Szeméhez emelte óráját; három felé járt.
„Ha ez így megy tovább, kiborulok” — gondolta. Ellökte magát egy kiszögelléstől, és röptét lassítva, madárként, kitárt karokkal leszállt kabinja küszöbén. Messziről, mintha vaspincéből jönne, alig hallható hang ütötte meg a fülét.
Bang, bang, bang.
Három koppanás.
Káromkodva csapta be az ajtót, lerántotta köpenyét, és elhajította a köpeny lassan felduzzadt, mint egy groteszk kísértet, és felfelé kezdett vitorlázni. Eloltotta a villanyt, lefeküdt, és fejére húzta a párnát.
„Őrült! Őrült! Átkozott, hibbant ócskavas!!!” — hajtogatta magában görcsösen lehunyt szemmel, reszketve a dühtől, maga sem értette, miért. De hamarosan elnyomta a fáradtság; nem is tudta, mikor aludt el újra.
Hét óra előtt felébredt. Még félálomban fölemelte a kezét: nem esett vissza. Nincs gravitáció. Felöltözött, és elindult a kormányfülkébe. Közben akaratlanul is hegyezte a fülét. Csend volt. Az ajtó előtt megállt. A matt üvegen áttetszett a radarernyők zöldes akváriumfénye. Odabent félhomály honolt. A pilóta foteljában elfekve cigarettázott. Lapos füstcsíkok úsztak el a képernyők előtt, és felragyogtak a zöld fényben. Valami földi zene cincogott, bele-belereccsent a kozmikus zörej. Pirx leült a pilóta mögé; ahhoz sem volt kedve, hogy ellenőrizze a graviméter szalagját.
— Mikor indítja be? — kérdezte.
A pilóta éleselméjűnek bizonyult.
— Nyolckor. De ha fürödni akar, navigátor úr, most is bekapcsolhatom; igazán mindegy.
— Á, nem kell. Tartsunk rendet — morogta Pirx. Elhallgattak, csak a hangszóró zümmögte a folyton ismétlődő, monoton dallamot. Pirxnek megint leragadt a szeme. Fel-felrezzent, újra elszunyókált, nagy, zöld macskaszemek villogtak rá a sötétből, hunyorgott, mire világító műszerórákká változtak; így imbolygott álom és ébrenlét határán, mikor egyszer csak nagyot reccsent a hangszóró, és megszólalt:
— Itt a Dejmosz beszél. Hét óra harminc perc van. Napi meteorjelentésünket olvassuk fel a belső körzet számára. A Mars gravitációs terének hatására a Drakonida rajban, amely már elhagyta a Sáv övezetét, marginális perturbáció keletkezett. A mai napon halad át a 83-as, 84-es és 87-es szektoron. A Mars meteorállomása a felhő méretét 400 000 köbkilométerre becsüli. Ezért a 83-as, 84-es és 87-es szektort visszavonásig lezárják a forgalom elől. Most közöljük a felhő összetételét, a Phoibosz ballisztikus szondáinak közvetlen észlelése alapján. A legutóbbi jelentés szerint a felhőt a következő osztályú mikrometeorok alkotják: X, XY, Z…
— Jó, hogy nem nekünk szól — jegyezte meg a pilóta —, éppen most reggeliztem, kínos ilyenkor teljesre kapcsolni!
— Mennyivel megyünk? — kérdezte Pirx. Felállt.
— Ötven fölött.
— Igen? Nem is rossz — dörmögte Pirx. Ellenőrizte az irányt, az uranográfok szalagját, a szivárgást — nem változott —, és lement az ebédlőbe. A két tiszt már ott volt. Pirx várta, hogy valamelyik szóba hozza az éjszakai zajokat, de a beszélgetés egész idő alatt a lottóhúzás körül forgott; Sims nagyon reménykedett, és kollégákról meg ismerősökről mesélt, akik nyertek.
Reggeli után Pirx a navigációs szobába ment, hogy felrajzolja a megtett útszakaszt. Egyszer csak a rajztáblába döfte a körzőt, kirántotta a fiókot, elővette a hajónaplót, és kikereste a Coriolanus utolsó legénységének névsorát.
Tisztek: Pratt és Wayne, pilóták: Nolan és Potter, gépész: Simon…
Nem tudta levenni szemét a parancsnok erőteljes kezevonásáról. Végül aztán visszalökte a könyvet a fiókba, befejezte a rajzolást, és a rajzpapírtekerccsel a kormányfülkébe ment. Fél óra alatt kiszámította, mikor érkeznek pontosan a Marsra. Visszamenet az üvegajtón át benézett az ebédlőbe. A tisztek sakkoztak, a felcser a tévé előtt ült, hasán villanymelegítővel. Pirx bezárkózott a kabinjába, s a pilótától átvett rádiótáviratokat kezdte tanulmányozni. Pillanatok alatt elnyomta az álom. Szunyókálás közben néha úgy rémlett, hogy beindultak a motorok, meg is próbált felébredni, ennek következtében azt álmodta, hogy fölkel, a kormányfülkébe megy, üresen találja, s a legénység tagjait keresve eltéved a tatfolyosók koromsötét labirintusában. Felriadt; az íróasztalnál ült, verítékben ázva. Dühöngött, mert elképzelte, milyen pocsék éjszakája lesz, miután nappal órák hosszat aludt. Mikor estefelé a pilóta bekapcsolta a motorokat, élt az alkalommal, és jó forró vízben megfürdött. Felfrissülve sietett az ebédlőbe, megitta az odakészített kávét, és telefonon megkérdezte az ügyeletest, mi a helyzet a reaktor hőmérsékletével. Majdnem ezerig ment fel, de a kritikus értéket, úgy látszik, nem tudta átlépni. Tíz körül a pilóta telefonált: egy közelükben haladó hajó hívja őket, orvost kér. Mivel kiderült, hogy vakbélrohamról van szó, Pirx jobbnak látta, ha nem ajánlja fel a felcserét. Szerencsére alig hárommillió kilométerre haladt egy nagy utasszállító hajó, amely közölte, hogy megáll, és küldi az orvosait.
Ilyen lustán, eseménytelenül cammogott el a nap. Tizenegykor a fehér fényt valamennyi fedélzeten, a kormányfülke és a reaktorkamra kivételével, felváltotta az éjjeli lámpák kékes derengése. Az ebédlőben majdnem éjfélig égett a kislámpa a sakkasztal fölött. Sims üldögélt ott, saját maga ellen játszott. Pirx még lement utánanézni a tatraktárak hőmérsékletének, s összetalálkozott a máglyától jövő Bomannal. A mérnök elég bizakodó volt: a szivárgás nem nő, a hűtés egész rendesen működik.
Boman jó éjszakát kívánt és elment, ott hagyva Pirxet a kihalt, hideg folyosón. A levegő, alig észrevehetően, a felső szintek felé áramlott. A szellőzőnyílásokon nesztelenül libegtek a poros pókhálófoszlányok.
Pirx egy darabig járkált a fő raktárak közötti, templomhajószerűen magas folyosón. Éjfél után néhány perccel a motorok elhallgattak.
A hajó minden részéből éles és tompa zajok sorozata hallatszott, egyre távolabbról és egyre gyöngébben: a le nem rögzített tárgyak, megtartva az addigi gyorsulást, nekizuhantak a mennyezetnek, a falnak vagy a padlónak. A lárma egy percre úgy megtöltötte a hajót, mintha megelevenedne, aztán már csak a visszhang rezgett a levegőben, majd az is elült, és ismét csönd lett, csak a ventillátorok egyenletes zúgása hallatszott.
Pirxnek eszébe jutott, hogy a navigációs szobában nem lehet becsukni az íróasztal fiókját, s elhatározta, hogy keres egy asztalosszerszámot. A bal oldali raktár és a kábelalagút közötti hosszú, csőszerűen szűk folyosón lement a lomtárba. Ez volt talán az egész hajó legporosabb része; ráadásul a por, amelyben feje tetejéig gázolt, nem ülepedett le, úgyhogy Pirx majdnem megfulladt, s alig tudott eltapogatózni az ajtóig.
Már a hajó közepén járt, amikor a folyosón léptek koppantak. A súlytalanság állapotában csak a robot tud járni. Csakugyan, a súlyos léptek koppanását a padlóhoz tapadó mágneses szívókák nesze kísérte. Pirx várakozott. Terminusz feltűnt a keresztfolyosón, feketén a távoli lámpák háttere előtt. Bizonytalanul ingadozva, karlengetve közeledett.