— Hé, Terminusz — szólította meg, kilépve az árnyékból.
— Igenis.
A súlyos alak megállt; testét a tehetetlenség előrelendítette, majd lassan fölegyenesedett.
— Mit csinálsz itt?
— Az egerek — felelte a hang a mellvért mögül, fokozva azt a benyomást, hogy a gyűrűs páncélban egy rekedt törpe rejtőzködik. — Az egerek nem tudnak aludni. Felébrednek. Szaladgálnak. Szomjasak. Ha szomjasak, vizet kell nekik adni. Az egerek sokat isznak, ha magas a hőmérséklet.
— De te mit csinálsz? — firtatta Pirx.
A robot megingott.
— Magas a hőmérséklet. Járkálok. Mindig járkálok, ha magas a hőmérséklet. Vizet az egereknek. Ha megisszák és elalusznak, akkor jó. Sokszor történtek hibák a magas hőmérséklet miatt. Én őrködöm. Kijövök, visszamegyek a reaktorhoz. Vizet az egereknek…
— Vizet viszel az egereknek? — kérdezte Pirx.
— Igenis. Terminusz.
— Hol az a víz?
A robot még kétszer elszajkózta, hogy „magas a hőmérséklet”, és megtévesztően azt a benyomást keltve, hogy egy benne rejtőző ember mozog — kezeit gyors, meglepett és tanácstalan mozdulattal egymás után a szeméhez emelte, miközben szemlencséi megmozdultak üregükben, és a fémtenyerekbe pillantottak —, így felelt:
— Nincs víz. Terminusz.
— Hát honnét hozod a vizet? — makacskodott Pirx. Összehúzott szemmel figyelte a nála fejjel magasabb robotot, aki néhány érthetetlen hangot adott, aztán váratlanul kibökte mély basszushangján:
— El… felejtettem.
Pirx zavarba jött, olyan védtelenül hangzott ez a válasz. Hosszan méregette a kissé ingadozó fémtestet.
— Elfelejtetted, igaz? No, menj vissza a reaktorhoz. Eredj szépen. Hallod?!
— Igenis.
Terminusz csikorogva sarkon fordult, s ugyanazzal a túl merev, ezért valahogy öregesnek tetsző járással eltávolodott: Alakja egyre kisebb lett a folyosó keretében. Az utolsó küszöbök egyikében megbotlott, nehézkesen kaszált a karjaival, visszanyerte egyensúlyát, és eltűnt a keresztfolyosón. A falak egy ideig még visszhangozták a lépteit. Pirx elindult a kabinja felé, de hirtelen meggondolta magát, és nesztelenül úszva a padló fölött, a hatosszámú szellőzőaknához suhant. Az aknákon közlekedni persze tilos, még akkor is, ha a motor nem működik, de nem törődött a tilalommal. Erősen elrúgta magát a korláttól, és tíz másodperc alatt hét emeletet vitorlázott, a hajó közepétől egészen a tatig. Nem ment be a reaktorkamrába. A falon, középmagasságban, hosszúkás retesz látszott. Odalibegett, eltolta a reteszt és kinyitotta a keskeny ajtócskát. Acélkeretbe illesztett, négyszögletes ólomüveg ablak volt mögötte: az egerek ketrecének hátsó fala. Ezen át meg lehetett figyelni az egereket, anélkül, hogy be kellett volna lépni a kamrába. Közvetlenül az üveg mögött Pirx a ketrecek hulladékos, üres fenekét látta, távolabb pedig, a dróthálón keresztül, bent a kamrában, a mennyezeti reflektor fényében a robot víztől csillogó vállát. Terminusz majdnem vízszintesen lebegett a levegőben, lassan mozgatva karjait. Páncélja tele volt fehér egerekkel; vígan futkostak a vállak és a mellvért vaslemezein, s oda csődültek, ahol a gyűrűs haspáncél mélyedéseiben nagy cseppekben meggyűlt a víz; felnyalogatták, ugráltak, röpködtek a levegőben, Terminusz pedig gyöngéden elkapkodta őket, átbujkáltak vasujjai között, farkincájuk vígan kunkorodott; a látvány olyan különös és mulatságos volt, hogy Pirx majdnem felkacagott. Az elcsípett egereket Terminusz visszarakta a ketrecbe, fémarca veszélyesen közeledett Pirx szeméhez, de láthatólag nem vette észre. Már csak két-három kisegér röpködött a levegőben. Terminusz nagy nehezen őket is elkapta, rájuk csukta a ketrecet, és eltűnt Pirx szeme elől; csak hatalmas árnyéka feküdt a fővezeték karmantyújára támaszkodva, elmosódó keresztként a reaktor betonfalán.
Pirx halkan becsukta az ajtócskát, visszatért a kabinjába, levetkőzött és lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Egy darabig Irving asztrogátor emlékiratait olvasgatta, de már úgy égett a szeme, mintha tele lenne homokkal, feje ólomnehéz volt, de reménytelenül éber. Alig néhány órája van már reggelig, gondolta elkeseredetten. Felrántotta köpenyét, és kiment.
A főfolyosó és az oldalfolyosó kereszteződésénél lépteket hallott a szellőzőaknából. A nyílás rácsához tette a fejét. A visszhangos vaskútban eltorzuló hang lentről jött. Pirx ellökte magát a rácstól, egy darabig lábbal előre vitorlázott, majd a legközelebbi függőleges járaton leúszott a tat szintjére. A léptek hangosabban dübörögtek, aztán elhallgattak; Pirx fülelt — a dobbanások megint közeledtek. A robot visszafelé jött. Pirx a magas folyosó mennyezete alatt várta. A csoszogó talpak a fedélzet másik végében csikorogtak. Megint csend lett. Már kezdte elveszíteni a türelmét, mikor újra felhangzottak a léptek, a keresztfolyosón hosszú árnyék tűnt fel, s nyomában maga Terminusz. Elcammogott Pirx alatt, olyan közel, hogy hidraulikus szívének dobogása is hallatszott. Tíz lépéssel arrább megállt, és hosszú, sziszegő hangot adott. Aztán jobbra-balra hajlongott néhányszor, mintha köszönne a vasfalaknak, és újra megindult, Az oldalfolyosó sötét szájánál ismét megállt. Benézett. Megismételte a hosszú, sziszegő hangot. Pirx, csak ujja hegyével érintve a mennyezetet, a súlyos alak után úszott.
— Tszszsz… tszszsz… — hallotta egyre világosabban. Terminusz még egyszer megállt a következő szellőzőakna előtt, megpróbálta bedugni fejét a rácson, de nem sikerült; újra sziszegett, lassan kiegyenesedett, és tovább cammogott. Pirx elunta a leselkedést.
— Terminusz! — kiáltotta. A robot, éppen lehajlás közben, mozdulatlanná dermedt.
— Igenis — felelte.
— Mit csinálsz már megint?
Fürkésző tekintettel nézte a lapos fémmaszkot, holott az nem volt arc, és semmit sem árulhatott el.
— Keresem… — szólalt meg Terminusz. — Keresem… a macskát.
— Mit?!
Terminusz lassan kiegyenesedett. Egyre magasabb lett, karjai tehetetlenül lógtak, mintha megfeledkezett volna róluk, és mivel az ízületek halk csikorgásával kísért mozdulat igen lassú volt, valahogy fenyegetőnek rémlett.
— Keresem a macskát — ismételte.
— Minek?!
Terminusz, fémszoborrá dermedve, kis ideig hallgatott.
— Nem tudom — szólt aztán halkan, és Pirx zavarba jött. A folyosó, a csukott kapu mögött eltűnő rozsdás sínekkel, olyan volt a halotti csöndben és a gyenge lámpafényben, mint egy elhagyott bányajárat.
— No, elég volt — szólalt meg végre. — Menj vissza a reaktorhoz, és maradj ott. Érted?!
— Igenis.
Terminusz megfordult, és elment. Pirx egyedül maradt. Lebegett a padló és a mennyezet között, s a léghuzat lassan, milliméterenként, a szellőzőakna nyitott torka felé emelte. Elrúgta magát a faltól, befordult a lift felé, és felvitorlázott, elsuhanva az aknák fekete torka mellett, amelyekben, mint egy óriási óra ketyegése, mind távolabbról és mind halkabban kopogtak a robot lépései.
4
A következő napokon Pirx belemerült a matematikába. Valahányszor bekapcsolták a máglyát, egyre jobban túlhevült, teljesítménye pedig csökkent. Boman gyanította, hogy a neutrontükrök hamarosan tönkremennek. Erre vallott a lassan, de könyörtelenül fokozódó radioaktív szivárgás. Pirx bonyolult számításokkal igyekezett kidekázni a működési és hűtési szakaszokat, üresjáratban pedig az oldalraktáraktól a tatraktárakhoz irányította át a keringő hűtőfolyadékot, mert odalent már trópusi hőmérséklet uralkodott. Nagy türelem kellett ehhez a lavírozáshoz az egymásnak ellentmondó követelmények között. Pirx órák hosszat ült a számítógépnél, s a próbálgatás és hibafeltárás módszerével kereste a legjobb megoldást. Ennek jóvoltából elenyésző késéssel sikerült megtenniük negyvenhárommillió kilométert. Az út ötödik napján, rácáfolva Boman borúlátó jóslataira, elérték a kívánatos utazósebességet. Pirx kikapcsolta a reaktort, hadd hűljön most már egészen a leszállásig, és titokban fellélegzett. A régi teherhajók vezetésének egyik sajátossága az volt, hogy a legénység sokkal ritkábban látta a csillagokat, mint a Földön. Egyébként Pirx nem is volt rájuk kíváncsi, még a Mars rézvörös korongjára sem; beérte a pályagrafikonokkal.