A tanfolyamon azt beszélték, hogy az eddigi „puskák” helyett hamarosan megjelennek az elektronikus „súg”-ok, vagyis cseresznyemag nagyságú mikroagyak, amelyeket az ember a fülében vagy a nyelve alatt tarthat; ezek mindig és mindenütt megsúgják a szükséges tudnivalókat. De Pirx nem hitt bennük, mert úgy vélte — és némileg igaza volt —, hogy mire ezek a mikroagyak rendelkezésre állnak, már nem lesz szükség kadétokra. Egyelőre magának kellett megismételnie az egész feladatot megtette, csupán egyszer tévedett, de akkor istenigazában összekeverte az idő perceit és másodperceit a hosszúsági és szélességi percekkel és másodpercekkel. Ezek után várta az események további alakulását; verejtékhatlan fehérneműjében s a vastag kezeslábasban úgy megizzadt, akár a gőzfürdőben. A feladatot ugyan megismételte, de a lényeg még nem hatolt el a tudatáig. Egyetlen gondolat gyötörte makacsul az agyát: „De kitoltak velem!”
Bal tenyerében szorongatta a „súg”-ot, jobbjával átnyújtotta a hajózókönyvet. A feladat szóbeli megismétlése egyszerű akadékoskodás volt — úgyis megkapja írásban, berajzolt útvonallal. A Főnök a feladatot tartalmazó borítékot bedugta a könyv védőhuzatának belső zsebébe, visszaadta és megkérdezte:
— Pirx pilóta, rajtra kész?
— Kész! — vágta rá Pirx pilóta. Ebben a percben már csak azt kívánta: bárcsak a kormányfülkében volna. Leghőbb vágya az volt, hogy kigombolhassa kezeslábasát, legalább a nyakánál.
A Főnök egy lépést hátrált.
— Rakétához! — kiáltotta pompás, érces hangján, amely harangkondulásként hasított az óriási csarnok tompa, szakadatlan zsivajába.
Pirx sarkon fordult, megragadta a vörös zászlócskát, megbotlott a kötélben, az utolsó pillanatban visszanyerte egyensúlyát, és mint valami Gólem, felmasírozott a keskeny hídra. A közepénél tartott, amikor Boerst (hátulról azért ő is futball-labdára hasonlított) már bebújt rakétájába.
Bedugta lábát, megragadta a bejárati nyílás tömör burkolatát, lecsúszott a ruganyos csatornán, anélkül, hogy a keskeny fokokra lépett volna (a lépcsőfokok csak a haldokló pilótáknak valók — mondogatta Szamárlegelő), és nekilátott a csapóajtó becsukásának. Százszor, ezerszer gyakorolták ezt kísérleti és igazi zárólapokkal, amelyeket leszereltek a rakétáról, és felerősítettek a gyakorlóterem közepén. Rossz érzés volt — bal fogantyú, jobb fogantyú, fél fordulat, légmentesség ellenőrzése, mindkét fogantyú fordulatának második fele, meghúzzuk, ellenőrizzük a légmentességet nyomás alatt, a bejárati nyílást elzárjuk belső védőfedéllel, a meteorelhárító fedelet helyre csúsztatjuk, kimászunk a bejárati csatornából, becsukjuk a fülke ajtaját, meghúzzuk, fogantyú, másik fogantyú, retesz, kész.
Pirx azon elmélkedett, hogy Boerst bizonyára már régen az üveggömbjében ül, ő pedig még csak a szorítószerkezet lendítőkerekét forgatja, és eszébe jutott, hogy úgysem rajtolnak együtt, rajtolni hétperces időközökben szokás, és nem volt miért sietnie. De azért jobb, ha már a helyén ül az ember, és bekapcsolja a rádiofonját — legalább hallaná a Boerstnek adott parancsokat. Vajon milyen feladatot kapott?
Mihelyt behúzta a külső fedelet, a rakéta belsejében automatikusan kigyúltak a fények. Bereteszelte az egész miskulanciát, majd a recés és nagyon puha műanyaggal bevont kis lépcsőn leereszkedett a pilótafülkébe.
Az ördög tudja, miért: ezekben a kicsi, egyszemélyes rakétákban a pilóta egy hatalmas, három méter átmérőjű üvegburában ül. A buga, noha teljesen átlátszó, természetesen nem üvegből készült, ruganyos anyaga vastag, nagyon kemény gumi tulajdonságaival vetekedett. Ez a hólyag, és benne a kényelmes pilótafotel, a tulajdonképpeni kormányfülke mélyén helyezkedett el — voltaképp enyhén kúp alakú helyiség volt, úgyhogy a „fogorvosi szék”-ben ülve, így nevezték, és a fotel függőleges tengelyén szabadon forogva, a pilóta a föléje boruló hólyag üvegfalán keresztül látta az összes óratáblákat, mutatókat, elülső, hátulsó és oldalképernyőket, mindkét kalkulátor és asztrográf számlapját, továbbá a legnagyobb szentséget, a trajektométert, amely vastag, erősen ragyogó sávval jelzi a fénytelen, domború tárcsán a rakétának az állócsillagokhoz viszonyított útvonalát, Harelsberger vetületében. Ennek a vetületnek az elemeit betéve kellett tudni, és minden helyzetben, még fejjel lefelé csüngve is, érteni kellett a készülék leolvasásához. Amikor a pilóta elhelyezkedett a fotelben, kétoldalt a keze ügyébe esik a főreaktor és a kormányzó fúvócsövek négy fogantyú, a „kis repülés”-re szolgáló hat állítókar, az indító és üresjárati forgattyúk, továbbá a fúvócsövek vonóerejének, átfúvásának szabályozója, közvetlenül a padlón pedig a hőmérsékletszabályozó és oxigénadagoló készülék nagy, küllős kereke, a tűzoltóberendezés és a reaktorkidobó fogantyúja (arra az esetre, ha ellenőrizhetetlen láncreakció indulna meg); a kormányostól kartávolságra van egy hurkos kötél, amelyet a hőpalackokkal és élelmiszerrel megrakott szekrényke tetejéhez erősítettek, talpa alatt pedig a kengyelszíjjal ellátott, párnázott fékpedál és a kihajító biztosíték; az utóbbi egy lábnyomásra (először egy rúgással össze kell törni a kupakját és beletaposni) fotelestül, pilótástul kihajítja a hólyagot, valamint az utánuk kirepülő gyűrűs-szalagos ejtőernyőt.
A főcélon kívül — vagyis a pilóta megmentésén kívül, helyrehozhatatlan sérülés esetén — az üveghólyagnak még vagy nyolc igen fontos feladata volt, ezért szerkesztették meg ily módon, és Pirx kedvező körülmények között talán mindet felsorolta volna, de egyik sem hatott rá (sem a többi hallgatóra) meggyőzően.
Miután megfelelően elhelyezkedett, üggyel-bajjal előrehajolt, hogy becsavarja a ruhájából kiálló és lelógó összes csöveket, kábeleket és vezetékeket a fotelból meredező végekbe (valahányszor lehajolt, kezeslábasa puha gömbként hasba vágta), természetesen összecserélte a fonia kábeljét a fűtés vezetékével, szerencsére különböző csavarmenetük volt, de tévedésére csak akkor figyelt fel, amikor már verejtékben úszott. Miközben a sziszegő sűrített levegő villámgyorsan megtöltötte kezeslábasát, sóhajtva hátradőlt, s mindkét kezével átvetette magán a comb— és vállrögzítő övet.
A jobb heveder azonnal beakadt, a bal makacskodott. Felfújt gumikerékhez hasonló gallérja miatt nem bírt hátrapillantani, így csak kínlódott, vaktában bökdösött az öv széles fémcsatjával, egyidejűleg a hallgatóból fojtott hang ütötte meg fülét:
— …Boerst pilóta az AMU 18-on! Rajt, fonia szerint nulla másodpercben. Figyelem… kész?
— Boerst pilóta az AMU 18-on fonia szerint nulla, másodpercben rajtra kész! — hangzott máris a válasz.
Pirx káromkodott — a csat beakadt. A puha karosszék mélyébe rogyott, és olyan fáradt volt, mintha éppen most tért volna vissza egy szörnyen hosszú csillagközi repülésről.
— A rajtig huszonhárom. A rajtig huszonkettő. A rajtig huszonegy… — duruzsolta a fejhallgató.
Állítólag egyszer megesett, hogy a dörgő nulla hallatára két tanuló egyszerre rajtolt — a soronlevő és a sorját váró —, egymástól kétszáz méternyire száguldottak függőleges tűzsugárral, és bármely pillanatban összeütközhettek volna — legalábbis így beszélték az iskolában. Azóta — állítólag — a gyújtóvezetéket az utolsó pillanatban, távolról kapcsolják be, maga a repülőtérparancsnok csinálja üvegezett irányítótornyában — és az egész számolás közönséges szemfényvesztés. De senki sem tudta biztosan, mi a való helyzet.