Álommá?
Várjunk csak. Ha álmodom valakivel, és kérdést teszek fel neki, nem tudom a választ, amíg ki nem mondja, pedig az álomalak nem létezik agyamon kívül, csupán annak ideiglenesen elkülönült része. Mindenki széthasad így, csaknem minden nap, illetve minden éjjel, s egyetlen álomra szóló, tiszavirág-életű álszemélye régeket teremt. Kitalálja őket, vagy a valóságból veszi. Nem álmodunk-e gyakran halottainkkal? Nem beszélgetünk-e velük?
A halottak.
Vajon Terminusz…
Félig öntudatlanul keringett a kabinban, egyik faltól a másikig úszva, visszaverődve a kemény felületekről. Most az ajtóhoz ért, és megragadta. Nézte a sötét folyosószakaszt, és a sötétségbe vetődő fénysávot. Visszamenjen?
Visszamenjen, és — megkérdezze?
Valami fizikai jelenség ez, bonyolultabb az egyszerű jelrögzítésnél; végül is a robot nem hangrögzítő berendezés. Létrejött benne egy jelsor, amelynek bizonyos önállósága van, amely változhat, amelynek — bármilyen különösen hangzik — kérdéseket lehet feltenni, és megtudni tőle… mindent. Megismerni Simon, Nolan, Potter sorsát, s megfejteni az érthetetlen, megdöbbentő rejtélyt a parancsnok hallgatását.
Elképzelhető-e más magyarázat?
Nem.
Biztos volt ebben, de mégsem mozdult; mintha várna valamire.
Végül is nincs itt semmi egyéb, csak áramkörök egy vasdobozban. Nincs semmiféle élő ember, aki a pusztuló hajó sötétségében haldoklik. Egész biztosan nincs!
Kikopogtassa kérdéseit Terminusz üvegszeme előtt? De ők, ahelyett, hogy szép sorjában elmesélnék a történetüket, kétségbeesetten szólongatni kezdik, oxigénért, segítségért könyörögnek! Mit válaszoljon? Hogy nem léteznek? Hogy csak „álszemélyiségek”, egy elektronikus agy különvált szigetei, lázálmai, rezgései? Hogy rettegésük csak a félelem imitációja, s minden éjjel megismétlődő agóniájuk csak annyi, mint egy repedt hanglemez? Emlékezett a kopogás jégesőjére, amelyet kérdése kiváltott, a lázas csodálkozással és váratlan reménnyel teli kiáltásra, a vég nélkül ismétlődő, makacs, sürgető könyörgésre: „Válaszolj! Ki vagy? Válaszolj!!!”
Még fülében volt a hang, és ujjai hegyén érezte a kétségbeesett, őrjöngő kopogtatást.
Nem léteznek? Hát akkor ki hívta, ki könyörgött segítségért? És mit érne, ha a szakemberek megállapítanák, hogy a segélykiáltások mögött nincs egyéb, mint a kóbor áram örvénylése, a vaslemezek rezgése? Íróasztalához ült. Kihúzta a fiókot. Dühösen leszorította a zizegve emelkedő papírokat, megtalálta, amit keresett, maga elé tette, és gondosan lesimította a lapot, hogy ne libegjen a lélegzetvételétől. Sorra kitöltötte a nyomtatott rovatokat:
MODELL: AST-Pm-105/0044.
TÍPUS: Univerzális javító.
NEVE: Terminusz.
HIBA: A funkció szétesése.
RENDELKEZÉS… Tétovázott. Tollát a papírhoz közelítette, majd újból fölemelte. Az ártatlan gépekre gondolt, amelyeket az ember felruházott a gondolkodás képességével, s ezáltal őrültségeinek részesévé tett. Arra gondolt, hogy a Gólem, a fellázadó és az ember ellen forduló gép mítosza hazugság, melyet azért találtak ki, hogy azok, akik mindenért felelősek, elháríthassák ezt a felelősséget.
RENDELKEZÉS: Beolvasztani.
És mozdulatlan arccal aláírta: Pirx első navigátor.
Murányi Beatrix fordítása
FELTÉTELES REFLEX
A negyedik évfolyamon történt, közvetlenül a szünidő előtt. Pirx már átesett az összes gyakorlatokon, repült a szimulátorokon, és volt két igazi s egy „önálló kis köre”, vagyis egy repülése a Holdra, leszállással és vissza. Vén űrrepülőnek, űrrókának érezte magát, akinek a bolygók otthonai, és egyetlen kedvelt ruhaféléje a viseltes űrruha; ő veszi észre elsőként az űrben felbukkanó meteorokat, és a hagyományos kiáltássaclass="underline" „Vigyázat! Rajt!” — valamint villámgyors manőverrel megmenti a pusztulástól a hajót, önmagát s kevésbé éles szemű társait. Legalábbis így képzelte el, és sajnálattal állapította meg borotválkozás közben, mennyire nem látszik meg rajta roppant tapasztalata. Még az a csúnya eset a Harrelsberger-készülékkel — amely a keze között robbant fel, amikor a Sinus Mediin leszállt —, még az sem fehérítette meg egyetlen haja szálát sem. Nos, azt jól tudta, mennyire hiábavaló ezüstös hajról álmodozni (pedig remek volna, ha őszülne a halántéka!), de legalább a szeme körül támadhatna néhány szarkaláb, amelyről az első pillanatra meglátszanék, hogy a pályát jelző csillagok meredt figyelésétől keletkezett! Ehelyett maradt olyan pufók, amilyen volt. Így hát kapargatta tompa zsilettjével a képét, amelyet titokban szégyellt, és egyre szörnyűbb helyzeteket agyalt ki, hogy a legvégén úrrá legyen rajtuk. Matters, aki részben ismerte bánatát, részben pedig sejtette, azt ajánlotta, hogy növesszen bajuszt. Kérdés, hogy a tanács egészen őszinte volt-e, Pirx mindenesetre reggel, amikor egyedül volt, a tükör előtt egy darabka fekete cipőfűzőt tett a felső ajkához és szinte megrázkódott, annyira ostobán festett. Kételkedni kezdett Mattersben, noha az talán nem is forralt semmi rosszat, Matters csinos húga pedig még kevésbé; a lány egyszer azt mondta Pirxnek, hogy „őrült jámbor a képe”. Ez szíven találta a fiút. A tánchelyiségben, igaz, nem következett be semmi abból, amitől tartott. Csak egyszer vétette el a lépést, a lány pedig tapintatosan hallgatott és Pirx csak valamivel később fedezte fel, hogy körös-körül egészen mást táncolnak, mint ők. Később azonban úgy ment, mint a karikacsapás. Lehetőleg nem lépett a lány lábára, fékezte nevetését (mert ha felnevetett, az emberek megfordultak az utcán), majd hazakísérte a kislányt. A végállomástól egy jó darabot gyalogoltak, és egész úton törte a fejét, mit is tehetne, hogy a lány megértse, a legkevésbé sem „őrült jámbor” — ez a megjegyzés az elevenjébe vágott. Amikor már közeledtek céljukhoz, vakrémület fogta el, mert semmit sem eszelt ki, sőt a nagy fejtörés miatt hallgatott, mint a csuka; az agyában uralkodó űr csak annyiban különbözött a világűrtől, hogy kétségbeesett erőlködés töltötte ki. Az utolsó pillanatban két-három ötlete villant fel meteorként: találkát kér, megcsókolja, vagy — valahol olvasott erről — jelentősen, gyengéden és mégis vadul, szenvedélyesen megszorítja a kezét. De semmi sem lett belőle. Nem csókolta meg, nem beszéltek meg találkát, még kezet sem szorítottak… És még ha így fejeződött volna be! Amikor a lány „jó éjszaká”-t kívánt kellemesen elcsukló hangján, és a kertkapu felé fordulva a kilincsre tette kezét, Pirxben feltámadt az ördög. Talán egyszerűen azért történt, mert a lány hangjában igazi vagy vélt csúfolódást érzett. Isten tudja, elég az hozzá, hogy teljesen ösztönösen, éppen amikor a lány hátat fordított, magabiztosan, nyugodtan, mint egy királynő — persze a szépsége miatt —, a csinos lányok rendszerint ilyenek… nos, jól rácsapott a fenekére, sőt erősen. Halk, elfojtott kiáltást hallott. A lány derekasan elcsodálkozhatott! De ő már nem várt semmire. Sarkon fordult és elillant, mintha félt volna, hogy a lány üldözőbe veszi. Matters, akihez másnap úgy közeledett, mint egy időzített bombához, semmit sem tudott az egészről.
Furcsa viselkedésének problémája sokáig kínozta. Akkor nem e gondolt semmire (ez, sajnos, nem esett nehezére!), csak rásózott egyet. Vajon így viselkednek az őrült jámbor fickók?
Nem volt ebben egészen biztos, de félt, hogy igen.
A Matters húgával történt eset után (ettől kezdve úgy kerülte, mint a tüzet) reggelenként többé nem vágott pofákat a tükör előtt. Előzőleg ugyanis néhányszor annyira mélyre süllyedt, hogy egy másik kis tükör segítségével kereste arcának olyan profilját, amely legalább némileg kielégítené magas követelményeit. Természetesen nem volt teljesen agyalágyult, és tudta, hogy ezek a majomfintorok nevetségesek, de végül is, az ég szerelmére, nem valamiféle szépség nyomait kutatta, hanem jellemet! Olvasta ugyanis Conradot, és lángoló arccal gondolt a nagy galaktikus csendre, a magányos férfiasságra, és vajon elképzelhető-e az örök éjszaka hőse, egy remete — ilyen pofával? Kétségei megmaradtak, de többet nem tekergette fejét a tükör előtt, és ezzel bebizonyította önmagának, milyen kemény, hajlíthatatlan az akarata.