Ezek a kínzó gondok kissé elhalványodtak vizsgájának küszöbén, amely Merinus professzornál, népszerűen Merinóinál, volt esedékes. Az igazat megvallva, ettől a vizsgától jóformán sohasem félt. Csak háromszor kereste fel a Hajózási Asztrodézia— és Asztrognózia épületét, ahol a teremajtó előtt mindig diákok lesték a Merinóitól kijövőket, nem azért, hogy ünnepeljék sikerüket, hanem hogy megtudják, milyen új, beugrató kérdéseket agyalt ki a „Gonosz Kos”. Mert így is nevezték a szigorú vizsgáztatót. Ez az öregúr aki életében nem tette lábát nemhogy a Holdra, de még csak egy rakéta küszöbére sem! — elmélet mindentudása révén ismerte az összes köveket az Esők Tengerének valamennyi kráterében, továbbá a kis bolygók sziklagerinceit és a Jupiter holdjainak megközelíthetetlen területeit; az a hír járta, hogy tökéletesen ismeri azokat a meteorokat és üstökösöket, amelyeket csak ezer év múlva fedeznek fel, mert matematikailag már most előre látta útjukat kedvelt foglalatosságának, az égitestek perturbációs elemzésének segítségével. Óriási tudása miatt rosszmájúan csipkedte a diákok parányi ismereteit. Pirx mégsem félt Merinóitól, mert felfedezte a kulcsát. Az öregnek megvolt a maga terminológiája, amelyet rajta kívül senki sem használt a szakirodalomban. A jó szimatú Pirx tehát a könyvtárban megrendelte Merinói összes munkáit és — nem, a legkevésbé sem olvasta el ezeket. Csupán átlapozta az egészet, és kiírt vagy kétszázat Merinói furcsa szavaiból. Ezeket bevágta, és szentül hitte, hogy levizsgázik. Így is történt. A professzor, amikor megütötte fülét a válaszok stílusa, megremegett, felhúzta bozontos szemöldökét, és úgy hallgatta Pirxet, mint egy csalogányt. Rendszerint borús ábrázata felderült. Szinte megfiatalodott, mert ez olyan volt, mintha önmagát hallgatta volna — és Pirx szárnyakat kapott ettől a változástól, valamint a saját arcátlanságától, s teljes gőzzel nyomult előre —, azzal az eredménnyel, hogy amikor teljesen elakadt az utolsó kérdésnél (ismernie kellett volna több képletet — ezen az egész Merinói-féle retorika sem segíthetett), a professzor egy hatalmas négyest írt be neki, és sajnálkozott, hogy nem adhat ötöst. Így intézte el a Merinóit. A szarvánál fogva. Ellenben sokkal jobban remegett a „dilifürdő”-től, amely a soron következő és egyúttal az utolsó állomás volt a diplomavizsgák előtt.
A „dififürdő”-re nem volt orvosság. Az ember először felkereste Albertet, aki elvileg csupán altiszt az Empirikus Asztropszichológiai Tanszéken, de a valóságban a docens jobbkeze, és a szava többet nyom a latban, mint az cisszel asszisztenseké, Albert még Balloe professzor tótumfaktuma volt, aki egy évvel ezelőtt vonult nyugdíjba a diákok örömére és az altiszt bánatára (ugyanis senki sem értette úgy meg, mint a professor emeritus); az altiszt elvezette a jelöltet egy kis föld alatti terembe, ahol elkészítette arcának paraffin maszkját. Az öntvény levétele után apró műveletet végzett: a maszk orrába két fémcsövecskét illesztett. Ennyi volt az egész. Ezután a jelölt felment az emeletre, a „fürdő”-be. Természetesen nem volt ez fürdő, de tudjuk, hogy a diákok sohasem nevezik rendes nevükön a dolgokat. Jókora szoba volt, vízzel telt medencével. A jelölt, vagy ismét diáknyelven, a páciens, levetkőzött és belépett a vízbe, amelyet addig melegítettek, amíg a jelölt már nem érezte hőfokát. Ez az egyéntől függött: egyeseknél a víz 29 foknál, másoknál csak 32-nél „szűnt meg”. Szóval, amikor a medencében hanyatt fekvő fiatalember felemelte a kezét, abbahagyták a víz melegítését, és az egyik asszisztens ráhelyezte arcára a paraffin álarcot. Ezt követően valamiféle sót kevertek a vízbe, de nem ciánkálit, mint ahogy komolyan állították azok, akik már átestek a „dilifürdő”-n, hanem valószínűleg közönséges konyhasót. Annyit adagoltak belőle, hogy a „páciens” (hullának is nevezték) szabadon lebegjen közvetlenül a víz felülete alatt, anélkül, hogy felbukkanna. Csak a fémcsövecskék álltak ki a vízszint fölé, tehát szabadon lélegezhetett. Elvileg ennyi volt az egész. A kísérlet tudományos neve így hangzott: „afferens ingerektől való megfosztás”. Lényegében a látásától, hallásától, szaglásától, tapintásától megfosztott (mert a vizet kisvártatva már nem érezte) „hulla” egyiptomi múmiaként, karba tett kézzel, súlytalanul lebegett. Meddig? Ameddig kibírta.
Látszólag nincsen ebben semmi különös. Mégis ilyen helyzetben furcsa dolgok történnek az emberrel. Természetesen mindenki annyit olvashatott a kísérleti pszichológia tankönyveiből a „hullák” élményeiről, amennyit csak akart. De ezek az élmények egyénenként erősen különböztek. A jelöltek egyharmada nem bírt ki — nem hat vagy öt, hanem még három órát sem. Pedig a kitartás ajánlatos volt, mert a szünidei gyakorlatot a helyezési sorrend szerint osztogatták; aki az első helyre került, „extra” gyakorlatot kapott, amely semmiben sem hasonlított a különböző, föld körüli állomásokra szóló, rendszerint érdektelen, sőt unalmas kiküldetésekhez. Előre sohasem lehetett tudni, hogy ki bizonyul „keménynek” és ki nem — a „fürdő” erősen próbára tette a jellem szilárdságát és erejét. Pirx elég simán átesett az elején, hacsak nem számítjuk, hogy szükségtelenül a víz alá merült, még mielőtt az asszisztens rátette volna az álarcot, és nyelt vagy egy negyedliternyi vizet, s ebből az alkalomból meggyőződött róla, hogy közönséges sós víz.
Az álarc felvétele után először enyhe zúgást érzett a fülében. Tökéletes sötétségbe került. Előírás szerint meglazította izmait; a víz felemelte anélkül, hogy moccant volna. A szemét nem nyithatta ki, még ha akarta volna sem, mert ebben megakadályozta az arccsontjára és homlokára tapadó paraffin. Először az orra kezdett viszketni, majd a jobb szeme. Az álarc miatt természetesen nem vakarhatta meg. Efféle viszketésről nem emlékeztek meg más „hullák” beszámolói — úgy látszik, ez az ő egyéni hozzájárulása volt a kísérleti pszichológiához. Teljesen elernyedve pihent a vízben, amely nem melegítette, de nem is hűtötte meztelen testét. Néhány perc múlva már nem tudott a vízről.
Persze, mozdíthatta volna a lábát vagy legalább az ujjait, és meggyőződhetett volna róla, hogy csúszósak és nedvesek, de tudta, hogy a mennyezetről éberen figyeli a regisztráló kamera szeme: minden moccanásért büntetőpontok jártak. Hallgatta önmagát, és csakhamar megkülönböztette már saját szívének hangjait, amelyek rendkívül gyengék voltak, és mintha roppant távolról érkeztek volna. Egészen jól érezte magát. A viszketés elmúlt. Semmi sem bántotta. Albert olyan ügyesen illesztette a csövecskéket az álarcba, hogy nem is érezte őket. Általában semmit sem érzett. Ez a semmi aggasztani kezdte. Először elvesztette teste, keze, lába helyzetének érzetét. Még emlékezett rá, hogy fekszik, mert erről tudott, de semmit sem érzett. Törni kezdte a fejét, mióta van a vízben, fehér paraffinnal az arcán. Csodálkozva állapította meg, hogy ő, aki rendszerint néhány perces eltéréssel óra nélkül is tudta, hány óra van, most még csak nem is sejti, hány perc — vagy talán már negyedóra? — telt el, amióta belépett a „dilifürdő”-be.