Amint így csodálkozott, észrevette, hogy már nincsen sem teste, sem arca, egyáltalán semmije. Mintha már nem is létezett volna. Ezt az érzést bajosan lehetne kellemesnek nevezni. Inkább ijesztően hatott. Mintha lassacskán feloldódott volna ebben a vízben, amelynek létezését sem érzékelte. És már a szíve dobogását sem hallotta. Fülelt, ahogy csak bírt — semmi. Ellenben a csend, amely teljesen betöltötte, kellemetlen, tompa morajjá, fehér, állandó zúgássá változott, úgyhogy szerette volna befogni a fülét. Átvillant agyán, hogy valószínűleg jó sok idő telt már el, és néhány büntetőpont nem sokat árthat. Mozdítani akarta a kezét.
Nem volt mit mozdítania: nem volt keze. Még csak meg sem rémült — inkább elképedt. Igaz, hogy valamit írtak a „test érzetének elvesztéséről”, de ki hinné, hogy az ennyire teljes lehet?
Úgy látszik, így kell lennie — nyugtatta meg önmagát. Fő, hogy ne mozduljon — ha jó helyezést akar, egyet-mást ki kell bírnia. Ez a jelszó egy ideig tartotta benne a lelket. Meddig? Nem tudta.
Azután rosszabbra fordult a helyzet.
Először a sötétség, amelyben pihent, vagy helyesebben: amely ő maga volt, rajzani kezdett a gyenge pislogásoktól, a látókörének szélén szálldogáló karikáktól, amelyek voltaképpen fénytelenek voltak, és bizonytalanul szemeregtek. Megmozdította szemgolyóit, ezt érezte, s ennek megörült. De furcsa dolog, néhány mozdulat után már a szemének sem volt ura…
A látási és hallási jelenségek, a villódzás, szemergés, zúgás és moraj, ártatlan bevezetésként, gyerekjátékként hatottak ahhoz képest, ami tüstént azután történt vele.
Széthullott. Már nemcsak a teste: testről szó sem volt, teste évszázadok óta megszűnt, múlt idővé vált, visszavonhatatlanul elveszett. Talán nem is volt soha?
Néha megesik, hogy az elszorított, vértelen kéz egy időre elhal. Másik, érző és élő kezünkkel megérinthetjük, akár egy darab fát. Csaknem mindenki ismeri ezt a furcsa, kellemetlen, szerencsére gyorsan elmúló érzést. De az egész ember olyankor normális, érez és él — csak néhány ujját vagy tenyerét fogta el az élettelen ernyedtség, mintha ez a testrész a törzshöz csatolt élettelen tárgy volna. Pirxnek azonban semmije sem maradt, helyesebben: csaknem semmije — a félelmen kívül.
Szétesőben volt — nem különböző személyiségekre, hanem félelmekre. Hogy mitől félt? Fogalma sem volt róla. Nem voltak látomásai — hogyan lehetne valakinek látomása test nélkül? — , sem álmai. Mert hiszen nem álmodott: tudta, hol van, mit művelnek vele. Ez egy harmadik dolog volt. És a részegséghez sem hasonlított.
Erről is olvasott. Úgy hívták, hogy „az agykéreg munkájának felbomlása, amelyet a külső ingerek hiánya okoz”.
Ez elég jól hangzott. A tapasztalat szerint azonban…
Egy kissé itt volt, egy kissé ott, és minden szerteszét kúszott. Az irányok. Fent, lent, oldalt-semmi. Igyekezett visszaemlékezni rá, hol lehet a mennyezet. De hogy beszélhetnénk mennyezetről, amikor nincsen sem testünk, sem szemünk?
— Mindjárt — biztatta magát — rendet teremtünk. Tér… dimenzió… három irány…
Ezek a szavak semmit sem jelentettek. Az időre gondolt, úgy hajtogatta, hogy „idő, idő” — mintha egy darab papírt rágcsálna. Értelmetlen szófűzés. Már nem ő ismételgette, egy senki mondogatta, valami idegen, aki belé bújt. Nem ő bújt valakibe. És az a valaki falfújta magát. Dagadozott. Átlépett minden határon. Érthetetlen helyiségekben vándorolt, óriássá vált, mint egy léggömb, lehetetlen, elefánt nagyságú ujjá, az egész egy ujj volt, nem a sajátja, nem igazi, hanem egy kiagyalt, nem tudni, honnan vett ujj. Ez az ujj önállósította magát. Nyomasztóvá, mozdulatlanná vált, megrovóan a egyúttal ostobán meggörbült, ő pedig — a gondolatvilága — felemelkedett, hol az egyik, hol a másik oldalán ennek a lehetetlen, meleg, undorító, semmilyen tömbnek…
A tömb eltűnt. Ő pörgött. Forgolódott. Zuhant, mint a kő, kiáltani akart. Arc nélküli, kerek, dülledt szemű villogások, szétfolytak, ha megpróbált szembenézni velük, rámásztak, tolakodtait, szétfeszítették, mintha szétpukkadással fenyegetés, vékony falú tartály volna.
És felrobbant…
Egymástól független sötétségekre hullott, amelyek úgy szálldogáltak, mint az elszenesedett papírdarabkák. Ebben a habozásban és szálldogálásban érthetetlen feszültség volt, erőlködés, mint talán a halálos betegé, amikor a köd és üresség területén keresztül amely valaha erős test volt, és most csak érzéketlen, kihűlő pusztaság — valami szeretne még egyszer, utoljára megszólalni, eljutni egy másik emberhez, megpillantani, érinteni.
— Rögtön — mondta valami meglepően józanul, de ez idegen dolog volt, nem ő. Talán egy jó ember megszánta, és szólt hozzá? Kihez? Hol? De hiszen hallotta. Nem, ez nem volt igazi hang.
— Rögtön. Ezt már mások is átélték. Ettől nem hal meg az ember. Ki kell tartani.
Ezek a szavak jártak az agyában. Míg csak értelmüket vesztették. Megint minden széthullott, mint egy szürke, átnedvesedett itatóspapír. Mint egy hókupac a napon. Mintha kiöblítették volna, mozdulatlanul menekült valahová, eltűnt.
„Tüstént megszűnök” — gondolta teljesen komolyan, mert ez olyan volt, mint a halál, nem mint az álom. Már csak ezt az egyet tudta: hogy nem álmodik. Mindenfelől körülvették. Nem, nem őt. Őket. Néhányan voltak. Hányan? Nem tudta megszámolni.
— Mit csinálok én itt? — szólalt meg benne. — Hol vagyok? Az óceánban? A Holdon? Próba…
Nem hitte, hogy ez próba lehet; hogyan — egy kis paraffin, némi sós víz, és az ember megszűnik? Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, véget vet ennek. Küszködött, maga sem tudta, hogy mivel, mintha egy óriási, ránehezedő sziklát akarna elmozdítani. Moccanni sem bírt. Tudatának utolsó felvillanásával összeszedte maradék erejét, és felfájdult. Olyannak hallotta ezt az elfojtott, távoli jajdulást, mint egy más bolygóról érkező rádiójelet.
Egy másodpercre csaknem magához tért, és összpontosította figyelmét, majd rázúdult a következő, még feketébb, mindent elsöprő haláltusa.
Nem érzett fájdalmat. Eh, ha csak fájdalom volna! A testében sajogna, jelentkezne, valamiféle határokat szabna, tépné az idegeit. De ez fájdalom nélküli haláltusa volt: a semmi holt, növekvő dagálya. Érezte, hogy a görcsösen kapkodott levegő miként hatol belé — mintha nem a tüdejébe, hanem remegő, összezsugorodott gondolatfoszlányainak területére tódulna. Jajdulni, még egyszer jajdulni, meghallani önmagát…
— Ha valaki jajgatni akar, ne ábrándozzék a csillagokról szólalt meg az az ismeretlen, közeli, de mégis idegen hang.
Eltűnődött, és nem jajdult fel. Egyébként már amúgy sem létezett. Nem tudta, hogy ki volt; hideg, ragadós patakocskák hatoltak belé, a legrosszabb pedig az volt — hogyan lehetséges az, hogy a tökfilkók közül egyik sem említette? — , hogy minden keresztülszaladt rajta. Átlátszó lett. Lyuk volt, szita, egy csomó kacskaringós barlang vagy átjáró.
Később ez is széthullott — csak a rettegés maradt meg, és még akkor is tartott, amikor eltűnt a sötétség, amelyet mintha borzongás, szemergő villódzás rezegtetett volna. Azután rosszabbra, sokkal rosszabbra fordult a helyzet. De ezt már Pirx nem tudta elmondani, sőt világosan, pontosan visszaemlékezni sem bírt: ilyesféle tapasztalatokra még nem találtak ki szavakat. Egy szót sem tudott erről kinyögni. Igen, igen, a „hullák” gazdagabbak voltak egy átkozott tapasztalattal, amelyet a beavatatlanok még csak nem is sejtettek.