Más kérdés, hogy nem volt mit irigyelni.
Pirx sok dolgon és állapoton ment át. Egy ideig nem volt, majd megint volt, megsokszorozódva, azután valami felfalta az egész agyát, majd bonyolult, kimondhatatlan szörnyűségek történtek mindezeket egybeforrasztotta a félelem, amely túlélte testét, az időt és a teret. Mindent.
Ezzel torkig jóllakott. Grotius doktor megjegyezte:
— Először a százharmincnyolcadik percben jajdult fel, másodszor a kétszázhuszonhetedikben. Összesen három büntetőpont és egyetlenegyszer sem vonaglott! Kérem, tegye egymásra a lábát. Megvizsgálom a reflexeit… Hogyan bírta ki olyan soká — később?
Pirx egy négyrét hajtogatott, pokolian érdes és ezért nagyon kellemes törülközőn ült. Szakasztott olyan volt, mint Lázár. Nem mintha úgy nézett volna ki: de igazán úgy érezte, mintha feltámadt volna. Hét órát bírt ki. Az első helyre került. Az utolsó három órában többezerszer meghalt. De nem jajgatott. Amikor kihúzták, csurgott róla a víz, szárazra törülték, megdörzsölgették, kapott egy injekciót, egy korty konyakot, és elvezették a vizsgálati szobába, ahol Grotius doktor várta; Pirx útközben a tükörbe pillantott. Teljesen eltompult, elkábult, mintha több hónapos láz után kelt volna fel. Tudta, hogy túl van mindenen. Ennek ellenére a tükörbe pillantott. Nem mintha ősz hajban reménykedett volna, hanem csak úgy. Meglátta széles képét, és gyorsan elfordulva tovább menetelt, s a padlón ott maradtak vizes nyomai. Grotius doktor sokáig igyekezett kiszedni belőle az átélt állapotok leírását. Hét óra nem csekélység. Grotius doktor másképp nézett Pirxre, mint azelőtt. Nem, nem rokonszenvvel-inkább élvezettel, mint egy rovartudós, ki egy újfajta éjjeli lepkét fedezett fel. Vagy egy egészen különleges kis bogarat. Talán egy tudományos munka témáját látta benne?
Pirx — sajnos, ezt meg kell mondanunk — nem bizonyult hálás vizsgálati alanynak, ott ült, és ostobán hunyorgott: minden lapos volt, kétdimenziós, ha kinyújtotta valamiért a kezét, kiderült, hogy a tárgy távolabb van, vagy közelebb, mint ahogy kiszámította. Ez megszokott jelenség volt. De furcsán válaszolt az asszisztens kérdésére, amikor az pontosabb részleteket igyekezett kicsikarni belőle.
— Ön feküdt már ott? — Hárította el kérdéssel a kérdést.
— Nem — csodálkozott el Grotius doktor. — Miért?
— Akkor próbálja meg — ajánlotta Pirx. — Majd meglátja, milyen az.
Másnap már annyira jól érezte magát, hogy még tréfálkozni is tudott a „dilifürdő”-ről. Ettől kezdve állandóan eljárogatott a főépületbe, ahol az üvegezett hirdetőtáblára kifüggesztették a gyakorlatok listáját. De nem találta a saját nevét. Azután vasárnap következett.
És hétfőn hívatta a Főnök.
Kezdetben Pirx nem aggódott. Először lelkiismeret-vizsgálatot tartott. Arról, hogy az Ostensa rakétába egeret eresztett, nem lehetett szó — az régi eset, azonkívül az egér kicsi volt, s egyáltalán kár erről beszélni. Azután volt az a história az ébresztőórával, amely magától bekapcsolta az áramot Maebius ágyának sodronyába. De tulajdonképpen az is szamárság. Nem ilyen dolgokat csinál az ember huszonkét éves fővel, azonkívül a Főnök megértőnek bizonyult. Bizonyos határokig. Talán megtudta a „kísértetet”? A „kísértet” Pirx saját, eredeti ötlete volt. A társai természetesen segítettek neki — végül is akadnak barátai az embernek. De Barn megérdemelte a leckét. A „kísértet” művelet úgy ment, mint a karikacsapás. A puskapor hüvelyben volt, a por útja háromszor körülvezetett a szobában, és az asztal alatt fejeződött be. Lehetséges, hogy valóban túl sok por szóródott ki. A puskaporos ösvény az ajtó alatti résen kikanyargott a folyosóra, és Barnt már „megdolgozták”. Esténként egész héten át másról sem beszéltek, mint szellemekről. Az agyafúrt Pirx kiosztotta a szerepeket: a fiúk egy része hátborzongató történeteket mesélt, a másik fele hitetlenkedést színlelt, hogy Barn ne lásson át a szitán. Barn a metafizikai vitákban nem vett részt, csak néha mosolygott a „túlvilág” leghevesebb hívein. Igen, de látni kellett volna, amikor éjfélkor, üvöltve, mint egy tigris kergette bivaly, kirobbant a hálószobájából. A láng beszökött az ajtó alatti résen, háromszor megkerülte a szobát, és felcsapott az asztal alatt, úgyhogy lerepültek a könyvek. Pirx azonban túllőtt a célon, mert kisebb tűz támadt. Néhány csöbör víz eloltotta, de ott maradt egy kiégetett lyuk, no és a lőpor bűze. Így bizonyos értelemben kudarcot vallott: Barn, sajnos, nem hitte el, hogy kísértet jár. Most tehát Pirx abban maradt, hogy talán a „kísértet” miatt hívják. Reggel korábban kelt, tiszta inget öltött, minden eshetőségre bekukkantott a Repülők könyvé-be, a Navigáció-ba, és elviharzott.
A Főnöknek remek szobája volt. Legalábbis Pirx annak látta. A falakat elfedték az égbolt térképei, mézsárga konstellációk világítottak a sötétkék alapon. Kis vak holdglóbus az íróasztalon, rengeteg könyv, oklevél, és egy másik, óriási glóbus az ablaknál. Ez a második valóságos csoda volt, gombnyomásra kigyulladtak és keringeni kezdtek a tetszés szerint kiválasztott szputnyikok, és állítólag nemcsak a meglevők, hanem a régiek, az elsők, beleértve a már történelmi ötvenheteseket is.
Pirx azonban aznap észre sem vette a glóbust. Amikor belépett, a Főnök írt. Rászólt Pirxre, hogy üljön le és várjon. Azután levette szemüvegét — még csak egy éve viselte —, és jól megnézte, mintha először látná életében. Ez volt a módszere. Tekintetétől még egy tiszta lelkiismeretű szent is zavarba jött volna. Pirx nem volt szent. Fészkelődött a fotelben. Hol a mélyébe süllyedt, és illetlenül fesztelenné vált a tartása, akárcsak egy milliomosé a saját jachtján, hol meg lecsúszott a szőnyeg és saját sarka felé. A Főnök jól bírta a hallgatást, majd megszólalt:
— Mi van veled, fiam?
Tegezte, tehát nem volt baj. Pirx kijelentette, hogy minden rendben.
— Állítólag megfürödtél.
Pirx bólintott. Hát ez meg mi? Változatlanul gyanakodott. Talán mert szemtelenkedett az asszisztenssel…
— Van egy szabad hely, gyakorlat a Mendelejeven. Tudod, hol van?
— Asztrofizikai állomás a „túloldalon”… — felelte Pirx. Kissé csalódott volt. Titokban reménykedett — annyira titokban, hogy saját magának sem vallotta be, nehogy elijessze a szerencséjét —, nos, másra számított. Repülésre. Annyi rakéta volt, annyi bolygó, és neki közönséges állomásozást kínáltak a „túloldalon”… Valaha még divat volt, hogy a Hold másik, a Földről láthatatlan félgömbjét a „túloldalnak” nevezték. De most mindannyian így mondták.
— Helyes. Tudod, hogy milyen? — kérdezte a Főnök. Furcsa volt az arckifejezése. Mintha valamit rejtegetne a tarsolyában. Pirx egy pillanatig latolgatta, hogy füllentsen-e.
— Nem — válaszolta.
— Ha elfogadod a megbízást, odaadom neked az egész dokumentációt — a Főnök rátette kezét egy iratkötegre.
— Tehát vissza is utasíthatom? — érdeklődött leplezetlenül fölélénkülve Pirx.
— Igen. Mert a feladat veszélyes — illetve annak bizonyulhat…
Még valamit hozzá akart fűzni, de nem tudta. Szándékosan elharapta szavát, hogy jobban szemügyre vegye Pirxet, aki rámeresztette ámuló tekintetét, lassan, ünnepélyesen lélegzetet vett — és így is maradt, mintha megfeledkezett volna a további lélegzésről. Lángba borult arccal, mint egy szűz, aki előtt megjelent a királyfi, várta a további mámorító szavakat. A Főnök köhintett.