— Tessék? Nem — tiltakozott Pirx.
— Azt gondoltam. Hiszed, hogy képes leszel okosan viselkedni? Mert ez, sajnos, máris a fejedbe szállt. Mérlegelem, hogy…
— Okosan fogok viselkedni — jelentette ki Pirx, olyan határozottan, ahogy csak tudta.
— Kétlem — tamáskodott a Főnök. — Mérsékelt lelkesedéssel küldelek. Ha nem volnál az első helyezett…
— Hát a fürdő miatt?! — váratlanul és csak most értette meg Pirx.
A Főnök eleresztette a füle mellett. Először átadta az iratokat, majd kezet fogott.
— Holnap reggel nyolckor indulsz. Lehetőleg kevés holmit vigyél. Egyébként jártál már ott, hát tudod. Itt a repülőjegy, itt a helyfoglalás a Transgalaktikra. Luna Központira repülsz, onnan továbbszállítanak…
Még valamit hozzáfűzött. Kívánt valamit? Elbúcsúzott tőle? Pirx nem tudta. Semmit sem hallott. Nem hallhatta, mert nagyon messze járt, már a „túloldalon”. Fülében a start mennydörgése, szemében a Hold szikláinak fehér, élettelen lángjai, egész arcán pedig szinte ugyanaz az elképedés, amely a két kanadainak olyan titokzatos vesztét okozta. Amint hátraarcot csinált, nekiment az óriási glóbusnak. A lépcsőn négy szökkenéssel rohant le, mintha már igazán a Holdon volna, ahol a nehézkedés a földinek egyhatodára csökken. Az épület előtt hajszál híján elütötte egy autó, amely csikorogva fékezett, úgy, hogy az emberek megtorpantak, de Pirx még ezt sem vette észre. Szerencsére a Főnök nem látta okos viselkedésének kezdetét, mert újra irataiba merült.
A következő huszonnégy órában annyi minden történt Pirx-szel, Pirx körül, Pirx miatt, hogy néha szinte vágyódott a langyos, sós fürdőre, amelyben a világon semmi sem történt.
Tudjuk, hogy az embernek egyaránt árt, ha kevés vagy túl sok az élménye. De Pirx nem fogalmazott meg ilyesféle következtetéseket. Ugyanis a Főnök minden igyekezete, hogy a Feladatot kisebbítse, csökkentse, sőt lefitymálja, mit szépítgessünk, kudarcot vallott. Pirx olyan arckifejezéssel lépett a repülőgépbe, hogy a csinos stewardess ösztönösen hátrahőkölt — pedig ez teljes félreértés volt, mert Pirx nem is látta. Úgy ment, mintha egy páncélos cohors élén haladna, úgy ült a fotelben, mint Hódító Vilmos, egy kissé az volt, kissé az Emberiség Kozmikus Megváltója, a Hold Jótevője, Szörnyű Titkok Leleplezője, a Túloldal Rémeinek Megfékezője és mindez csak a jövőben, in spe, ami a legkevésbé sem befolyásolta közérzetét, sőt ellenkezőleg: túláradt benne a jóindulat és nyájasság utastársai iránt, akiknek fogalmuk sem volt róla, ki tartózkodik velük együtt a nagy lökhajtásos hasában! Úgy tekintett rájuk, mint Einstein élete alkonyán a homokban játszadozó kisgyerekekre.
A Selene, a Transgalaktik új rakétája, a núbiai kozmodromról indult. Afrika szívéből. Pirx elégedett volt. Nem hitte ugyan, hogy valamikor majd megfelelő szövegű emléktáblával jelölik meg ezt a helyet, nem, ilyen messzire nem terjedtek ábrándjai. De csak kis híján. Igaz, a mámorító gyönyör kelyhébe lassacskán üröm szivárgott. Lehetséges, hogy a repülőgépen nem tudtak róla. De a rakéta fedélzetén? Kiderült, hogy odalent lesz a helye a turistaosztályon, fényképezőgépekkel teleaggatott, lármás franciák közt, akik pergő nyelvvel, teljesen érthetetlenül igyekeztek egymást túlharsogni. Ő — zsibongó turisták tömegében?!
Rá sem hederítettek. Senki sem öltöztette űrruhába, nem szivattyúzott belé levegőt, nem kérdezte, hogy érzi magát, nem rakott a hátára palackokat — pillanatnyilag azzal vigasztalódott, hogy ez az álcázás miatt van. A turistaosztály belseje alig különbözött a lökhajtásos kabinjától, csak a fotelek nagyobbak, mélyebbek voltak, és a kis tábla tájékoztató feliratai közvetlenül az orra előtt gyulladtak ki. Ezek az utasítások általában megtiltottak valamit — a felállást, a járkálást, a cigarettázást. Hiába igyekezett Pirx szakszerűbb testtartással, lábának keresztbe vetésével, a biztonsági övek fitymálásával kitűnni az űrhajózás avatatlanjainak tömegéből. Már nem is a bájos stewardess, hanem a másodpilóta parancsolt rá, hogy csatolja be övét, és ez volt az egyetlen pillanat, amikor a legénységből valaki észrevette. Végül az egyik francia, valószínűleg tévedésből, megkínálta gyümölcspasztillával; Pirx elfogadta, tüntetően összeragasztotta a ragadós édességgel a fogát, lemondóan a rugalmas fotel mélyébe húzódott, és gondolataiba merült. Lassacskán újra megerősödött benne hite, hogy küldetése félelmetesen veszedelmes, és a közelgő veszélyt sietség nélkül ízlelgette, s úgy kóstolgatta, mint egy megrögzött alkoholista, akinek a napóleoni háborúk idejéből származó pókhálós palack került a kezébe.
Az ablak mellett kapott helyet. Természetesen elhatározta, hogy ki se pillant — hiszen már annyiszor látta.
Mégsem állta meg. Amikor a Selene rátért Föld körüli pályájára, ahonnan el kellett indulnia a Hold felé, Pirx az ablakhoz tapadt.
Mert lenyűgöző is volt az a perc, amikor a Föld utak, csatornák barázdálta, városok és települések pettyezte felülete mintha megtisztult volna minden emberi nyomtól, és amikor az utolsó is eltűnt, az űrhajó alatt terült el a bolygó foltos, felhővattákkal borított domborulata, és az óceánok feketeségéről a kontinensre vándorló szem hiába keresett bárminemű emberi alkotást. Néhány száz kilométernyi távolságról a Föld elhagyatottnak látszott ijesztően elhagyatottnak —, mintha az élet csak most születne, és a növényzet gyenge lerakódása jelezné a melegebb övezeteket.
Lényegében ezt már sokszor látta. De a változás mindig újra meglepte — volt benne valami, amibe nem bírt beletörődni. Talán annak az első érzékelése, hogy milyen parányi az ember az űrhöz képest? Talán az, hogy más nagyságrendbe érkezett — a bolygókéba? A sok ezer éves emberi erőfeszítések gyarlóságának képe? Vagy, fordítva, ennek a gyarlóságnak a diadala, amely legyőzte az ijesztő Föld-tömeg élettelen, mindenre közömbös gravitációjának hatalmát, és maga mögött hagyva a hegyóriások vadságát és a sarki jég korongját, más égitestek partjaira lépett? Elmélkedésének helyesebben szótlan érzelmeinek — helyébe más gondolatok léptek, mert az űrhajó megváltoztatta pályáját, és a sugárzási övezet „résén” keresztül, amely az északi sark fölött tátongott, megindult a csillagok felé.
Ám nem sokáig bámulhatta a csillagokat, mert kigyulladtak a lámpák. Felszolgálták az ebédet, és megindultak a motorok, hogy az étkezés alatt pótolják a nehézkedést; utána az utasok ismét elhelyezkedtek foteljeikben, kialudtak a fények, és most feltűnt a Hold.
Déli oldala felől közelítették meg. Alig néhány száz kilométerrel a déli sark alatt árasztotta a visszavert napfényt a Tycho, egy fehér folt minden irányba kilövellő sugarakkal, amelyeknek elképesztő szabályossága a földi csillagászok egész nemzedékeit ejtette ámulatba, és végül, titkának megfejtése után, diáktréfák tárgya lett. Az elsőévesekkel elhitették, hogy a Tycho fehér korongja a „Hold tengelyének lyuka”, és sugarai egyszerűen vastagon kihúzott délkörök.
Minél közelebb értek a fekete űrben függő gömbhöz, annál világosabbá vált, hogy kihűlt, szilárd lávatömegekben megörökített; sok milliárd évvel ezelőtti világ képe ez; akkoriban a forró Föld bolygójával együtt meteoritfelhőkön — a bolygószületés részecskéin — keresztül vándorolt, a vas— és kőeső egyfolytában zuhogott a Hold vékony kérgére, átfúrta, a magma hullámokat vetett ki a felszínre, és amikor az űr végtelenül hosszú idő után megtisztult és elnéptelenedett, a levegő nélküli globus a hegyalkotó katasztrófák korának csataterévé dermedt. Végül tönkrebombázott kőálarca a szerelmesek lírai lámpájává és költők ihletőjévé vált.