A Selene, két fedélzetén négyszáz tonnányi emberrel és rakománnyal, tatjával a növekvő korong felé fordult, és lassan, egyenletesen megkezdte a fékezést, míg csak gyengéden rezegve leszállt a kozmodrom egyik hatalmas tölcsérében.
Pirx már háromszor járt itt, ebből kétszer egyedül, vagyis „saját kezűleg” szállt le a polgári leszállóhelytől fél kilométernyíre levő gyakorlótér közepén.
Most meg sem pillanthatta, mert a Selene hatalmas, kerámialapokkal borított törzsét egy hidraulikus felvonóra tolatták, és az űrhajó a mélybe süllyedt, egy hermetikusan szigetelt csarnokba, ahol megkezdődött a vámvizsgálat. Kábítószer? Szesz? Robbanó-, mérgező-, maróanyag? Pirxnél csak kevés mérgezőanyag volt, mégpedig egy lapos üvegre való konyak, amelyet Matterstől kapott. A faxzsebébe rejtette. Ezután az egészségügyi ellenőrzés következett — oltási bizonyítvány, a csomag fertőtlenítésének igazolása, nehogy bacilusokat hurcoljanak a Holdra-, ezen egykettőre átesett.
A korlát mögött bizonytalanul megállt, mert nem tudta, várják-e.
A félemeleten ácsorgott. A hangár óriási, sziklába vájt és kibetonozott egyszerű kamra volt, félgömb alakú mennyezettel és lapos fenékkel. A mesterséges és természetes fényforrások, a neonlámpák bőségesen árasztották a világosságot, rengeteg ember rohangált mindkét irányban, elektromos targoncákon szállították a csomagokat, gázpalackokat, tartályokat, ládákat, kábeltekercseket — és a mélyben ott sötétlett az egész lázas sürgölődés mozdulatlan oka: a Selene törzse, helyesebben középső, óriási gáztartályhoz hasonló része, mert tatja mélyen a beton alatt pihent egy tágas aknában, tömzsi testének csúcsa pedig egy kerek nyíláson át kibújt a felső, magasabb emeletre.
Pirx addig álldogált így, amíg eszébe jutott, hogy vannak saját intéznivalói. A parancsnokságon egy tisztviselő fogadta. Ellátta szállásutalvánnyal, és felvilágosította, hogy tizenegy óra múlva repül rakéta a túlsó oldalra. Sietett, és tulajdonképpen többet nem is magyarázott. Pirx azzal az érzéssel fordult ki a folyosóra, hogy nagy itt a zűrzavar. Még azt sem tudta, merre repül majd, a Smyth tenger felett, vagy egyenesen a Ciolkovszkijra? És hol van tulajdonképpen ismeretlen társa? És valami bizottság? Munkaprogram?
Így elmélkedett, míg csak bosszankodása sokkalta anyagiasabb, a gyomrában összpontosuló érzéssé változott. Megéhezett. Kiválasztotta tehát a megfelelő felvonót, miután előzőleg mindazt áttanulmányozta, amit a hatnyelvű kis táblák hirdettek, leereszkedett a pilóták étkezdéjébe, és ott megtudta, hogy a közönséges étteremben kell ennie, mert ő nem pilóta.
Ez volt mindennek a teteje. Már éppen elindult abba az átkozott étterembe, amikor eszébe jutott, hogy nem vette át a hátizsákját. Gyerünk tehát felfelé, a hangárba. Csomagja már a szállodában volt. Legyintett, és elvonult ebédelni. Turisták két hulláma közé keveredette francia útitársai az étterembe igyekeztek, svájciak, hollandok és németek pedig éppen visszatértek az Erathostenes kráteréhez tett selenobusz-kirándulásról. A franciák fel-felugrottak, mint általában azok, akik először próbálják ki a holdbeli nehézkedés csodáit, felszökkentek a mennyezetig, a nők kacagása és visítozása közepette élvezték a háromméteres lassú masszahullást; a józanabb németek elözönlötték a tágas termeket, a székek karfáit teleaggatták fényképezőgépekkel, látcsövekkel, állványokkal, hajszál híján teleszkópokkal, és már a levesnél mutogatták egymásnak a holdsziklák darabkáit, amelyeket a selenobuszok legénysége árusított emlékül. Pirx ott ült a tányérja mellett, feje fölött összecsapott a német-francia-görög-holland — isten tudja, még milyen — zsivaj, és az általános elragadtatás, lelkesedés közepette valószínűleg ő volt az egyetlen komor fogyasztója az aznap már második ebédnek. Egy holland megpróbálta pártfogásába venni, ugyanis feltételezte, hogy Pirx a rakétarepülés után űrbetegségben szenved („Először jár a Holdon, igaz?”), és pasztillákat ajánlott föl neki. Ezzel csordultig telt a pohár. Pirx nem fejezte be a második fogást, a büfében négy csomag kekszet vásárolt, és szállodájába ment. Egész haragja a portásra zúdult, aki egy darabka holdat ajánlgatott neki, pontosabban megüvegesedett bazalttöredéket.
— Tűnj el, te kalmár! Előbb voltam itt, mint te! — förmedt rá, és dühtől remegve faképnél hagyta az álmélkodó portást.
A kétszemélyes szobában, a mennyezeti lámpa alatt középtermetű, fakult lemberdzsekes, napbarnított férfi üldögélt, kissé rőtes, kissé őszes hajának egyik fürtje a homlokába hullott; Pirx láttán levette a szemüvegét. Langnernek hívták, doktor Langnernek, asztrofizikus volt, és együtt kellett repülniök a Mendelejevre. Ő volt az ismeretlen társ. Pirx már felkészült a legrosszabbra, bemutatkozott, dörmögött valamit az orra alatt, és leült. Langner vagy negyvenéves lehetett, Pirx szemében jó karban lévő aggastyán volt. Nem dohányzott, valószínűleg nem ivott, és mintha nem is beszélt volna. Három könyvet olvasott egyszerre, az egyik logaritmustáblázat volt, a másik csupa nyomtatott képlet, a harmadikban csupán színképek felvételei voltak. A zsebében kis számológépet tartott, amelyet rendkívül ügyesen kezelt. Néha, anélkül, hogy feltekintett volna képleteiből, kérdezett valamit társától — Pirx kekszet majszolva válaszolt. Kamraszerű szobájukban emeletes ágyak voltak, zuhanyozó fülke, amelybe egy kövér ember be sem fért volna, és feliratok, amelyek több nyelven víz— és áramtakarékosságra figyelmeztettek. Jó, hogy a mélyebb lélegzetvételt nem tiltották. Elvégre az oxigént a úgy kellett ideszállítani. Pirx csapvízzel leöblítette a kekszet, meggyőződött róla, hogy még a foga is elvásik, az ital olyan hideg, nyilván a tartályok közel voltak a felső bazaltkéreghez. Elég furcsa volt. Az ő órája szerint tizenegy felé járt, a szoba villanyórája szerint este hét óra volt, Langner karóráján tíz perccel múlt éjfél.
Átállították órájukat a Luna idejére, de csak ideiglenesen, mert a Mendelejevnek más, saját időszámítása volt. Az egész „túlsó oldalon” az volt érvényes.
A rakéta indulásáig még kilenc óra volt hátra. Langner szó nélkül kiment a szobából. Pirx letelepedett egy fotelbe, majd átköltözött a mennyezeti lámpa alá, megpróbálta olvasgatni az asztalon heverő régi, szamárfüles folyóiratokat, végül megunta az üldögélést, és ő is kiment. A folyosó kanyarodott, és kis hallfélévé bővült, ahol néhány fotel sorakozott a falba épített televíziós készülék előtt. Ausztráliából közvetítettek műsort Luna Központi számára — valami könnyűatlétikai versenyt. Egy cseppet sem érdekelte, de leült és nézte, amíg csak elálmosodott. Felálláskor félméternyit ugrott, mert megfeledkezett a csekély nehézkedésről. Semmi sem érdekelte. Mikor vetheti le a civil rongyokat? Kitől kap űrruhát? Hol van valami utasítás? És mit jelent mindez?
Talán el is ment volna valahová érdeklődni, sőt veszekedni, de társa, ez a doktor Langner, úgy látszik, teljesen természetesnek ítélte a helyzetet, tehát okosabb, ha lakatot tesz a nyelvére.
A műsor befejeződött. Pirx elzárta a készüléket, és visszatért szobájukba. Nem így képzelte látogatását a Holdon! Zuhanyozott, A vékony falon áthallatszott a szomszéd szobából a beszélgetés.
Természetesen ismerősök az étterembőclass="underline" turisták, akik a Hold hatására úsztak a boldogságban. Ő valahogy nem. Inget váltott (végül is valamit kell csinálni), és amikor végignyúlt az ágyon, visszatért Langner. Négy újabb könyvel.