Pirx megborzongott. Sejteni kezdte, hogy Langner a tudományok fanatikusa, afféle Merinus professzor, fiatalabb kiadásban. Langner kiterítette az asztalon az új fotogrammokat, és miközben olyan figyelemmel vizsgálgatta őket nagyítójával, ahogyan Pirx még kedvenc színésznőjének a fényképeit sem tanulmányozta, megkérdezte Pirxtől, hány éves.
— Száztizenegy — felelte Pirx, és amikor társa felpillantott, hozzáfűzte —, a kettes számrendszerben.
Langner első ízben mosolyodott el, és szinte emberivé vált, Erős, fehér foga volt.
— Az oroszok rakétát küldenek értünk — jegyezte meg. — Hozzájuk repülünk.
— A Ciolkovszkijra?
— Igen.
Az már a „túlsó oldalon” levő állomás volt. Tehát még egy átszállás. Pirx találgatta, vajon hogyan teszik meg a hátralevő ezer kilométert. Feltételezhetően nem terepjáróval, hanem rakétával. De nem kérdezősködött. Nem akarta elárulni, hogy semmit sem tud. Rémlett, hogy Langner mondott valamit, de Pirxet, úgy, ahogy volt, elnyomta az álom. Egyszer csak felriadt: Langner az ágya fölé hajolt, és megérintette karját.
— Indulunk — csak ennyit mondott.
Pirx felült. Úgy látszott, hogy társa az egész idő alatt olvasott és írt. A számításokkal telt papírlapok halma megnőtt. Pirx először azt hitte, hogy Langner a vacsoráról beszél, de a rakétáról volt szó. Pirx a vállára vette tömött hátizsákját, Langneré még nagyobb volt, és mintha kövekkel rakta volna meg, de később kiderült, hogy ingein, a szappanon és a fogkefén kívül csupa könyv van benne.
Most már vámvizsgálat és ellenőrzés nélkül mehettek a felső szintre, ahol már várta őket a Hold-közlekedési rakéta — egykor ezüstös, most inkább szürke, tömzsi jármű, három, térdben meghajló, szétterpesztett, húszméteres lábon. Nem volt aerodinamikus, mert a Holdon nincsen légkör. Ilyennel Pirx még nem repült. Még egy asztrokémikusnak kellett volna hozzájuk csatlakozni, de elkésett. Így hát pontosan elindultak — egyedül.
A légkör hiánya sok bajt okozott: használhatatlanná váltak a repülőgépek, helikopterek — minden, kivéve a rakétákat. Még a nehéz terepen annyira kényelmes légpárnás siklókat sem alkalmazhatták, mert levegőkészletet kellett volna magukkal vinniök, az pedig lehetetlenség. A rakéta gyors, de nem mindenütt szállhat le; a rakéták nem szeretik sem a hegyeket, sem a sziklákat. Zömök, háromlábú bogaruk felbődült a növekvő vonóerőtől, megdördült, és gyertyaegyenesen a magasba emelkedett. Kabinjuk alig volt kétszer nagyobb a szállodai szobánál. A falakon hajóablakok, a mennyezeten — kerek ablak — a pilóta kabinja pedig nem a csúcsban, hanem alul helyezkedett el, csaknem a kipufogócsöveknél, hogy jól láthassa a leszállás helyét. Pirx csomagnak érezte magát: elküldik valahová, jóformán nem is tudni, hová, sem azt, hogy minek, nem tudni, mi lesz tovább… A régi nóta.
Rátértek a parabolára. A fülke ferdén meghajolt, magok után húzták a hosszú „lábakat”, a Hold hatalmasan, domborúan siklott alattuk; olyan volt, mintha még sohasem érintette volna emberi láb. A Föld és a Hold közötti térben van egy övezet, amelyben mindkét égitest látszólag egyforma nagyságú. Pirx jól emlékezett az első repülésekor szerzett benyomásra. A kékes, ködös Föld a kontinensek elmosódó körvonalaival mintha kevésbé reális lett volna a Holdnál, amely sziklásan, élesen kirajzolódó köveivel lebegett, és mozdulatlan súlya szinte érinthető volt.
A Felhők Tengere fölött repültek, már elhagyták Bullialdus kráterét, délkeleten terült el a Tycho, ragyogó sugarainak dicsfényében, amelyek a sarkon keresztül áthatoltak egészen a „túlsó oldal”-ra; nagy magasságból, mint mindig, valami nehezen megfogalmazható, felsőbbrendű szabályosság érzését keltette, mintha az formálta volna ezt a sziklakoponyát. A napfénnyel telt Tycho, mintha a szerkezet közepe lett volna, fehér karjaival átölelte és átvágta a Mare Humerumot, a Mare Nubiumot, és északi, legnagyobb nyúlványa valahol a látóhatár mögött tűnt el, a Mare Serenitatis irányában; amikor azonban keleten maguk mögött hagyták a Clavius Amfiteatiumot, ereszkedni kezdtek a sark felé, és már a „túlsó oldalon” repültek, a Vágyak Tengere fölött, s amint a rakéta lejjebb szállt, fokozatosan megszűnt a csalóka rend, a „tenger” látszólag sima, sötét felületén előbukkantak a repedések és hasadékok. Északkeleten felvillant a Verne fűrészfogas gerince. Állandóan süllyedtek, és közelről a Hold most valódi arcát mutatta — a fennsíkokra, alföldekre, a kráterek és hegygyűrűk amfiteátrumaiba szabályos tölcséreket vájt a kozmikus bombázás, a sziklamaradványok és a láva karikái átfedték, átjárták egymást, mintha a titáni pergőtűz szerzői még mindig elégedetlenek lettek volna az okozott rombolással. Mielőtt Pirx megpillanthatta volna a Ciolkovszkij tömegét, a rövid időre bekapcsolt motorok meglökték és függőlegesen felállították a rakétát, úgyhogy az utolsó dolog, amit láthattak, az egész nyugati félgömböt elnyelő sötétség óceánja volt; már a terminátor vonala mögül meredezett lángoló csúcsával a Lobacsevszkij. A csillagok a felső ablakban mozdulatlanná váltak. Úgy süllyedtek, mint egy felvonóval; és mert a tatnál összpontosuló saját motorlángjukon keresztül haladtak, a gáz süvített a külső páncél domborulatain — ez kissé emlékeztetett a légkörbe való érkezésre. A fotelek maguktól kitárultak, a felső ablakon keresztül Pirx állandóan ugyanazokat a csillagokat látta, golyóként száguldottak lefelé, de érezte azt a puha, szüntelen ellenállást, amelyet a zuhanással ellenkező irányban mennydörgő fúvócsövek fejtettek ki. Hirtelen teljes erővel megdörrentek. „Aha, tűzön állunk!” — villant át Pirx agyán, hogy el ne felejtse, mégiscsak igazi űrhajós, noha még nincs oklevele, Csapódás, valami megcsörrent, csattant, mintha óriási kalapács sújtana a kövekre, a kabin puhán lesüllyedt, visszatért felfelé, le-fel, és így járt egy jó percig a veszettül fortyogó amortizátorokon, amikor a három húszméteres, görcsösen szétterpesztett „láb” végleg belevájúdott a sziklatörmelék közé.
Ezt a hintázást végül megszüntette a pilóta azáltal, hogy az olajvezetékekben kissé fokozta a nyomást — szisszenés hallatszott, és a kabin mozdulatlanná vált.
A pilóta bemászott hozzájuk a padló közepén levő csapóajtón, kinyitotta a faliszekrényt, amelyből — végre! — előkerültek az űrruhák.
Pirx némileg felvidult, de nem sokáig. Négy űrruha volt ott, egy a pilótáé, azonkívül egy kicsi, egy közepes és egy nagy. A pilóta egy perc alatt bebújt a magáéba, csak a sisakját nem vette föl, és várt rájuk. Langner is egykettőre boldogult. Pirx pedig, kipirulva, verejtékezve és dühösen, nem tudta, mit tegyen. A középnagy kicsi volt számára, a nagy pedig túlságosan nagy. A közepesben a feje jól odaszorult a sisak tetejéhez, a nagyban úgy lötyögött, mint kókuszmag a kiszáradt héjban. Persze elhalmozták jóindulatú tanácsokkal. A pilóta megjegyezte, hogy egy nagy űrruha mindig jobb egy szűknél, és azt ajánlotta, az üres helyeket tömje ki a hátizsákjában levő fehérneművel. Esetleg kölcsönözhet egy takarót. Pirx számára azonban egy űrruha efféle kitömése és megtömése, már a puszta gondolat is, szentségtörés volt, és egész űrhajós lelke berzenkedett ellene. Rongyokkal tekerje be magát?! A kisebbik űrruhát öltötte fel. A pilóta és Langner már egy szót sem szóltak, az előbbi felnyitotta a kijárati zsilip ajtaját, mindhárman beléptek, a pilóta megtekerte a csavarkereket, majd kizárta a külső csapóajtót.