Ha Langner nincs ott, Pirx tüstént kiugrott volna, és talán sikerül mindjárt az első lépésnél kificamítania a lábát, mert a felszíntől húszméternyire voltak, és noha a nehézkedés csekély, az ugrás — figyelembe véve az űrruha súlyát — mintha egy emeletnyi magasságból történt volna a rendkívül ingatag sziklakupacokra.
A pilóta leeresztette az összecsukható létrát, és lemásztak — a Holdra.
Itt sem várta őket senki virággal, sem diadalkapuval. Sehol egy teremtett lélek. A Ciolkovszkij állomás páncélkupolája a szörnyű holdbeli nap ferde sugaraiban alig egykilométernyire tornyosult. Fölötte sziklába vájt kis leszállóhely látszott, de foglalt volt; kettős rendben rakéták sorakoztak ott, jóval nagyobbak az övéknéclass="underline" teherrakéták voltak.
Rakétájuk kissé féloldalra billenve pihent hármas terpeszállásában; közvetlenül a fúvócsövek tölcsére alatt a sziklák elfeketedtek, mert megpörkölődtek a kilövellt tűztől. Nyugat felé a terep jóformán sík volt, ha ugyan síkságnak nevezhető ez a végtelen törmelékes terület, amelyből imitt-amott bérház nagyságú sziklák meredeztek. Kelet felé a síkság kihasasodott, először szelíden, majd egy sor szinte függőleges vetődéssel beleolvadt a Ciolkovszkij főtömegébe; erre a látszólag közeli falra koromfekete árnyék borult. Vagy tízfoknyira a Ciolkovszkij gerince felett lángolt a nap; nem lehetett arra nézni, annyira vakított. Pirx egyszeriben leeresztette az ellenzőt sisakjának ablakára, de ez édeskeveset használt. Csak éppen nem kellett már hunyorognia. A görgő köveken óvatosan lépkedve megindultak az állomás felé. A rakéta nyomban eltűnt a szemük elől, mert egy lapos katlanon át vezetett az útjuk. Efölött és az egész környék fölött az állomás uralkodott, amelyet háromnegyed részében egy tömör sziklafalba vájtak; ez olyan volt, mint egy mezozoikumbeli, felrobbant sziklaerőd. Az éles épületsarkok szinte meglepően egy erőd bástyáira emlékeztettek, de csak messziről — minél közelebb kerültek a „bástyák”, annál formátlanabbá váltak, szétfolytak, és a rajtuk húzódó fekete csíkok mély repedéseknek bizonyultak; a Hold viszonyaihoz képest a terep mégis aránylag sík volt, és könnyen haladtak. Minden lépésük porfelhőt vert fel, azt a híres holdbeli port, amely derékmagasságig emelkedett, tejfehér felhővel vette őket körül, és nem akart visszahullani. Ezért nem libasorban, hanem egymás mellett meneteltek, és amikor közvetlenül az állomás tövében Pirx hátrafordult, megpillantotta az egész megtett utat — ennek a minden földi pornál világosabb pornak három hurkaszerű, szabálytalan kígyója vagy hajfonata jelezte.
Pirx sok hasznos dolgot tudott róla. Az első hódítókat ámulatba ejtette ez a jelenség: a porra felkészültek, de a legapróbbnak is tüstént vissza kellett volna hullnia a levegőtlen űrben. A Holdon levő valahogy nem akart. És ami még érdekesebb, csak napközben. A Nap alatt. Mert, mint kiderült, a villamosság jelenségei mások a Holdon, mint a Földön. A Földön légköri kisülések vannak, villámok, mennykövek, Szent Elmo tüze. A Holdon természetesen nincsenek. De a molekuláris sugárzással bombázott sziklák ugyanazzal a töltettel töltődnek fel, mint a rajtuk levő por. Mivel pedig az egyforma töltetek taszítják egymást, a felvert por az elektrosztatikai taszítás következtében néha egy óra hosszat is lebeg. Ha több a napfolt, a Hold erősebben „porzik”. A minimum idején kevésbé. És ez a jelenség napnyugta után csak néhány óra múlva szűnik meg — abban a félelmetes éjszakában, amellyel csupán különleges, kettős falú, a termoszokhoz hasonlóan készített, még itt is pokolian nehéz űrruhák tudnak megbirkózni.
Ezt a tudós elmélkedést félbeszakította megérkezésük az állomás főbejáratához. Szívélyesen fogadták őket. Az állomás tudományos vezetője, Ganszyn professzor, kissé meglepte Pirxet, aki úgy hitte, hogy pufókságát bizonyos fokig ellensúlyozza termete. Ganszyn azonban lenézte — mégpedig nem átvitt értelemben. Szó szerint. És társa, doktor Pnin fizikus, még magasabb volt. Bizonyos értelemben magassága és általános méretei miatt a függőleges távolságra kellett gondolni. Volt vagy két méter.
Volt ott még három másik orosz, sőt talán még több is, de nem mutatkoztak — valószínűleg dolgoztak. A csúcson helyezkedett el a csillagvizsgáló, a rádióállomás, és a sziklába rézsútosan vájt, betonozott alagúton át vezetett az út egy különálló kis kupolába, amely fölött nagy radarantennák keringtek, és a kerek ablakokon át, közvetlenül a Ciolkovszkij hegygerincénél, vakítóan ezüstös, szabályszerű pókháló látszott — ez volt a központi rádióteleszkóp, a Holdon a legnagyobb. Drótkötélpályán félóra alatt lehetett odajutni.
Később kiderült, hogy az állomás még sokkal nagyobb, mint amilyennek hatott. Az óriási, föld alatti tartályokban vizet, levegőt, élelmiszert tároltak; a katlanból nem látható, a sziklák hasadékába beépített szárnyban voltak a napsugárenergiát árammá átalakító berendezések. És akadt ott egy egészen remek dolog: óriási hidroponikus szolárium a vasalt kvarckupola alatt; a sok virágon és nagy tartályokon kívül, amelyekben vitamint és fehérjét biztosító moszatok voltak, középen banánpálma szökkent a magasba. Pirx és Langner elfogyasztottak egy-egy, a Holdon termesztett banánt. Doktor Pnin nevetve magyarázta, hogy a banán nem tartozik a személyzet mindennapi ételei közé, inkább a vendégeknek tartogatják.
Langner, aki ismerte kissé a holdbeli építészetet, kérdezősködni kezdett a kvarckupola szerkezetének részletei felől, mert ezen jobban elcsodálkozott, mint a banánokon; az épület valóban különleges volt. Kívül az űr tátongott, tehát a kupolának négyzetméterenként kilenc tonna állandó nyomást kellett kibírnia, ami ilyen méreteknél a tekintélyes kétezer-nyolcszáz tonna együttes súllyá összegeződött. A szoláriumba zárt levegő ilyen erővel igyekezett szétfeszíteni minden irányban a kvarcbúzát. A konstruktőröknek le kellett mondaniok a vasbetonról, ezért a kvarcba sok hegesztett bordát olvasztottak bele, amelyek az egész nyomóerőt, kis híján három millió kilogrammot átvitték a csúcsnál levő iridiumtárcsára; onnan, most már kifelé, hatalmas, a környékbeli bazaltba lehorgonyzott acélkötelek ágaztak szét. Ez tehát a maga nemében egyedülálló „kikötött kvarc léggömb” volt.
A szoláriumból egyenesen átvonultak az étkezőbe, ebédre. Mert a Ciolkovszkijon éppen ebédidő volt. Pirx aznap már harmadszor ebédelt: a másodikat a Lunán, az elsőt a rakétában fogyasztotta. Úgy látszott, hogy a Holdon más sincs, csak ebédelés.
Az étterem — és egyúttal társalgó — nem volt túlságosan tágas, a falakat faburkolat borította — nem fényezett lapok, hanem fenyőgerendák. Még gyantaillatot is árasztottak. Ez a rendkívül „földi” dolog a vakító holdbeli tájképek után különösen kellemesen hatott. De Ganszyn professzor elárulta nekik, hogy a falburkolatnak csak egy vékony felső rétege van fából — hogy kevésbé vágyódjanak az otthonuk után.
Sem ebéd közben, sem később, nem esett szó a Mendelejevről, a balesetről, a szerencsétlen kanadaiakról, sem továbbindulásukról, mintha csak vendégségbe érkeztek volna, és isten tudja, meddig szándékoznának itt maradni.
Az oroszok úgy viselkedtek, mintha Pirxen és Langneren kívül egyéb dolguk sem volna — érdeklődtek, mi újság a Földön, mit hallani Luna Központin; Pirx őszinteségi rohamában bevallotta, hogy szörnyen utálja a turistákat és modorukat. A jelek szerint vele érző hallgatókra lelt. Csak egy idő múlva vették észre, hogy hol az egyik, hol a másik házigazda távozik, majd hamarosan visszatér. Később kiderült, hogy a csillagvizsgálóban jártak, mert a Napon igen szép napfáklya keletkezett, amikor ez a szó elhangzott, Langner többé se látott, se hallott. A tudósokat jellemző önfeledt szenvedély, amelyről maguk sem tudnak, hatalmába kerítette az asztalnál ülőket. Fényképeket hoztak, aztán egy filmet vetítettek, amelyet koronográf vett fel — a napfáklya valóban kivételesnek bizonyult, háromnegyed millió kilométer hosszú volt, és özönvíz előtti, lávaszerű szörnyetegre emlékeztetett. De nem ez az állattani hasonlóság izgatta őket. Ganszyn, Pnin, a harmadik csillagász és Langner lámpagyújtás után csillogó szemmel, szinte bűvöletben társalgott; valaki megemlítette a félbeszakított ebédet, visszatértek az étterembe, de ott is félretolták a tányérokat, és mindannyian számolni kezdtek a parírszalvétákon, míg csak doktor Pnin megszánta a fuszentként üldögélő Pirxet, és meghívta kicsi, de bámulatos dologgal felszerelt szobájába. Hatalmas ablaka a Ciolkovszkij csúcsára nyílt. Az alacsonyan járó, pokol kapujaként tüzelő nap a tornyosuló sziklák zűrzavarában második káoszt okozott — árnyakat, amelyeknek feketesége elnyelte a formákat, mintha a megvilágított sziklák minden szegélye mögött a Hold kellős közepébe vezető ördögi kúp tátongana. Mintha ott a semmi feloldaná a bérceket, ferde tornyokat, hegyes csúcsokat, obeliszkeket, amelyek távolabb előbukkantak a tintafekete homályból — mintha röptében megakasztott, megkövesült tűz lett volna, úgyhogy a szem eltévedt az átfoghatatlan formák közt, és kétes megkönnyebbülést csak a kerek, kivájt szemként sötétlő gödrökben lelt; ezek peremükig árnyékkal kitöltött kis kráterek voltak.