A maga nemében páratlan látvány volt. Pirx járt már a Holdon (ezt vagy hatszor megemlítette beszélgetés közben), de még sohasem ilyen időszakban, kilenc órával napnyugta előtt. Hosszan elüldögéltek Pninnel. A tudós „kollégának” szólította, ő pedig nem tudta, hogy válaszoljon, ezért ügyeskedett, ahogy tőle telt, a nyelvtan buktatói között. Az orosznak csodálatos fényképgyűjteménye volt, a felvételeket hegymászó útjain készítette — ő, Ganszyn és harmadik, pillanatnyilag a Földön tartózkodó társuk, szabad idejükben alpinisztikával foglalkoztak.
Egyesek igyekeztek elterjeszteni a „lunisztika” kifejezést, de nem honosodott meg, annál is kevésbé, hiszen a Holdon is vannak Alpok. Intézeti tanulmányai előtt Pirx gyakran mászott meg sziklacsúcsokat, és amikor Pninben rokon lélekre talált, faggatni kezdte a földi és a holdbeli módszerek különbségeiről.
— Egyre emlékezzék, kollégám — intette Pnin —, csak egy dologra. Amíg lehet, csináljon mindent úgy, mint „otthon”. Itt nincsen jég — legföljebb a nagyon mély hasadékokban és az is roppant ritkán —, természetesen hó sincs, tehát látszólag gyerekjáték, annál is inkább, hiszen az ember lezuhanhat harminc méter magasságból, és a haja szála sem görbül, de erre gondolni sem szabad.
Pirx elámult:
— Miért?
— Mert itt nincs levegő — magyarázta az asztrofizikus. — És ha isten tudja meddig mászkálna itt, akkor sem tanulja meg helyesen felbecsülni a távolságot. Itt még a távolságmérő sem sokat használ, és ki jár távolságmérővel? Felhág egy csúcsra, lepillant egy szakadékba, s azt hiszi, hogy ötven méter mély. Talán ötven, talán háromszáz és talán ötszáz. Megesett velem… Egyébként — tudja, hogy van ez. Ha az ember egyszer azt mondja magának, hogy leeshetik, akkor előbb-utóbb repül. A Földön a fejünk betörik és meggyógyul, itt pedig egy jó ütődés a sisakkal, megreped az ablak — és vége. Úgy viselkedjék, mint a földi hegyeken. Amit ott megtehet, azt itt is megengedheti magának. Kivéve a hasadékok feletti ugrálást. Még ha úgy vélné is, hogy alig tízméteres — az annyi, mint a Földön másfél —, keressen egy követ, és hajítsa át a túloldalra. Figyelje meg a röptét, bár az igazat megvallva azt tanácsolom, hogy egyáltalán ne ugráljon. No, mert ha az ember néhányszor húszmétereset ugrik, akkor már a szakadékokat is fitymálja, a hegyek már csak a térdéig érnek — és akkor legvalószínűbb a baleset. Itt nincsen hegyi mentőszolgálat… Hát érti, ugye?
Pirx a Mendelejevről érdeklődött. Miért van az állomás a hegygerinc alatt és nem odalent? És nehéz az út? Állítólag sziklát kell mászni?
— Igazi hegymászás nincsen, csak némi veszély, mert kőgörgeteg zúdult ott le. A Napos Kapu aljából. Elsodorta az utat… Ami a hely kiválasztását illeti, suta dolog erről beszélnem. Különösen most, a szerencsétlenség után… De nyilván olvasott róla, kollégám?
Pirx szörnyű zavarban nyögte ki, hogy akkoriban éppen vizsgaidőszaka volt. Pnin mosolygott, de tüstént elkomolyodott.
— Nos… A Hold nemzetközi, de minden államnak megvan a maga tudományos kutatási övezete — ez a fele a miénk. Amikor kiderült, hogy van Allen sávjai zavarják a kozmikus sugarakat a Föld felőli félgömbön, az angolok kérték, engedjük meg, hogy állomást építhessenek a mi oldalunkon. Beleegyeztünk. Már éppen magunk is munkához láttunk a Mendelejeven, ezért javasoltuk nekik, vegyék át tőlünk; átengedjük nekik az összes odaszállított építőanyagot, és majd később elszámolunk. Az angolok előbb elfogadták, majd átengedték a Mendelejevet a kanadaiaknak, mint a Brit Nemzetközösség tagjainak. Nekünk ez természetesen közömbös volt. Mivel már korábban megvizsgáltuk a terepet, egyik professzorunk, Animcev, tagja lett a kanadai tervezőcsoportnak, mint a helyi viszonyokat jól ismerő tanácsadó. Egyszer csak arról értesülünk, hogy az angolok mégis részt vesznek a dologban. Shannert küldték, aki megállapította, hogy a kráter fenekén másodlagos sugárzási kévék keletkezhetnek, és zavarhatják az eredményeket. A mi szakértőink ezt lehetetlennek vélték, de végül az angolok döntöttek: hiszen nekik készült az állomás. Elhatározták, hogy áthelyezik a hegygerinc alá. A költségek természetesen ijesztően megnövekedtek. És az egész többletet a kanadaiak finanszírozták. No de annyi baj legyen. Nem kukucskálunk mások zsebébe. Meghatározták az állomás helyét, nekiláttak az út kitűzésének. Animcev jelentette: a tervezett út vonalán a britek két szakadékot vasbeton szerkezettel akarnak áthidalni; de a kanadaiak ellenzik, mert a költségvetés ezáltal csaknem kétszeresére növekszik. Tehát azt tervezik, hogy a Mendelejev belső lejtőjén vájnak utat, két sziklabordát irányított robbantásokkal fúrnak át. Lebeszélem őket — mert megbolygathatja a bazaltkristályok egyensúlyát. De nem hallgatnak rám. Mit tegyek? Mit tehettünk volna? Hiszen nem gyerekek. Nagyobb a szelenológiai tapasztalatunk, de ha nem akarják megfogadni tanácsainkat, nem tolakszunk. Animcev votum separarum-ot jelentett be, és azzal vége. Elkezdték robbantani a sziklát. Az első ostobaság — a helykijelölés — maga után vonta a másodikat, és a következmény, sajnos, nem soká váratott magára. Az angolok három védőfalat építettek a lavinák ellen, üzembe helyezték az állomást, elindultak a hernyótalpas szállító járművek — tessék, sikerült. Az állomás már három hónapja dolgozott, amikor a Napos Kapu alatti átjáró tövében, a hegygerinc nagy nyugati csorbájánál repedések keletkeztek…
Pnin felállt, kivett a fiókból néhány nagy fényképet, és megmutatta Pirxnek.
— Tessék, ezen a helyen. Ez itt másfél kilométeres, helyenként felfüggesztett tábla, illetve az volt. Az út többé-kevésbé a hegyoldal egyharmadának magasságában vezetett, úgy, mint ez a vörös vonal. A kanadaiak riadót fújtak. Animcev (még mindig ott rostokolt és érvelt) magyarázza nekik: a nappali és az éjszakai hőmérséklet különbsége háromszáz fok. A repedések nőni fognak, ez ellen nincsen orvosság. Hiszen semmivel sem lehet megtámasztani egy másfél kilométeres falat! Az utat nyomban le kell zárni, és mivel az állomás már felépült, drótkötélpályát kell létesíteni. Ők pedig egyik szakértőt a másik után hozatják Angliából, Kanadából — és valóságos komédia játszódik: azok a szakértők, akik ugyanazt vallják, mint a mi Animcevünk, tüstént hazarepülnek. Csak azok maradnak, akik orvosolhatónak mondják a repedéseket. Betonozni kezdenek. Mély injekciók, támaszok, betonoznak és betonoznak vég nélkül, mert amit napközben bebetonoznak, az éjszaka megreped. A szurdokban már kisebb lavinák gördülnek le, de fennakadnak a falakon. A nagyobb lavinák széthasítására ékrendszert építenek. Animcev magyarázza, hogy nem a lavinákról van szó: az egész tábla leszakadhat!.. Egyszerűen nem tudtam ránézni, amikor eljött hozzánk. Szinte kibújt a bőrébőclass="underline" látta a közelgő szerencsétlenséget, és nem tudott rajta segíteni. Becsületesen megállapítom: kiválóak az angol szakértők, de ez nem volt szakértői, szelenológiai probléma, hanem a hírnevük forgott kockán: megépítettek egy utat, és nem vonulhatnak vissza. Animcev végre bejelentette — ki tudja, hányadik — tiltakozását, és távozott. Azután a fülünkbe jutott, hogy az angolok és a kanadaiak összeszólalkoztak, veszekedtek — a tábla miatt, ez az úgynevezett Sas Szárny széle. A kanadaiak fel akarták robbantani; az egész utat tönkreteszi, de azután biztonságos átjárót lehet építeni. Az angolok ezt ellenezték, egyébként is utópia volt; Animcev kiszámította, hogy hat megatonnás hidrogéntöltetre volna szükség, és az ENSZ-egyezmény tiltja radioaktív anyagok használatát robbantási célokra. És így torzsalkodtak és civakodtak, amíg csak a tábla leszakadt… Az angolok később azt írták, hogy mindennek a kanadaiak az okai: mert elvetették az első tervet, a beton völgyhidak tervét…