Pnin kis ideig a fényképre meredt, majd egy másikra, amely csaknem kétszeres nagyításban ábrázolta a hegygerinc csorbáját; fekete pontok jelölték az omlás helyét, amely lesodorta és pozdorjává zúzta az utat minden támasztékával együtt.
— Ennek következtében az állomás időnként megközelíthetetlen, mert bár napközben könnyű odajutni — néhány keresztgerenda, csak éppen nagy a kockázat, mint már említettem —, de éjszaka gyakorlatilag lehetetlen. Tudja, nekünk itt nincsen földünk…
Pirx megértette, hogy mire céloz az orosz tudós: ezen az oldalon a hosszú Hold-éjszakákat nem világította meg a Föld hatalmas lámpása.
— És infravörössel semmit sem lehet csinálni? — kérdezte.
Pnin elmosolyodott.
— Infravörös szemüveg? Miféle infravörössel, kollégám, amikor egy órával napnyugta után a sziklafelület mínusz 160 fokos… Hogyne, elméletileg lehetne radaroszkóppal menni, de próbált már valaha így sziklát mászni?
Pirx bevallotta, hogy soha.
— Nem is ajánlom. Ez rendkívül bonyolult módja az öngyilkosságnak. A radar jó sík terepen, de nem a sziklafalon…
Belépett Langner a professzorral — már indulniok kellett. A Mendelejevig félórát kellett repülniük, az út további kettőt kivánt, és a napnyugtától hét óra választotta el őket. Hétórás tartalék — mintha sok volna. De itt meg kiderült, hogy doktor Pnin velük tart. Magyarázkodni kezdtek, hogy ez felesleges, de házigazdáik erről hallani sem akartak.
Amikor már indultak volna, Ganszyn megkérdezte, van-e üzennivalójuk a Földre — ez az utolsó alkalom. Igaz ugyan, hogy a Mendelejev rádiókapcsolatban áll a Ciolkovszkijjal, de hét óra múlva a terminátorra érnek, és az erősen megzavarja az összeköttetést.
Pirxnek megfordult a fejében, hogy jó volna Matters húgának üdvözletet küldeni a „túlsó oldalról”, de nem merte megkockáztatni. Így hát megköszönték, és lementek; odalent kiderült, hogy az oroszok elkísérték őket a rakétához. Itt Pirx megtört, és elmondta, hogy milyen űrruha jutott neki osztályrészül. Választottak számára egy másikat, az övé pedig a Ciolkovszkij keszonjában maradt.
Ez az orosz űrruha kissé különbözött azoktól, amelyeket Pirx ismert. Kettő helyett három ellenzője volt, magasan járó Nap, alacsonyan járó Nap esetére, por ellen pedig sötét narancsvörös. Másutt voltak a légszelepei, a cipőben nagyon mulatságos szerkezet: a talpat fel lehetett fújni, mintha párnán járt volna az ember. A sziklát egyáltalán nem lehetett érezni, és a talp külső rétege tökéletesen tapadt a legsimább felülethez is. Ez a „magashegyi” modell volt. Ezenkívül a ruha félig ezüst, félig fekete színben játszott. Ha az ember fekete oldalával fordult a Nap felé, verejtékezni kezdett, ha pedig az ezüstössel — kellemes hűvöset érzett.
Pirx úgy vélte, hogy ez nem is olyan jó ötlet, hiszen nem mindig a Nap felé halad az ember. Olyankor háttal kell menni, vagy hogyan?
Az oroszok felnevettek. Megmutatták mellén azt a karikát, amelyet meg kellett tekerni, hogy az ezüst és a fekete más helyre húzódjék. A test eleje lehetett fekete vagy ezüst — avagy fordítva, Érdekesen elegyedtek el ezek a színek. A külső, átlátszó, kemény műanyagból készült réteg és a tulajdonképpeni űrruha között vékony, kétféle festékkel, helyesebben félig folyékony, alumínium— és széntartalmú anyaggal telt hézag volt. Ezt egyszerűen a lélegzőkészülék oxigénjének a nyomásával tologatták.
De ideje volt, hogy felkerekedjenek. Előzőleg, mivel a Napról érkezett, Pirx szeme annyira káprázott, hogy semmit sem látott a keszonból. Csak most vette észre, hogy furcsán rendezték be egyik egész fala úgy járt, mint egy dugattyú. Mégpedig azért magyarázta Pnin —, hogy egy csapásra tetszés szerinti létszámú csoportot lehessen kiereszteni vagy bebocsátani, és feleslegesen ne veszítsenek levegőt. Pirxet irigységféle fogta el, mert az Intézet keszonjai legalább öt éve elavult, kiszolgált ládák voltak, márpedig öt év technológiai elmaradás — az egy egész korszak.
A Nap látszólag egyáltalán nem ereszkedett lejjebb. Furcsán esett a járás a felfújt cipőben, szinte a talaj fölött, de ez az érzés megszűnt, még mielőtt elérték a rakétát. A professzor sisakját Pirx sisakjához érintette, néhány búcsúszót kiáltott, kezet szorítottak nehéz kesztyűikkel, és bemásztak a pilóta mögött a rakéta hasába, amely egy kissé lesüllyedt a megnövekedett teher alatt.
A pilóta megvárta, amíg a kísérők biztonságos távolságba érnek, és megindította a motorokat. A fokozódó vonóerő komor dübörgése mintha vastag fal mögül érkezett volna az űrruhába. A nehézkedés nőtt, de meg sem érezték, amikor a rakéta elrugaszkodott a talajtól. Csak a csillagok hintáztak egyet az ablakokban, és a látómező alsó sávjában levő sziklás pusztaság zuhant le és tűnt el a szemük elől.
Most egészen alacsonyan repültek, és ezért semmit sem láttak — csak a pilóta figyelte a rakéta alatt elsikló, kísérteties tájképet. A rakéta szinte függőlegesen lebegett, mint egy helikopter. A növekvő sebességet a hangosabb motorzúgáson és az egész hajótest gyöngébb rezgésén lehetett felismerni.
— Figyelem, ereszkedünk — hangzott a sisak belsejében. Pirx nem tudta, hogy a pilóta szólt-e a hajórádión keresztül, vagy pedig Pnin. A fotelek támlája hátradőlt. Pirx fellélegzett, könnyűvé vált, olyan könnyűvé, hogy már-már a mennyezet felé szállt, ösztönösen megmarkolta a karfát. A pilóta hevesen fékezett, a fúvócsövek lángot okádtak, sivító hangot hallattak, a falak hosszában vonagló, megfordított lángok üvöltése elviselhetetlenné fokozódott, nőtt a nehézkedés, majd csökkent, és Pirx kettős, kurta koccanást hallott — leszálltak. A következő pillanatban váratlan dolog történt. A rakéta, amely már elkezdte ringó mozgását és le-föl hintázott, kissé úgy, mint néha a potrohát egyenletesen himbáló bogár, most megbillent, és a kövek erősödő csörgése közepette szemmel láthatóan csúszásnak indult…