Katasztrófa! — villant át Pirx agyán. Nem rémült meg, de ösztönösen megfeszítette izmait. Két társa mozdulatlanul feküdt. A motor hallgatott. Pirx jól megértette a pilótát: járművük inogva, bicegve csúszott a görgeteggel, és a motorok vonóereje, még mielőtt a magasba emelné, valamelyik „láb” váratlan billenésénél felfordíthatná vagy a sziklákhoz vághatná őket.
Az acéllábak alatt csuszamló szikladarabok zörgése és süvítése gyengült, majd megszűnt. Még néhány kőpatak csendülve az acélnak csapódott, egy kődarab még mélyebbre siklott a csuklós „láb” súlya alatt, és a kabin, vagy tízfokos szögben eldőlve, leszállt.
A pilóta kissé leverten mászott ki aknájából, és magyarázkodni kezdett, hogy a terep megváltozott: úgy látszik az északi katlanban újabb lavina omlott le. Rakétájával a görgetegen szállt le, a fal tövében, mert minél közelebb akarta szállítani őket.
Pnin megállapította, hogy ez nem a legjobb módja az út megrövidítésének; egy lavinamező nem kozmodrom, és feleslegesen nem szabad kockáztatni. Ezzel véget ért rövid eszmecseréjük, a pilóta átengedte őket a zsiliphez, és a kis létrán leereszkedtek a görgetegre.
A pilóta a rakétában várta Pnin visszatérését, ők pedig hármasban megindultak a termetes orosz vezetésével.
Pirx eddig azt hitte, hogy ismeri a Holdat. De tévedett. A Ciolkovszkij környéke afféle sétány volt ehhez képest. A kőgörgetegbe süppedt, szétterpesztett lábain meghajló rakéta vagy háromszáz méternyire állt a Mendelejev főfalának árnyékától. A fekete égen lángoló, napos torok szinte érintette a hegygerincet, amely mintha megolvadt volna ezen a helyen — de ez csalóka látszat volt. Ám nem volt a sötétségből vagy egy kilométernyire, vagy talán kettőre kinyúló függőleges sziklafaclass="underline" a kráter fenekét alkotó, mély árkokkal barázdált síkság felé a katlanokból félelmetesen fehér, kúp alakú görgetegek húzódtak; a friss csuszamlások helyét fel lehetett ismerni, mert az órák hosszat szállongó por miatt homályossá váltak a sziklák körvonalai. A kráterfenék repedezett láváját is világos porréteg borította; az egész Holdat bepúderezték a meteorok mikroszkopikus részecskéi, amelyek élettelen esőként évmilliók óta hullottak rá a csillagokból. Az ösvény mindkét oldalán — voltaképpen sziklatömbök és kődarabkák halmaza volt ez, ugyanolyan vad, mint az egész környezet, és nevét csupán a betonba ágyazott alumíniumkaróknak köszönhette, amelyeknek mindegyike rubinszerű gömbben végződött —, ennek a görgeteghegyre épült útnak mindkét oldalán félig megvilágított, félig a galaktikus éjszakához hasonlóan fekete falak meredeztek, amelyekkel nem mérkőzhettek az Alpesek vagy a Himalája óriásai sem.
A csekély holdbeli nehézkedés következtében a sziklaanyag lázálomhoz illő formákat ölthetett, és évszázadokig megőrizhette ezeket, úgyhogy még a mélységhez szokott szem is előbb-utóbb eltévedt a csúcsok felé tartó vándorlás közben, az ember többi érzéke pedig még fokozta az irrealitás, az ilyen tájkép lehetetlenségének érzetét: a meglökött habkő fehér tömbjei hólyagként libbentek a magasba, és a görgetegre hajított legsúlyosabb bazaltdarab is hátborzongató lassúsággal sokáig repült, majd hangtalanul leesett;pontosan úgy, mintha ez csak álom volna.
Néhány száz lépéssel feljebb megváltozott a sziklák színe. A rózsás porfír folyamai kétfelől körülfogták azt a katlant, amely felé haladtak; a helyenként több emeletnyi magasságban felhalmozódott sziklák összeakaszkodtak borotvaéles szegélyükkel, és mintha csak egy érintésre vártak volna, amely megindítja feltartóztathatatlan kőzuhatagukat.
Pnin nem túlságosan gyorsan, de biztosan vezette őket a megkövesedett robbanásoknak ebben az erdejében. Egy-egy szikladarab néha himbálózni kezdett űrruhájának óriási cipője alatt. Ilyenkor Pnin egy pillanatra megdermedt, és vagy folyhatta útját, vagy kikerülte a helyet, mert — csak ő tudta, miből — felismerte, hogy a kő kibírja-e az ember súlyát, vagy sem. Ráadásul itt hiányoztak a hegymászóknak oly sokat jelentő hangok. Az egyik bazalt-törzs, amint elhaladtak mellette, a legcsekélyebb ok nélkül megindult a lejtőn lefelé, és mintha álmukban, lassítva zuhant volna — míg csak magával sodort egy csomó követ, amelyek veszem szökkenésekkel igyekeztek egyre sebesebben lefelé; végül tejfehér porfelhő fedte el a lavina további útját. Ez a látvány mintha lázálomban tárult volna eléjük — az összeütköző kőtömbök nem csattantak, sőt cipőjük vastag talpán át még a talaj rezgését sem érezték. Amikor a következő fordulónál hirtelen bekanyarodtak, Pirx megpillantotta a lavina nyomát és magát a görgeteget — most már mint szelíden hullámzó felhőt. Ösztönösen, aggódva kereste szemével a rakétát, de az biztonságban volt, úgy állt, mint azelőtt, talán egy kilométernyire, talán kettőre, látta csillogó potrohát és lábainak három kis vonalát. Furcsa holdbeli bogárként pihent a régi lavinaterületen, amelyet korábban meredeknek, most pedig laposnak vélt, akár egy asztalt.
Amikor közeledtek az árnyékos övezethez, Pnin szaporábbra fogta lépteit. A tájból áradó vadság és fenyegetés annyira lefoglalta Pirxet, hogy egyszerűen nem ért rá Langnert figyelni. Csak most vette észre, hogy a kis asztrofizikus biztosan lépked, és sohasem botlik meg.
Négyméteres hasadékot kellett átugraniok. Pirx túlságosan nagy lendülettel szökkent; a magasba szállt, és értelmetlenül mozgó lábával jó nyolc méterrel a szemközti part peremén túl ért talajt. Csak egy ilyen ugrás a Holdon kínált az embernek új tapasztalatokat, amelyeknek semmi köze sem volt a Luna szállodai vendégeinek bohóckodásához.
Behatoltak az árnyékba. Amíg aránylag közel voltak a napsütötte sziklafelületekhez, a visszaverődő fény kissé megvilágította a környéket, és meg-megvillant az űrruhák domborulatain. De a homály csakhamar sűrűbbé vált, míg csak elvesztették egymást szem elől. Ebben az árnyékban éjszaka volt. Pirx megérezte fagyosságát az űrruha összes hőálló rétegein keresztül; nem ért el közvetlenül a testéhez, nem marta a bőrét, csupán mintha egy új, néma, jeges jelenlétet hirdetett volna — az űrruha egyes páncéllapjai érezhetően megremegtek a kétszáz-egynéhány fokos hűtéstől. Amikor a szeme megszokta a sötétséget, Pirx felfedezte, hogy az alumíniumkarók tetején a gömbök saját, vörös fényt sugároznak; ennek a rubin nyakéknek a füzére felfelé kanyargott, és eltűnt a Napban — ott a megrepedt sziklagerinc három egymás feletti hasadéka tartott a fennsík felé; a hasadékokat a fal eltolódott, keskeny, vízszintes táblái választották el egymástól, és éles párkányfélét alkottak. Ügy tetszett, hogy a karók semmibe vesző sora az egyik ilyen polchoz vezet, de Pirx feltételezte, hogy ez lehetetlen. Feljebb, a Mendelejev főfalán keresztül, amelyet mintha villámcsapások hasítottak volna ketté, szinte vízszintes oszlopban hatolt át a napsugár. Olyan volt, mint egy néma csendben kezdődő robbanás, amely izzó fehérséget fröcsköl a kőoszlopokra és kürtőkre.
— Ott az állomás — hallotta meg sisakjában Pnin hangját a közelből. Az orosz megállt az éjszaka és a nap, a fagy és a nőség határán, és valamit mutogatott a magasban, de Pirx a napsütés ellenére is fekete szakadékokon kívül semmit sem pillantott meg.
— Látjátok a Sast?… így neveztük ezt a gerincet. Ez a fej… íme a csőr, és az a szárny!..
Pirx csupán fények és árnyak tömegét látta, a keleti, szikrázó gerinc felett ferde, látszólag közeli — ugyanis a levegő párája nem homályosította el — sziklacsúcs meredezett. Egyszer csak felfedezte az egész Sast. A szárnya, az éppen az a fal volt, amely felé igyekeztek; magasabban, a hegygerincből előbukkant a feje, háttérben a csillagokkal; a csúcs volt a csőre.