Az órájára nézett. Már negyven perce gyalogoltak. Tehát valószínűleg legalább még egyszer annyi van hátra.
Az árnyék következő övezete előtt Pnin megállt, hogy átváltsa klimatizátorát. Pirx kihasználta az alkalmat, és megkérdezte, merre vezetett az út.
— Erre — mutatott Pnin lefelé.
Pirx csak pusztaságot látott, a mélyben pedig egy görgeteg kúpját, amelyből nagy szikladarabok meredeztek.
— Onnan szakadt le a tábla — magyarázta Pnin most a hegygerinc bemélyedése felé fordulva. — Ez a Napos Kapu. Szeizmográfjaink a Ciolkovszkijon jelezték a rengést: feltételezhetően körülbelül félmillió tonna bazalt csúszott le…
— Mindjárt… — jegyezte meg az elképedt Pirx. — És most hogyan szállítják fel a készleteket?
— Majd meglátja, ha megérkezünk — felelte társa, és elindult. Pirx követte, és közben a fejét törte a rejtély megoldásán, de semmit sem eszelt ki. Vajon minden liter vizet, minden oxigénpalackot a hátukon cipelnek fel? Az lehetetlen. Most szaporábban haladtak. Az utolsó alumíniumkaró a szakadéknál állt. Körülvette őket a sötétség. Felvillantak a homlokreflektorok, amelyeknek fényfoltjai tétován táncoltak, átugráltak a fal egyik kúpjáról a másikra; a párkányon vonultak, amely helyenként kéttenyérnyire szűkült, másutt pedig úgy kiszélesedett, hogy terpeszállásra is elegendő volt. Mintha kötélen jártak volna ezen az enyhén hullámos, de tökéletesen lapos polcon, amelynek érdes felületén jól megvethették lábukat. Igaz ugyan, elég lett volna egyetlen rossz lépés, szédülés…
— Miért nem használunk kötelet? — találgatta Pirx. Ebben a pillanatban mozdulatlanná vált előtte a fényfolt. Pnin megállt.
— Itt a kötél — mondta.
Átadta a végét Pirxnek, az pedig — miután átbujtatta övének karabinerein — Langnerhez dobta. Mielőtt elindultak volna, Prix a sziklához támaszkodva maga elé nézhetett.
A kráter egész belseje jól elébe tárult — a láva fekete szorosai repedések pókhálójává zsugorodtak, a központi, zömök kúp hosszú árnyéksávot vetett.
Hol volt a rakéta? Nem találta. Hol az út? Az alumíniumkarók sorával jelzett cikcakkok? Arok is eltűntek. Csupán a sziklaamfiteátrum volt ott a vakító fényben, a kőmezőtől kőmezőig húzódó fekete csíkok közt; a világos kőliszt kiemelte a terep domborulatait ar egyre kisebbedő kráterek groteszk rajaival — csupán a Mendelejev falainak körzetében százával voltak, félkilométerestől alig láthatóig; mindegyik szabályosan kerek volt, a gyűrű lejtője kívül szelíd, befelé meredekebb, közepén kis dombbal vagy kúppal, vagy legalábbis köldökszerű apró ponttal — a legkisebbek hű másai voltak a kicsinyeknek, a kicsik a közepeseknek, és mindet körülfogta ennek a harminckilométeres körnek az óriási sziklafala.
A zűrzavarnak és pontosságnak ez a keveréke izgatta az emberi agyat; a formáknak ebben az egyetlen minta szerinti teremtésében és rombolásában egyszerre volt matematikai tökéletesség és a halál teljes anarchiája. A magasba pillantott, majd hátra — a Napos Kapuból még mindig áradtak a fehéren izzó patakok.
Néhány száz lépéssel a keskeny katlan után a fal visszahúzódott, ők még mindig az árnyékban vonultak, de némileg világított a homályból vagy két kilométernyire kiemelkedő, függőleges sziklabuzogányról visszaverődő fény; átkeltek a görgetegnyúlványon, és nem túlságosan meredek, napsütötte lejtő tárult elébük; Pirx lassan furcsa zsibbadást érzett, nem az izmaiban, hanem az agyában, bizonyára a szakadatlan megfeszített figyelemtől — mert minden egyszerre volt itt, a Hold, vad hegyeivel, a mozdulatlan hőség áramlataival váltakozó jeges éjszaka és az óriási, mindent elnyelő némaság, amelyben a sisakban egyszer-másszor megszólaló emberi hang valószerűtlen, helytelen volt… Mintha valaki a Matterhorn csúcsára akváriumban felvinne egy aranyhalat: így elütött ez a hang az élettelen környezettől.
Pnin bekanyarodott az utolsó árnyat nyújtó csúcs mögé, és egész alakja föllángolt, mintha tűzzel öntötték volna le — Pirxnek ugyanez a tűz a szemébe csapott, még mielőtt felfogta volna, hogy ez a Nap, hogy rátértek az út felső, megmaradt részére.
Most egymás mellett haladtak sebesen, és sisakjuk mindkét napellenzőjét leeresztették.
— Mindjárt odaérünk — biztatta őket Pnin.
Ezen az úton valóban közlekedhettek járművek. Sziklába vájták, helyesebben irányított robbantásokkal nyitották meg; a csonthavas Sas Szárny alatt magára a gerincre vezetett. Ott kis hágóféle volt, alul bevágott, természetes sziklakatlannal. Ez a katlan tette lehetővé az állomás ellátását a katasztrófa után. Teherrakéta szállította a készleteket, s egy különleges mozsárágyú először „belőtte magát” a célba — ebbe a sziklamedencébe —, majd a tartályokat lőtte ki. Néhány rendszerint összetört, de a nagyobb rész kibírta a lövést és a sziklába csapódást, mert roppant kemény páncélburkolatuk volt. Régebben, amikor még Luna Központi sem volt, általában semmiféle állomás, a Sinus Mediig hatoló expedíciók részére csakis úgy tudtak készleteket szállítani, hogy rakétákról tartályokat dobtak le, és mert ejtőernyőket nem alkalmazhattak, úgy kellett ezeket a duralumínium— vagy acélládákat megszerkeszteni, hogy kibírják a heves zuhanást. Bombaként hajigálták őket, és az expedíció később összeszedte — néha csaknem négyzetkilométernyi területen — a szétszórt készleteket. Ezek a tartályok most újra hasznosnak bizonyultak.
A hágótól az út közvetlenül a hegygerinc alatt a sasfej északi csúcsa felé vezetett; vagy háromszáz méternyire ez alatt csillogott az állomás páncélkupolája. A lejtő felől sziklák félköre övezte, ezek a szakadék felé csúsztak, és körülvették az acélburát, amely útjukat állta. Néhány ilyen szikladarab a bejárat közelében a betonteraszon hevert.
— Jobb helyet nem találtak?! — szaladt ki Pirx száján. Pnin már a terasz első lépcsőjénél tartott, de most megállt.
— Mintha csak Animcevet hallanám — felelte, és Pirx nevetést érzett a hangjában.
Pnin négy órával napnyugta előtt távozott — egyedül. De voltaképpen az éjszakának vágott neki, mert az előtte álló utat már csaknem teljesen elborította az áthatolhatatlan sötétség, és Langner, aki ismerte a Holdat, megmagyarázta Pirxnek, hogy amikor arra jártak, még nem éreztette fogát az igazi hideg: a szikla még csak kihűlőfélben volt. A kemény fagy vagy egy órával sötétedés után kezdődik.
Kísérőjükkel megbeszélték, hogy üzen, ha eléri a rakétát, és valóban egy óra húsz perccel később rádiójuk megszólalt, Pnin jelentkezett. Csak néhány szót váltottak, mert legfőbb ideje volt, hogy induljon, ráadásul nehéz körülmények között — a rakéta nem volt függőleges, lábai elég mélyen belesüppedtek a kőhalmazba, és súllyal terhelt vasmacskákként lehorgonyozták. Látták az indulást, miután félrehúzták az acél ablaktáblákat — de nem az elejét, mert a leszállás helyét elfedték előlük a központi hegygerinc bordái. Egyszer csak a sűrű és alaktalan sötétségbe lángoló vonal hasított, amelyet alulról rőt fény kísért — ez a kilövellt tűz fénye volt, amelyet visszavert a lavinamező sziklái közül kifújtatott por. A tüzes nyílhegy egyre feljebb és feljebb szállt, és a rakétát nem is lehetett látni, csak ezt az izzó, egyre vékonyabb, remegő, csíkokra bomló húrt, a teljes erővel haladó motor normális lüktetését. Azután és most a magasba pillantottak, mert az égre rajzolódó tüzes pálya már a csillagok közt vezetett — az egyenes vonal szelíden meghajlott, és szép ívben a látóhatár mögé szállt.