Magukra maradtak a sötétben, mert szándékosan eloltották az összes lámpákat, hogy jobban figyelhessék az indulást. Helyére tolták az ablak páncéllapját, meggyújtották a lámpákat, és egymásra pillantottak. Langner halványan elmosolyodott, és kockás flanellingében görnyedten az asztalhoz lépett, amelyen a hátizsákja hevert. Előszedegette könyveit, egyiket a másik után. Pirx a homorú falhoz támaszkodva, szétterpesztett lábbal állt, mint egy messzire repülő űrhajó fedélzetén. Egyszerre minden benne volt: Luna Központi hűvös, föld alatti helyiségei, a szűk szállodai folyosók, a felvonóik, a mennyezetig ugráló és megolvadt habkövet cserélgető turisták, a repülés a Ciolkovszkijra, a termetes oroszok, a rádióteleszkóp ezüst hálója a hegygerinc és a fekete ég között, Pnin elbeszélése, a második repülés és ez a hátborzongató út a sziklás fagy és hőség közepette a sisakjába bepillantgató mélységekkel. Nem tudta elhinni, hogy ennyi minden belefért alig néhány órába az idő felnagyította, átfogta ezeket a képeket, elnyelte őket, és most visszatértek, mintegy az elsőbbségért küzdve. Egy másodpercre lehunyta gyulladt, száraz szemhéját, és megint kinyitotta.
Langner módszeresen rakosgatta a könyveket a polcra, és Pirx azt hitte, hogy megérti ezt az embert — nyugodt mozdulatai, amint egyik kötetet a másik mellé állítgatta, nem ostobaságból vagy közömbösségből fakadtak, nem hatott rá nyomasztóan ez a holt világ, hanem szolgálta: azért jött az állomásra, mert így akarta, nem vágyódott a háza után, mert háza a spektrogrammok voltak, a számítások eredményei, és az a hely, ahol létrejöttek, mindenütt otthon lehetett, hiszen ennyire összpontosítani tudta mohó érdeklődését; tudta, hogy miért él — ő volt az utolsó ember, akinek Pirx bevallaná regényes ábrándozását a hőstettről. Bizonyára el se mosolyodnék, mint az előbb, meghallgatná és visszatérne a munkájához. Pirx egy szemvillanásig irigyelte a biztonságáért, önismeretéért, de egyúttal érezte is Langner idegenségét, nem volt egymás számára mondanivalójuk, s mégis együtt kellett eltölteniök ezt a kezdődő éjszakát, a következő napot és még egy éjszakát… Szemét körbejártatta a fülkén, mintha először látná. Műanyaggal borított homorú falak. Páncéllappal védett ablak. A műanyagba süllyesztett mennyezetlámpák. Néhány tarka reprodukció a szakirodalom polcai között és egy bekeretezett, keskeny kis tábla, amelyen két oszlopban sorakoztak összes elődjeik nevei. A sarkokban üres oxigénpalackok, sokszínű kristálydarabkákkal telt egykori konzervesládák, nylon ülésű, könnyű fémszékek. Egy kis asztal, fölötte csuklós olvasólámpa. A nyitott ajtón át a rádióállomás készülékei látszottak.
Langner rendet csinált a fényképlemezekkel telt szekrénykében. Pirx megkerülte és kiment. A folyosóról balra nyíló ajtó a konyhába, a szemközti a kilépő kamrába, a jobb oldali két apró szobába vezetett. Benyitott a sajátjába, Egy ágyon, összehajtható széken, a falba süllyesztett pulpituson és polcon kívül üres volt. Az egyik oldalon, az ágy felett, a mennyezet ferdén lejtett, mint egy padlásszobában, de nem laposan, hanem félgömb alakban, a külső páncél görbületének megfelelően.
Visszatért a folyosóra. A keszon ajtajának tojásdad alakban lekerekítették sarkait, peremét vastag légelzáró műanyagba foglalták, továbbá egy küllős kerék volt ott és egy lámpa — ez kigyulladt, ha nyitott külső csapóajtónál a kamrából eltűnt a levegő. A lámpa most nem égett. Kinyitotta az ajtót. Két lámpa gyulladt ki önműködően, és kopár, fémfalú, szűk helyiséget világított meg, középen függőleges kis létrávaclass="underline" ez a mennyezet csapóajtajához vezetett. Az alsó létrafok alatt a sok lábnyomtól kissé elmosódott, krétával kirajzolt körvonalak látszottak. Itt találták meg Savage-et. Meggörnyedve, kissé az oldalán feküdt, s nem lehetett felemelni, mert az érdes laphoz fagyasztotta saját vére, amely szétvetette szemét és arcát. Pirx szemügyre vette ezt a fehér, emberi alakra alig emlékeztető körvonalat, majd visszavonult, lezárta a hermetikus ajtót, és felpillantott: lépteket hallott fentről. Langner mászott fel a folyosó szemközti falához támasztott létrán, és a csillagvizsgálóban sürgölődött. Pirx kidugta fejét a kerek padlónyíláson, és letakart, kis ágyúhoz hasonló távcsövet látott, az asztrográfok kameráit és két jókora készüléket — az egyik a Wilson-kamra volt, a másik, az olajos, villanó berendezéssel, nyomok fényképezésére szolgált.
Az állomást a kozmikus sugárzás vizsgálatára létesítették, és az erre szolgáló magemulziós lemezek szerteszét hevertek: narancsszínű csomagok a könyvek közt, a polcok alatt, a fiókokban, az ágyak mellett, még a konyhában is. És ez volt minden? Tulajdonképpen igen, hacsak nem számítjuk a padló alatt elhelyezett hatalmas víz— és oxigéntartályokat, amelyeket teljesen belevájtak a Hold szikláiba, magának a Mendelejevnek a tömbjébe.
Minden helyiség ajtaja fölött kerek indikátort helyeztek el a széndioxid sűrűségének jelzésére. Fölötte klimatizátor szitája látszott.
A berendezés hangtalanul dolgozott. Kiszívta a levegőt, megtisztította a széndioxidtól, hozzákeverte a megfelelő mennyiségű oxigént, megnedvesítette vagy szárította, és visszanyomta az összes fülkékbe. Pirx örült a csillagvizsgálóból érkező minden koppanásnak; amikor a neszek elhallgattak, a csend megnövekedett, úgyhogy hallotta saját vérének lüktetését, úgy, mint abban a kísérleti medencében, a „dififürdő”-ben, de abból bármikor kiszállhatott.
Langner lejött, és elkészítette a vacsorát — olyan halkan és ügyesen, hogy mire Pirx belépett a konyhába, már minden elkészült. Jóformán szótlanul étkeztek. — Kérném a sót. — A kenyér dobozokban van? — Holnap újat kell bontanunk. — Kávét vagy teát?
Csak ennyit. Pirxnek tetszett ez a szűkszavúság. Mit is ettek tulajdonképpen? A harmadik ebédet aznap? Vagy talán a negyediket? Talán már a következő nap reggelijét? Langner megjegyezte, hogy elő kell hívnia az exponált lemezeket. Felment. Pirxnek nem volt semmi dolga. Váratlanul megértette. Őt azért küldték, hogy Langner ne legyen egyedül. Hiszen nem értett az asztrofizikához. Sem a kozmikus sugarakhoz. Ugyan, hol volna Langnernek kedve ahhoz, hogy megtanítsa az asztrográf kezelésére?! Megszerezte az első helyet, a pszichológusok megállapították, hogy nem őrülhet meg, kezeskedtek érte. Tehát ebben a fazékban kell rostokolnia a kéthetes éjszakán át, majd a kéthetes napon át, és várhat, ügyelhet, nem tudni, mire.
Ez a „Feladat”, ez a „Küldetés”, amelyet tíz-egynéhány órával ezelőtt hihetetlen szerencsének vélt, egyszer csak megmutatta igazi arcát — a formátlan pusztaságot. Mitől védje meg Langnert és önmagát? Milyen nyomokat keressen? És hol? Talán azt hitte, hogy felfedez valamit, ami fölött elsiklottak a bizottság összes kiváló szakértői, a Holdat évek óta ismerő férfiak? De tökkelütött volt!
Az asztalnál üldögélt. Mosogatnia kellett. És jól elzárni a csapot, mert a víz, a mérhetetlenül értékes víz, amelyet fagyott tömbökben lőttek fel mozsárból, két és fél kilométeres parabolán, az állomás tövében levő katlanba, ez a víz csöpögve fogyott.
De nem mozdult. Még a kezét sem emelte fel, amikor ernyedten az asztal szélére hullt. Fejében ott volt az acélhéjat körülvevő hőség és pusztaság, sötétség és némaság. Megdörzsölte szemét, amely égett, mintha homok érte volna. Úgy állt fel, mintha kétszer annyit nyomna, mint a Földön. A mosogatóhoz vitte a piszkos tányérokat, csörömpölve bedobta őket, rájuk engedte a meleg vizet. És miközben mosogatott, forgatta az edényt, kapargatta a megdermedt zsírmaradványokat, elmosolyodott ábrándjain, amelyek szertefoszlottak valahol a Mendelejev gerincéhez vezető úton, és olyan messzi, olyan nevetségesen és idegenül elmaradtak, olyan régen, hogy már szégyenkeznie sem kellett miattuk.