Langnerrel el lehetett tölteni egy napot vagy egy évet, és ez semmin sem változtatott. Szívesen dolgozott, de mértékkel. Sohasem sietett. Nem volt szenvedélye, furcsasága, nevetséges szokása. Ha valakivel így összezárva él az ember, a legkisebb ostobaság is bosszantóan hathat. Hogy a másik sokáig zuhanyoz, hogy nem akar spenótos konzervet bontani, mert nem szereti a spenótot, hogy néha rosszkedvű, hogy egy napon abbahagyja a borotválkozást, és ijesztő borostája majd kiszúrja társának szemét, vagy mikor borotválkozik és megkarcolja magát, egy óra hosszat nézegeti képét a tükörben, és olyan pofákat vág, mintha egyedül volna. Langner nem volt ilyen. Mindent megevett, noha lelkesedés nélkül. Hangulata nem váltózott, és amikor rákerült a mosogatás sora — mosogatott. Nem fecsegett minduntalan magáról és a munkájáról. Ha kérdezték — válaszolt. Nem kerülte Pirxet. Nem tolakodott. Talán ez a szürkeség is bosszantotta volna Pirxet, mert az első este benyomása — amikor a könyveit rakosgató fizikust a szerény hősiesség, helyesebben nem hősiesség, hanem az irigyelni való, sztoikusan férfias, tudományos magatartás megtestesítőjének vélte — szertefoszlott, és Pirx az unalomig köznapi embernek látta kényszerű társát. De Langner mindezek ellenére nem untatta és nem bosszantotta, mert kiderült, hogy Pirxnek akad, legalábbis egyelőre, bőven foglalatossága. Ez az elfoglaltság nagyon lekötötte. Most, amikor már megismerte az állomást és környékét, még egyszer nekilátott az összes dokumentumok tanulmányozásának.
A szerencsétlenség négy hónappal az állomás üzembe helyezése után következett be. Bármennyire valószínűtlenül hangzik, nem pirkadatkor vagy napnyugtakor, hanem csaknem fényes holdbeli délben. A Sas Szárny felfüggesztett táblájának háromnegyed része a legcsekélyebb előjel nélkül lezuhant. A látványnak szemtanúja volt az állomás ideiglenesen négy főre növekedett személyzete, amely éppen a készleteket szállító járműoszlop érkezését várta.
A későbbi vizsgálat megállapította, hogy a Sas nagy oszlopának bevágásai valóban megzavarták a szikla kristályos szerkezetét és tektonikus egyensúlyát. Az angolok a kanadaiakra hárították a felelősséget, a kanadaiak az angolokra, a Brit Nemzetközösség tagjainak összetartása pedig abban nyilvánult meg, hogy Animcev professzor figyelmeztetéseit mindkét fél következetesen elhallgatta. Bárhogy is történt, a következmények tragikusak voltak. Az állomás előtt álldogáló négy férfi légvonalban alig egy mérföldnyire a katasztrófa színhelyétől látta, hogyan válik ketté a vakító fal, hogyan törik darabokra a lavinák ellen épített ékek és falak rendszere; a száguldó tömbök tömege hogyan sodorja el az utat támasztékaival együtt, és zúdul a völgybe, amely harminc órán át lágyan hullámzó fehér tengerré vált — ennek a porfellegnek a szörnyű lendülettel hajtott áradata néhány perc alatt elérte a kráter szemközti falát!
A pusztítás hatósugarában két szállítójármű tartózkodott. Az oszlop végén levőt meg sem találták. Roncsait maga alá temette a törmelék tízméteres rétege. A másik menekülni próbált. Már a lavina sodrán kívül volt, az út felső, ép szakaszán, de egy óriási sziklatömb átugrotta a védőfal maradványát, és lesöpörte a háromszáz méteres mélységbe. Vezetője idejében kinyitotta a jármű ablakát, és kiesett a csuszamló görgetegre. Egyedül ő élte túl társait, egyébként ó is csak néhány árával. De ez a néhány óra pokollá vált a többiek számára. Az a kanadai francia, név szerint Roget, nem vesztette el eszméletét — vagy pedig tüstént a katasztrófa után visszanyerte —, és a kráter egész fenekét elborító fehér felhőből segítséget kért. Rádió-vevőkészüléke elromlott, de az adó működött. Nem lehetett rátalálni. A hullámok sokszorosan megtörtek, mert visszaverődtek a sziklákról (és ezek bérház nagyságúak voltak az emberek úgy mozogtak a tejfehér porral telt útvesztőben, mint egy város romjai közt), ezért az iránymérés csak tévútra vezetett. A sziklák vasszulfát tartalma miatt a radar használhatatlanná vált. Egy óra elteltével, amikor a Napos Kapu alól egy második kőzuhatag gördült le, abbahagyták a keresést. Ez a második lavina kicsi volt, de újabb omlásokat jelezhetett. Vártak tehát, és Roget hangja továbbra is hallható volt, különösen tisztán hangzott odafönn, magán az állomáson; a kőkatlan, amelyben feküdt, úgy hatott, mint egy felfelé irányított reflektor. Három óra múlva oroszok érkeztek a Ciolkovszkijról, és behatoltak a porfelhőbe hernyótalpas terepjáróikkal, amelyek felágaskodtak, és felborulással fenyegettek az ingó hegyoldalon: a csekély nehézkedés miatt a lavinamezők dőlési szöge a Holdon nagyobb, mint a Földön. A mentők csatárlánca oda igyekezett, ahová a terepjárók serif jutottak el, és háromszor átfésülte a rengő görgeteget. Az egyik mentő hasadékba zuhant; csak az mentette meg életét, hogy nyomban a Ciolkovszkijra szállították, és azonnal orvosi kezelésben részesítették. Még akkor sem vonultak vissza a felhőből, mert mindannyian hallották Roget egyre gyengülő hangját.
Öt órával a baleset után elhallgatott. Még élt. Ezt tudták. Ugyanis minden űrruhában a szóbeli kapcsolatot szolgáló rádión kívül parányi automatikus, az oxigénkészülékkel összekötött adókészülék volt. Minden lélegzetvételt és kilélegzést elektromágneses hullámok közvetítettek, és az állomáson különleges indikátor regisztrálta, afféle varázsszem, zölden világító lepke egyenletes tágulása és zsugorodásaként, s ez a foszforeszkáló legyezőmozgás mutatta, hogy az eszméletlen, haldokló Roget még mindig lélegzik; ez a lüktetés fokozatosan lelassult — senki sem bírta elhagyni a rádióállomást, az ott szorongó emberek tehetetlenül várták halálát.
Roget még két óra hosszat lélegzett. Azután a varázsszem zöld lángocskája megremegett, összezsugorodott, és úgy maradt. Az összezúzott testet csak harminc órával később, kővé dermedve találták meg, és annyira megcsonkítva, hogy ki sem nyitották az űrruhát, hanem abban a félig összesajtolt fémburokban temették el, mint egy koporsóban. Később kitűzték az új utat, helyesebben azt a sziklaösvényt, amelyen Pirx az állomásra érkezett. A kanadaiak már-már feladták a megfigyelőhelyet — de makacs angol kollégáik megoldották a készletek szállításának kérdését azzal a módszerrel, amelyet első ízben a Földön a viharos Mount Everest számara terveztek meg. Akkor elvetették, mint kivihetetlent. Megvalósíthatónak csak a Holdon bizonyult.
A katasztrófa visszhangja számos, gyakran teljességgel ellentétes változatban bejárta az egész Földet, végül elült a zaj. A tragédia a Hold pusztaságaival vívott küzdelem krónikájának egyik fejezetévé vált. Az állomáson váltották egymást az ügyeletes asztrofizikusok. Így telt el hat holdnap és éjszaka. És amikor úgy látszott, hogy az a nemrégiben annyira megpróbáltatott hely már nem szolgál semmiféle szenzációval, egyszer csak a Mendelejev rádiója hajnalban nem válaszolt a Ciolkovszkij hívására. Ezúttal is segítségül, helyesebben az állomás érthetetlen némaságának felderítésére felkerekedett egy csoport a Ciolkovszkijról. Rakétával érkeztek, amely a Sas Szirt tövében levő hatalmas lavinamezőn szállt le.
Amikor az állomáshoz értek, a csaknem az egész krátert betöltő sötétséget még egyetlen napsugár sem enyhítette. Csak a Szirt alatt szikrázott az acélhéj a vízszintes fényben. A kijárati csapóajtó tárva-nyitva. Alatta a kis létra tövében hevert Savage, olyan testhelyzetben, mintha lecsúszott volna a létrafokról. A halál oka fulladás volt — sisakjának páncélüvege megrepedt. Később kesztyűjének tenyerén a sziklák porának csekély nyomát fedezték fel, mintha hegymászásból tért volna vissza. De ezek a nyomok régebbiek is lehettek. A másik kanadait, Challiers-t csak a környékbeli összes szakadékok és kürtők rendszeres átkutatása után lelték meg. A mentők háromszázméteres köteleken ereszkedtek le, és kiemelték testét a Napos Kapu alatti szakadék fenekéről. Alig néhány tucat lépésnyire feküdt attól a helytől, ahol elpusztult és sírjában pihent Roget.