Az események rekonstruálásának kísérletei először reménytelennek látszottak. Senki sem tudott elfogadható elméletet összeállítani. Egy vegyes, angol-kanadai bizottság érkezett a helyszínre.
Challiers órája tizenkettőkor állt meg, de bizonytalan volt, hogy éjfélkor tört össze vagy délben. Savage órája kettőkor állt meg. A tüzetes vizsgálat (és olyan tüzetesen vizsgálták, ahogy az csak emberileg lehetséges volt), megállapította, hogy a rugó teljesen lejárt. Tehát Savage órája biztosan nem halálakor állt meg, hanem egy ideig még azután is járt.
Az állomáson a megszokott rendet találták. A naplóban, amelybe az összes lényeges eseményeket bevezették, a legcsekélyebb útbaigazítást sem lelték. Pirx áttanulmányozta egyik bejegyzést a másik után. Rövidek voltak. Ekkor és ekkor asztrográfiai méréseket végeztek, exponáltak ennyi és ennyi lemezt, ilyen és ilyen körülmények között, elvégezték az alábbi megfigyeléseket — ezek közül a sztereotip jegyzetek közül egyik sem utalt még közvetve sem arra, ami az Állomáson Challiers és Savage utolsó holdbeli éjszakáján történt.
Az állomáson nemcsak rend volt: minden azt bizonyította, hogy a halál meglepte az ott lakókat. Találtak egy nyitott könyvet, amelynek szélére Challiers jegyzeteket írt; egy másik könyvvel lenyomtatta, hogy be ne csukódjék, a kötet így hevert a még mindig égő villanylámpa alatt. Mellette felbillent pipa feküdt, kihulló hamuja kissé megpörkölte az asztal műanyag lapját. Savage pedig éppen vacsorát főzött. A konyhában nyitott konzervdobozok voltak, a tálban tejjel elkevert tojásos pép, a jégszekrény ajtaja tárva-nyitva, a fehér asztalon két tányér, két pár evőeszköz, felszeletelt, szikkadtkenyér…
Tehát egyikük abbahagyta az olvasást, félretette égő pipáját, úgy, mint amikor valaki csak néhány percre akarja elhagyni a szobát, és tüstént visszatér. A másik pedig félbeszakította a konyhai előkészületeket, ott hagyta a megolvasztott zsírral telt serpenyőt, még a jégszekrényajtaját sem csapta be… Űrruhát öltöttek, és kiléptek az éhszakába. Egyidejűleg? Vagy egyik a másik után? Minek? Hová?
Már két hete az állomáson tartózkodtak. Jól ismerték a környéket. Egyébként az éjszaka véget ért. Néhány óra választotta el őket a napkeltétől. Miért nem várták meg a pirkadatot, ha mindketten vagy egyikük — a kráter fenekére készült? Mintha ez lett volna Challiers szándéka, erre vallott az a hely, ahol rátaláltak. Tudta ugyanúgy, mint Savage, hogy a Napos Kapu alatti sziklatáblára kimerészkedni, ott, ahol az út váratlanul megszakad, őrültség. Enyhe lejtője itt egyre meredekebbé vált, mintha lefelé hívogatott volna, de néhány tucatnyi lépéssel lejjebb már a katasztrófa okozta szakadék tátongott. Az új út kikerülte ezt a helyet, egyenesen folytatódott az alumíniumkarók vonala mentén. Ezt mindenki tudta, aki csak egyszer is járt az állomáson. És íme, az állandó munkatársak egyike éppen odament, elindult lefelé a mélység felé tartó táblákon.
Miért? Hogy öngyilkos legyen? Vajon aki öngyilkos akar lenni, érdekes olvasmány közben felemelkedik, otthagyja a nyitott könyvet, leteszi égő pipáját, és felkerekedik, hogy találkozzék a halállal?
És Savage? Milyen körülmények közt repedt meg sisakjának üvege? Vajon kilépett éppen az állomásról, vagy már visszatért? A késlekedő Challiers-t akarta keresni? De miért nem ment vele együtt? És ha vele tartott, hogyan engedhette meg, hogy a mélység felé igyekezzék?
Ennyi megválaszolatlan kérdés volt.
Az egyetlen dolog, amely nyilvánvalóan rossz helyre került, egy csomag, a kozmikus sugarak megörökítésére szolgáló fényképlemez volt. A konyhában hevert, a fehér asztalon, a tiszta, üres tányérok mellett.
A bizottság a következő megállapításra jutott: aznap Challiers volt az ügyeletes. Elmélyedve olvasott, majd egyszer csak észrevette, hogy tizenegy felé jár. Akkor kellett kicserélnie a megvilágított lemezeket újakra. A lemezeket az állomáson kívül exponálták. Vagy száz lépésnyire a hegyoldalban nem túlságosan mély aknát vájtak a sziklába, amelynek a falait ólom borította, hogy a lemezeket csakis a magasból jövő sugarak érjék. Ez egyike volt az akkori munkák előírt feltételeinek. Challiers tehát felállt, letette a könyvét és a pipáját, elővett egy csomag új lemezt, felöltötte űrruháját, a keszonon át elhagyta az állomást, elment az aknához, leereszkedett a falba süllyesztett lépcsőfokokon, kicserélte a lemezeket, és a megvilágított lemezekkel elindult visszafelé.
Hazafelé letért az útról. Az oxigénkészüléke nem romlott el, öntudatát tehát nem zavarta meg anoxémia, oxigénhiány. Ennyit mindenesetre megállapíthattak az összetört űrruha vizsgálatánál — miután felhoztak a szakadék fenekéről.
A bizottság tagjai arra a meggyőződésre jutottak, hogy Challiers hírtelen megzavarodott — különben nem téveszthette volna el az utat. Túlságosan jól ismerte. Talán egy pillanatra rosszul lett és elájult, talán elszédült, elvesztette tájékozódóképességét — röviden, abban a hitben haladt, hogy hazaigyekszik, holott a valóságban egyenesen a százméternyire tátongó mélység felé tartott.
Savage nem győzte várni, aggódott, ezért abbahagyta a vacsorakészítést, és megpróbált rádiókapcsolatot teremteni vele (az adó a helyi ultrarövid hullámokra volt beállítva; természetesen korábban is beállíthatták, ha valamelyik ügyeletes a zavarások ellenére megpróbált volna érintkezésbe lépni a Ciolkovszkijjal; de először is, a Ciolkovszkij rádiója nem fogott fel jelzéseket — még érthetetlen torz jeleket sem —, másodszor pedig ez a lehetőség valószínűtlen volt, mert mind Savage, mind Challiers jól tudta, hogy a legnagyobb zavarás idején, a közelgő virradatkor hiába kísérletezne az összeköttetéssel), és amikor ez eredménytelen maradt — mert társa akkor már nem élt —, felöltötte űrruháját, kirohant a sötétbe, és keresni kezdte Challiers-t.
Lehet, hogy annyira felizgatta Challiers hallgatása, érthetetlen, hirtelen eltűnése, hogy eltévesztette az utat, vagy még inkább hiszen kettőjük közül ő volt a gyakorlottabb és tapasztaltabb alpinista —, miközben igyekezett rendszeresen átkutatni az állomás környékét, szükségtelen és túlzott kockázatot vállalt — röviden, a nyaktörő keresés közben lezuhant, és összetörte sisakjának üvegét. Még futotta erejéből, hogy a nyílásra szorítsa kezét, rohanjon az állomásig, és felkapaszkodjék a csapóajtóig. Ám mire becsukta az ajtót, mire levegőt engedett a kamrába, maradék oxigénje is elfogyott — Savage lezuhant a létra utolsó fokáról, elájult, és néhány másodperc múlva meghalt.
A kettős tragédiának ez a magyarázata nem győzte meg Pirxet. Részletesen tanulmányozta a két kanadai jellemrajzát. Különösen Challiers-vel foglalkozott, mert állítólag ő okozta akaratlanul mind a maga, mind a társa halálát. Challiers harmincöt éves volt. Nevet szerzett mint asztrofizikus és gyakorlott alpinista. Kitűnő egészségnek örvendett; nem betegeskedett; nem ismerte a szédülést; azelőtt a Hold „földi felén” dolgozott, és részt vett az Akrobatikus Torna Klubjának megalapításában; ennek a furcsa sportágnak beavatottjai egy rugaszkodással tíz szaltót tudnak végrehajtani, mielőtt ruganyos lábbal, biztosan talajt érnének, vagy: huszonöt emberből álló piramist tartanak meg a vállukon! És ez a Challiers lett volna rosszul hirtelen, a legcsekélyebb ok nélkül, vagy hibbant volna meg százlépésnyire az állomástól? És ha már így járt, nem tudott a széles hegyoldalon leereszkedni az épülethez, hanem derékszögben elindult a rossz irányban, holott, mielőtt elérte volna az út épen maradt részét, a sötétben meg kellett másznia azt a sziklahalmot, amely éppen ezen a helyen terült el az állomás mögött.