És volt még egy másik részlet, amely Pirx szerint (de nemcsak szerinte) most már közvetlenül ellentmondott a hivatalos jegyzőkönyvben elfogadott változatnak. Az állomáson rend volt. De egy dolgot nem találtak a helyén: azt a bizonyos lemezcsomagot a konyhaasztalon. Úgy látszott, hogy Challiers valóban felkerekedett, hogy kicserélje a lemezeket. Végrehajtotta a cserét. Talán nem ment egyenesen a szakadék felé, nem törtetett arra a görgeteg hegyén keresztül, hanem a megszokott módon visszatért az állomásra. Ezt bizonyították a lemezek. Letette a csomagot az asztalra, miért oda? És hol volt akkor Savage? A konyhában lelt exponált lemezek — vélte a bizottság — nyilván a korábbi, hajnali expozícióból származtak. Az egyik tudós véletlenül az asztalra tette a csomagot. Ám Challiers teteménél nem találtak lemezeket. A bizottság megállapította, hogy a csomag kicsúszhatott az űrruha zsebéből vagy a szakadékba zuhanó tudós kezéből, és eltűnhetett a sokezernyi sziklahasadék egyikében.
Pirx úgy gondolta, hogy a tényeket erőszakkal az elfogadott elmélet keretei közé kényszerítik.
A jegyzőkönyveket visszadugta a fiókba. Már nem volt rájuk szüksége. Kívülről tudta tartalmukat. Azt hajtogatta magában, illetve tulajdonképpen nem foglalta szavakba gondolatát, mert úgyis rendíthetetlen meggyőződése volt, hogy a titok kulcsa nem a két kanadai lelkivilágában rejlett. Vagyis, hogy nem-volt ott ájulás, rosszullét, megzavarodás — más okozta a tragédiát. Ez az ok vagy magában az állomásban, vagy rajta kívül rejlett. Az állomás vizsgálatával kezdte. Nem keresett nyomokat — csak pontosan ismerni akarta a berendezések minden részletét. Nem kellett sietnie, az idejéből bőven futotta. Először szemügyre vette a keszont. A krétával rajzolt körvonal még mindig látszott a létra tövében. Pirx elsőnek a külső ajtót vizsgálta meg. Mint általában az efféle kis kamrákban, a berendezés segítségével vagy az ajtót, vagy a felső csapóajtót lehetett kinyitni. Kitárt csapóajtónál az ajtó nem nyílt. Ez kiküszöbölte a baleseteket, például, hogy valaki ugyanakkor nyissa ki a csapóajtót, amikor vele egyidejűleg másvalaki az ajtót tárja ki. Igaz ugyan, hogy mindkettő befelé nyílt, és az állomáson kívüli nyomás magától, csaknem tizennyolc tonnányi erővel becsapná őket, de az ajtószárny és a félfa között ott lehetne például valakinek a keze vagy egy kemény tárgy vagy szerszám — ilyenkor a levegő robbanásszerűen az űrbe tódulna.
A csapóajtó kérdése annyival bonyolultabb volt, hogy helyzetét a rádióállomáson levő központi vezérlőkészülék jelezte. A csapóajtó kinyitásakor a pulpituson vörös indikátor gyúlt ki. Egyidejűleg magától bekapcsolódott a „zöld jelzés” vevőberendezése. Ez nikkelgyűrűbe foglalt üvegszem volt, amelyet a lokátor („helymegállapító”) ugyancsak üvegezett tárcsájának közepén helyeztek el.
A „lepke” legyezőmozdulata a varázsszemben hírül adta, hogy az állomáson kívül levő ember rendesen lélegzik: ezenkívül a helymegállapító szegmensekre kalibrált tárcsáján egy világító csík jelezte, hogy hol van az illető. Ez a világító csík a kupolán elhelyezett radarantenna fordulatainak megfelelően keringett, és foszforeszkálva szitáló körvonalakban bemutatta az állomás közvetlen környékét. Ennek az óramutatóhoz hasonlóan siető sugárnak a nyomán a képernyőt jellegzetes visszfény töltötte be, amelyet a mindennemű tárgyról visszaverődő radarhullámok okoznak a fém űrruhába öltözött emberi test különlegesen erős villanásként látszott. Ha valaki figyelte ezt a smaragdszínű, hosszúkás foltot, mozgását is felfedezhette — mert mozgott a gyengén fénylő alapon —, és ezáltal ellenőrizhette az állomáson kívüli ember tempóját és haladási irányát. A képernyő felső része megfelelt az északi csúcs alatti területnek, ahol a vizsgáló akna volt; alsó sávja a déli részt jelezte, tehát éjszaka tiltott területet — ez vezetett a szakadékok felé.
A „lélegző lepke” és a radar helymeghatározó szerkezete egymástól független volt. A „szem”-et az űrruha oxigénszelepeivel összekapcsolt, az infravöröst megközelítő frekvenciájú adókészülék indította meg, a helymeghatározó sugarát pedig félcentiméteres rádióhullámok.
A berendezésnek egy lokátora és egy varázsszeme volt, mert a szabályzat szerint egyszerre csak egy személy tartózkodhat az állomáson kívül. A másik bentről figyelte állapotát; baleset alkalmával természetesen kötelessége volt azonnal a segítségére sietni.
Gyakorlatilag olyan ártatlan és rövid kirándulásnál, mint amilyen a lemezek cseréje volt, a bent maradó kinyithatta a konyha és a rádióállomás ajtaját — figyelhette a jelzéseket, anélkül, hogy a főzést félbeszakította volna. Rádión keresztül is beszélgethettek, kivéve a hajnal előtti néhány órát, mert a terminátornak az éjszaka és a nap határvonalának közeledtét recsegések áradata jelezte, s ez gyakorlatilag megakadályozta a párbeszédet.
Pirx lelkiismeretesen megvizsgálta a jelzések játékát. A csapóajtó kinyitásakor vörös lámpa gyulladt ki a pulpituson. A zöld indikátor fénylett, de mozdulatlan maradt, és „szárnyai” élettelen szállá záródtak össze, mert külső jelzés híján most nem tárultak szét. A lokátor lángocskája egyenletesen keringett a tárcsán, és felidézte rajta — megkövesedett kísértetekként — a sziklás környék mozdulatlan árnyait. Keringése közben sehol sem villogott, és ezzel megerősítette a lélegzési indikátor jelentését, hogy hatósugarában egyetlen űrruha sincs az állomáson kívül.
Természetesen Pirx is figyelte a berendezést, amikor Langner kiment lemezeket cserélni.
A vörös lámpa kigyulladt, és szinte nyomban elaludt, amikor, most már kívülről, Langner becsukta a csapóajtót. A zöld lepke egyenletesen lüktetni kezdett. Ez a lüktetés néhány perc múlva kissé meggyorsult, mert az asztrofizikus elég sebesen igyekezett felfelé a lejtőn — nem csoda, hogy a lélegzete szaporábbá vált. Űrruhájának fényes pontja jóval tovább látszott a képernyőn, mint a vezetősugár áthaladása után rögtön kiváló sziklakontúrok. Azután a lepke hirtelen összezsugorodott és becsukódott, a képernyő pedig kihalt — eltűnt az űrruha foltja. Ez akkor történt, amikor Langner leereszkedett az aknába. Az ólommal burkolt falak elvágták a jelzések áradatát. Egyidejűleg a központi pulpituson kigyulladt a bíborszínű RIADÓ, és a lokátorban látott kép megváltozott. Az állandóan egyformán keringő radarantenna csökkentette dőlésszögét, hogy egymás után átfésülje a terep egyre távolabbi szegmenseit. Ez azért történt, mert a készülék „nem tudta”, hogy mi történt: az ember váratlanul eltűnt elektromágneses hatósugarából. Három-négy perc múlva a lepke ismét mozgatta szárnyát, a radar rátalált az elveszett emberre, mindkét, egymástól független jelzőrendszer regisztrálta, hogy újra megjelent. Langner elhagyta az aknát, és elindult visszafelé. A RIADÓ azonban tovább lángolt ki kellett kapcsolni. Ha ezt nem teszik, két óra múlva az időrelé elvégzi ugyanezt — azért, hogy feledékenység esetén a készülék ne fogyasszon feleslegesen áramot. Ezt éjszaka ugyanis csak akkumulátorokból nyerték. Napközben az akkumulátorokat a Nap töltötte fel.