A készülékek működésének ismeretében Pirx megállapította, hogy ezek eléggé egyszerűek. Langner nem zavarta kísérleteit. Úgy vélte, hogy a kanadaiak balesete a bizottság jegyzőkönyvében vázolt módon történhetettezenkívül a baleseteket időnként elkerülhetetlennek tartotta.
— Ezek a lemezek? — válaszolta Pirx ellenvetésére. — Ezeknek a lemezeknek nincs jelentőségük. Az ember cifrább dolgokat is művel izgalmában. A logika sokkal hamarabb cserbenhagy minket, mint az élet. Olyankor mindenki értelmetlenül viselkedik…
Pirx lemondott a további vitáról.
Vége felé járt a holdéjszaka második hete. Pirx az összes vizsgálatok után ugyanannyit tudott, mint az elején. Lehet, hogy a tragikus baleset valóban örökre felderítetlen marad? Talán egyike a millióból egyszer előforduló eseteknek, amelyeket nem lehet rekonstruálni? Lassan bekapcsolódott Langner munkájába. Végül is foglalkoznia kellett valamivel, kitölteni a hosszú órákat. Megtanulta a nagy asztrográf kezelését (tehát mégiscsak közönséges szünidei gyakorlaton volt), majd társával felváltva járogatott az aknába, ahol sokórás megvilágításnak tették ki a lemezeket.
Közeledett a várva várt hajnal. A világ híreire szomjazó Pirx a rádióállomáson ügyködött, de a hangszóróból csak a közeli napkeltét jelző recsegések és füttyök viharát sikerült fognia. Azután megreggeliztek, reggeli után előhívták a lemezeket, az egyikkel Langner hosszan elszöszmötölt, mert egy mezonbomlás remek nyomait fedezte fel. Még Pirxet is odahívta a mikroszkóphoz, de társa közömbösnek bizonyult az atomok átalakulásnak szépsége iránt. Később ebédeltek, egy órát az asztrográfoknál töltöttek, majd szabad szemmel figyelték a csillagos eget. Lassan ideje volt, hogy megvacsorázzanak. Langner már a konyhában szorgoskodott, amikor Pirx — ő volt a napos — menetközben bekukkantott hozzá, és jelentette, hogy kimegy. Langner a tojásporos doboz bonyolult receptjének olvasásával foglalatoskodott, és odavetette, hogy siessen. Tíz perc múlva elkészül a rántotta.
Pirx tehát egy csomag lemezzel a markában, már űrruhában, ellenőrizte, hogy a cipzár jól a gallérhoz erősíti-e sisakját, majd kitárta mind a két ajtót — a konyhait és a rádióállomásét —, belépett a keszonba, becsapta a hermetikus ajtót, kinyitotta a csapóajtót, felmászott a kijárathoz, de az ajtót nem csukta be maga mögött, hogy minél hamarabb visszatérhessen. Langner amúgy sem készült kifelé, tehát Pirx viselkedése nem volt hibáztatható.
Ugyanaz a sötétség borult rá, amely a csillagok közt uralkodott. A földihez nem hasonlítható, mert a légkörben mindig világít egy kissé az oxigén sugárzása. Látta a csillagokat, és csak abból, hogy imitt-amott megszakadt az ismert csillagképek rajza, ebből az abszolút feketeségből érzékelte a környék szikláit. Meggyújtotta fejlámpáját, és az egyenletesen hintázó, sápadt fényfolt nyomában elért az aknához. Átvetette nehéz cipőbe bújtatott lábát a kőkáván (a holdbeli súlytalanságot könnyű megszokni, nem úgy, mint az igazi nehézkedést a Földre visszatérve), vaktában kitapogatta az első létrafokot, leereszkedett, és nekilátott a lemezek cseréjének. Amint lekuporodott, és az állványok fölé hajolt, reflektorának fénye hunyorgott egyet, és kialudt. Megmozdult, megbökte a sisakját megint kigyulladt. Tehát az égő ép volt, csak nem érintkezett megfelelően. Pirx nekiállt összeszedni a megvilágított lemezeket — a fényszóró pislogott néhányat, és megint kihunyt. Pirx pár pillanatig koromsötétben gubbasztott, s nem tudta, mihez kezdjen. A visszavezető út nem aggasztotta, betéve ismerte, azonkívül az állomás csúcsán két fény, egy zöld és egy kék, világított. De tapogatózás közben esetleg összetörhette volna a lemezeket. Öklével még egyszer rávágott a sisakra — a reflektor égélt. Pirx sebtében feljegyezte a hőmérsékletet, lapos dobozokba dugta a megvilágított lemezeket, és amikor ezeket a tokba rakosgatta, az átkozott fényszóró kialudt. Félre kellett tennie a lemezeket, hogy néhányszor rácsapjon a sisakra, és meggyújtsa. Észrevette, hogy ha egyenesen áll, a reflektor lángol, ha pedig meghajlik, a lámpa kialszik. Így tehát erőltetett helyzetben kellett dolgoznia. Végre a lámpa visszavonhatatlanul elromlott, és az ütögetés sem segített. Most már szó sem lehetett arról, hogy visszatérjen az állomásra, hiszen körös-körül kirakosgatta a lemezeket. Hátát nekivetette a legalsó lépcsőfoknak, lecsavarta a külső fedelet, a higanyégőt erősebben a foglalatba nyomta, és visszahelyezte a fedelet. A lámpa égett, de amint az már néha megesik, a csavarmenet nem fogott. Pirx próbálkozott így is, úgy is — végül, türelmét vesztve, zsebre vágta a fedelet és a reflektor külső üvegét, gyorsan összeszedte a lemezeket, kirakta az újakat; és kapaszkodni kezdett felfelé.
Talán félméternyire lehetett az akna nyílásától, amikor úgy tetszett, hegy reflektorának fehér fényébe egy másik, imbolygó, rövid villanás vegyült; felpillantott, de csak a csillagokat látta az akna torkolatában.
„Képzelődtem” — gondolta.
Kimászott, de homályos aggodalom fogta el. Nem ment — hanem hatalmas szökkenésekkel rohant, noha ezek a holdbeli ugrások, az elterjedt hiedelemmel szemben, legkevésbé sem gyorsítják a futást: igaz ugyan, hogy hosszúk, de hatszor lassabban száll az ember, mint a Földön. Amikor már közvetlenül az állomásnál volt, és megmarkolta a korlátot, második villanást vett észre. Mintha valaki dél felől rakétát lőtt volna fel. A rakétát nem látta — mindent elfedett előle az állomás búrája —, csak a sziklaszakadékok kísérteties visszfényét; ez egy másodpercre előbukkant a sötétségből, majd eltűnt. Villámgyorsan, majomként kúszott fel a kupola tetejére. Sötétség honolt. Ha lett volna rakétapisztolya, kilőtte volna, de nem volt nála. Bekapcsolta a rádióját. Recsegés. Pokoli recsegés. A csapóajtó nyitva volt, tehát Langner odabent tartózkodott. Hirtelen átvillant agyán, hogy ostobán viselkedik. Miféle rakéta? Biztosan meteor volt. A meteorok nem világítanak a légkörben, mert ilyen nincs a Holdon: világítanak, amikor kozmikus sebességgel a sziklákhoz csapódnak.
Beugrott a keszonba, lezárta a csapóajtót, egy perc eltelt a levegő beeresztésével, az indikátorok a megfelelő nyomást jelezték: 0,8 kg négyzetcentiméterenként, kitárta az ajtót, és futtában levetve sisakját, berontott a folyosóra.
— Langner! — kiáltotta.
Néma csend. Úgy, ahogy volt, űrruhában, berobbant a konyhába. Egyetlen pillantással felmérte. Üres volt. Az asztalon a vacsorához előkészített tányérok, a kis lábasban kikevert rántotta, serpenyő a már bekapcsolt főzőlap mellett.
— Langner! — üvöltötte. Ledobta a kezében tartott lemezeket, és a rádióállomásra rohant. Az is üres volt. Nem tudni, miért vette biztosra, hogy hiába keresné a csillagvizsgálóban, Langner nincs az állomáson. Tehát mégis rakéták voltak azok a villanások? Langner lövöldözött? Kiment? Miért? A szakadék felé tartott!
Váratlanul felfedezte. A zöld varázsszem hunyorgott: lélegzett. A radar forgó sugara pedig apró, éles szikrára bukkant a sötétségben — a képernyő legalsó részében! Langner a mélység felé igyekezett.
— Langner! Állj! Állj!!! Hallod? Állj! — ordított a mikrofonba, anélkül, hogy tekintetét levette volna a képernyőről.
A hangszóró sercegett. Csak a recsegés-ropogás, semmi egyéb. A zöldes szárny legyezőmozgást végzett, de nem úgy, mint a rendes lélegzéskor: lassan, bizonytalanul, néha egy percre elhalt, mintha Langner oxigénkészüléke nem működött volna. És az a fényes szikra a radarban nagyon messze volt: az üvegre rajzolt koordináták hálóján, a képernyő legalján jelent meg légvonalban másfél kilométernyire — tehát már valahol az ágaskodó, nagy, függőleges lapok között, a Napos Kapu alatt. És nem mozgott. A vezérsugár minden fordulatánál pontosan ugyanazon a helyen világított. Langner lezuhant? Ott hevert eszméletlenül?