Pirx kiszaladt a folyosóra. Gyerünk a keszonba, kifelé! Elérte a hermetikus ajtót. De amikor a konyha mellett elviharzott, valami feketeség megragadta szemét a fehér, megterített asztalon. A magával hozott fényképlemezek, amelyeket gépiesen ledobott, mert megrémült társának eltűnésétől… Ez mintha megbénította volna. Ott alít a keszon küszöbén, sisakjával a kezében, dermedten.
— Ugyanaz, mint akkor. Ugyanaz — hajtogatta. — Vacsorát készített, és váratlanul kiment. Most én utánamegyek, és… egyikünk sem tér vissza. A csapóajtó nyitva maradt. Néhány óra múlva a Ciolkovszkij rádió hívogatni kezd minket. Válasz nem lesz…
Egy belső hang ordítva bíztatta: — Te őrült, menj! Mire vársz? Ott fekszik! Talán lesodorta egy lavina, legördült a csúcsról, te nem hallottad, mert itt semmit sem hallani, még él, nem mozdul, nem zuhant le, de él, lélegzik, gyorsabban.
És mégis mozdulatlanul állt. Egyszer csak sarkon fordult, berontott a rádióállomásra, jól szemügyre vette az indikátorokat. Semmi sem változott. Négy-öt másodpercenként egyszer — lassan széttárul a „lepke”, remegve, bizonytalanul. És a pont a radarban a szakadék szélén…
Megvizsgálta az antenna dőlési szögét. Igen kicsi volt, az állomás közvetlen környékét már nem pásztázta — impulzusait a legnagyobb hatótávolságra küldte.
Annyira közel hajolt a lélegzet-induktorhoz, hogy közvetlenül a szeme elé került. Ekkor furcsa dolgot fedezett fel. A zöld „lepke” nemcsak széttárta és összecsukta szárnyait, hanem egyúttal teljes egészében remegett, egyenletesen — mintha a lélegzet ritmusát átfedné egy másik, sokkal gyorsabb. A haláltusa rángatózása? Görcs? Az az ember a végét járta; ő pedig tátott szájjal, mohón bámulta a katódlángocska mozgását — mindig ugyanaz, lassú, a másik ritmushoz kapcsolódó. Hirtelen, maga sem tudta, hogy miért, megragadta az antenna drótját, és kirántotta a kontaktusból. És elképesztő dolog történt: a kikapcsolt antennájú, külső impulzusoktól elszakított indikátor, ahelyett, hogy mozdulatlanná vált volna, továbbra is legyezőmozgást végzett.
Még mindig ugyanazzal az értetlen elképedéssel a pulpitushoz ugrott, és jobban megdöntötte a radar antennáját. A Napos Kapu alatti távoli szikra vándorolni kezdett a képernyő széle felé. A radar a környék egyre közelebbi szektorait pásztázta, míg csak váratlanul egy másik szikra bukkant fel, sokkalta nagyobb és erősebb. Egy másik űrruha!
Ez biztosan ember volt. Mozgott: Lassan, egyenletesen haladt lefelé, kerülgette az útjában álló akadályokat, hol balra, hol jobbra kanyarodott, és egyenesen a Napos Kapu felé tartott, a másik, távoli kis szikra — a másik ember felé?
Pirxnek majd kiugrott a szeme, Valóban két szikra volt, egy közeli — mozgó, és egy távoli — tehetetlen. A Mendelejeven csak két ember tartózkodott — Langner és ő. A készülékek szerint hárman voltak. Nem lehettek hárman. A berendezés tehát csalt.
Gyorsabban, mint ahogy mindezt végiggondolta, már a keszonban termett, rakétapisztollyal és töltényekkel. A következő percben már a kupolán állt, és egymás után lőtte ki a jelzőrakétákat, meredeken lefelé célozva, mindig egy irányban — a Napos Kapu felé. Alig győzte kidobálni a forró hüvelyeket. A rakétapisztoly nehéz agya ugrált a kezében. Semmi sem hallatszott, a ravasz megrántása után könnyű lökést érzett, szétnyíltak a tűzcsóvák, ragyogó zöld és vörös cseppeket fröcskölő bíborlángok, zafírszínű csillagok… Veszettül tüzelt, nem válogatott a színekben. És végre lentről, a mérhetetlen sötétségből válasz villant, és a feje fölött robbanó narancsszínű csillag megvilágította, s mintegy jutalmul lángoló strucctollak záporát hullatta rá. És még egy — sáfrányszínű aranyeső…
Tüzelt. A másik is tüzelt visszatérés közben: a válaszlövések közeledtek. Végre az egyiknek a fényénél felfedezte Langner kísérteties alakját. Váratlanul elgyengült. Egész testét kiverte a verejték. Még a fejét is. Patakzott róla, mintha fürdőből bújt volna ki. A rakétapisztolyt szorongatva leült, mert a lába kellemetlenül megroggyant alatta. A nyitott csapóajtón át belógatta a keszonba, és így várta lihegve Langnert, aki már egészen közel járt.
Ez történt. Amikor Pirx elment, a konyhában foglalatoskodó Langner nem figyelte az indikátarokat. Csak néhány perc múlva pillantott rájuk, Pontosan nem lehet tudni, hogy hány perccel később. Mindenesetre akkor történhetett, amikor Pirx a kialvó fényszóróval vesződött. Midőn eltűnt a radar látómezejéből, az automata csökkentette az antenna dőlését, és ezt addig folytatta, amíg az örvénylő sugárkéve érintette a Napos Kapu tövét. Langner fölfedezte ott a szikrát, amelyet űrruhának tartott, annál is inkább, mert az állítólagos ember mozdulatlanságát megmagyarázta a varázsszem: az ölető (természetesen azt hitte, hogy Pirx) úgy lélegzett, mint aki elájult — mintha fulladozna. Langner otthagyott csapot-papot, nyomban felöltötte űrruháját, és kirohant segíteni.
A radarkép a valóságban az alumíniumkarók sorából a legközelebbit, azt mutatta, amely közvetlenül a szakadéknál állt. Langner talán ráeszmélt volna tévedésére, de ott volt még a varázsszem jelzése is, amely alátámasztotta és megerősítette a radar jelentését.
A sajtó később azt írta, hogy a varázsszemet és a radart elektronikus készülék, afféle elektronikus agy vezérelte, amely Roget szerencsétlensége idején rögzítette a haldokló kanadai lélegzetének ritmusát, és az „agy” megismételte ezt a ritmust, amikor „hasonló helyzet” keletkezett. Hogy ez feltételes reflexféle volt az elektromos hálózat bizonyos meghatározott állapotának bekövetkeztekor,
A valóságban a dolog sokkal egyszerűbben történt. Az állomáson nem volt semmiféle „elektronikus agy” — csak egy közönséges, automatikus, „emlékezet” nélküli vezérlés. „A haldokló lélegzetének ritmusát” egy kis kondenzátor sérülése okozta; a hiba csak akkor lépett föl, ha nyitva maradt a csapóajtó, Ilyenkor a feszültség egyik áramkörből a másikba jutott át, és a „varázsszem” ernyőjén „zaj” keletkezett. Ez csak az első pillanatban emlékeztetett „haldokló zihálására”, mert közelebbről könnyen fel lehetett fedezni, hogy a zöld szárnyacskák furcsán rezegnek.
Langner már a szakadék felé haladt, ahol, úgy hitte, Pirx hever — útját fényszóróval világította meg és az áttekinthetetlen helyeken rakétákkal. Két lövést vett észre Pirx, miközben visszatért az állomásra. A maga részéről Pirx négy vagy öt perccel később kezdte hívogatni Langnert a rakétáival — és ezzel kalandjuk befejeződött.
Challiers és Savage másképp járt. Talán Savage is odavetette a távozó Challiers-nek: „Gyere vissza gyorsan” — úgy, mint Pirxnek Langner. És talán Challiers kapkodott, mert elmerült olvasmányában, és a szokottnál később kerekedett fel? Tény, hogy a csapóajtót nem csukta be. Ez még kevés lett volna ahhoz, hogy a készülék hibája végzetessé váljék; még szükség volt az események másik, véletlen összejátszására: valaminek olyan sokáig az aknában kellett tartania a lemezekért menő személyt, hogy a minden mozdulatánál néhány fokkal feljebb emelkedő radarantenna végül rátaláljon a szakadéknál levő alumínium karóra.