Mi tartóztatta fel Challiers-t? Nem tudni. Szinte biztos, hogy nem fényszórójának hibája: ez túlságosan ritkán fordul elő. De valami mégiscsak késleltette visszatérését, míg végül megjelent a képernyőn a végzetes jel, amelyet Savage, ugyanúgy, mint később Langner, űrruhának vélt. A késésnek legalább tizenhárom percesnek kellett lennie: ezt állapították meg a később végzett próbák.
Savage azért ment a szakadékhoz, hogy megkeresse Challiers-t. Az aknából visszatérő Challiers üresen találta az állomást, ugyanaz a kép tárult eléje, mint Pirx elé — és ő is felkerekedett, hogy felkutassa Savage-et. Lehetséges, hogy Savage a Napos Kapunál egy idő múlva ráeszmélt, hogy a radar csupán a görgetegben felállított fémcső képét mutatta, de visszafelé elesett, és betörte űrruhájának ablakát. Talán nem is jött rá a jelenség összefüggéseire, csupán meddő keresgélés után, mivel Challiers-t nem találta, szakadékos helyre tévedt, elvágódott — ezeket a részleteket nem lehetett felderíteni, Mindenesetre mindkét kanadai elpusztult.
A katasztrófa csakis hajnalban eshetett meg. Mert ha a rádiókapcsolat zavartalan volt, az állomáson maradó személy beszélgethetett a távozóval, anélkül, hogy elhagyta volna a konyhát. A szerencsétlenség csak akkor történhetett meg, ha a távozó személy sietett. Ilyenkor nyitva hagyta a csapóajtót: csakis a körülmények ilyen összjátékánál bukkant elő a készülék hibája. Ám, ezenkívül, ha valaki siet, azzal könnyebben megeshetik, hogy később érkezik vissza, éppen mert korábban akart visszatérni. Leejti a lemezeket, valamit felborít — az ilyesmi előfordul a nagy kapkodásban. A radarkép homályos: 1900 méter távolságból a fémkarót könnyen össze lehet téveszteni egy álló ember űrruhájával. Ha mindezek a körülmények egybeestek, a katasztrófa lehetségessé vált, sőt valószínűvé. Az otthon maradónak — tegyük hozzá a kép teljességéért — a konyhában vagy bárhol másutt kellett tartózkodnia, de semmi esetre sem a rádióállomáson, mert akkor látta volna, hogy társa a helyes irányba távozik, és nem tartotta volna később a délen megjelenő apró szikrát — űrruhának.
Challiers-ra természetesen nem véletlenül találtak rá olyan közel Roger pusztulásának helyétől. Az alumíniumkaróval megjelölt pont alatt tátongó mélységbe zuhant. A karó azért volt ott, hogy figyelmeztessen a szakadékra; Challiers azért ment arra, mert azt hitte, hogy Savage felé tart.
A jelenség fizikai folyamata pofonegyszerű volt. Csupán néhány esemény meghatározott sorrendjére volt szükség, és olyan tényezőkre, mint a rádió adás-vétel zavara és a keszon nyitott csapóajtaja. Talán érdekesebb volt a lélektani folyamat. Amikor a külső impulzusoktól megfosztott készülék megindította a „lélegző lepkét”, a zajfeszültségek oszcillációjával, és a radaron feltűnt a hamis űrruha képe, előbb az egyik, majd a másik érkező személy vélte ezt a valóságos helyzet jelzésének. Előbb Savage hitte, hogy Challiers-t látja a szakadéknál, majd Challiers, hogy Savage-et. Ugyanez esett meg Pirxszel és Langnerrel.
Ezt a következtetést elősegítette az a körülmény, hogy az állomáson levők mindegyike kitűnően ismerte a Roger halálával végződő katasztrófát, és emlékezett, mint különlegesen drámai részletre, a szerencsétlen hosszú haláltusájának történetére, amelyet végig híven közvetített a varázsszem.
Amennyiben tehát — mint valaki megjegyezte — egyáltalán szó lehetett „feltételes reflexről”, az nem a készüléknél, hanem az embereknél nyilvánult meg. Félig öntudatlanul arra a meggyőződésre jutottak, hogy érthetetlen módon megismétlődött Roger balesete, és áldozata ezúttal közülük az egyik.
— Most, amikor már mindent tudunk — jegyezte meg Taurov, a Ciolkovszkij kibernetikusa —, árulja el nekünk, Pirx kolléga, hogyan ismerte fel a helyzetet? Annak ellenére, hogy mint saját maga mondja, nem értette a jelenség összefüggéseit…
— Nem tudom — vallotta be Pirx. Az ablakon át beáradt a napsütötte bércek fehérsége. Csúcsaik napszítta csontokként meredeztek az égbolt sűrű feketeségében. — Talán a lemezek révén. Amikor azokat megpillantottam, ráeszméltem, hogy ugyanúgy dobtam le őket, mint Challiers. Talán mégis elindultam volna, ha nincsen még egy dolog. Végeredményben a lemezek — az lehetett volna a körülmények véletlen találkozása. De rántottát akartunk vacsorázni — ugyanúgy, mint ők az utolsó estéjükön. Azt gondoltam, hogy túlságosan sok már a véletlen: hogy ez már több, mint vakvéletlen. A rántotta — azt hiszem, hogy az mentett meg…
— A nyitott csapóajtó a rántottasütés műve volt, sietségre ösztönzött, tehát egészen helyesen következtetett, de ez nem mentette volna meg, ha teljesen megbízott volna a készülékben — ellenkezett Taurov. — Részben bíznunk kell benne. Elektronikus berendezések nélkül egy lépést sem tehetnénk a Holdon. De… ezért a bizalomért időnként nagy árat kell fizetni.
— Ez igaz — szólalt meg Langner. Felállt. — El kell mondjam, uraim, mi tetszett nekem a legjobban társam viselkedésében. Ami engem illet, erről a nyaktörő sétáról meglehetősen étvágytalanul tértem vissza. De ő — Pirx vállára tette kezét — a történtek után megsütötte a rántottát, és az utolsó falatig megette. Ezzel bámulatba ejtett! Mert igaz ugyan, hogy már előbb is tudtam, talpraesett és szinte a jámborságig tisztességes…
— Milyen?! — kérdezte Pirx.
Mach Edward fordítása
VADÁSZAT
Dúlva-fúlva csörtetett ki a kapitányságról. Ennek is éppen vele kellett megtörténnie! Nem jött meg a rakomány a szállító vállalattól — egyszerűen nem jött meg, és kész. A kapitányságon se tudtak többet. Hogyne, kaptak egy sürgönyt: „Szállítmány 72 órát késik — szerződés szerinti kötbért számlájukra befizetem — Enstrand.” Ennyi, és egy szóval se több. A kereskedelmi tanácsosnál is hiába járt. Márpedig a kikötőben helyszűke van, és a kapitányság nem érte be a szerződés szerinti kötbérrel. Kötbér ide vagy oda, legjobb lenne, ha a navigátor lenne szíves felszállni és körpályára állni. A motort leállíthatja, üzemanyagot nem fogyaszt, kivárja fent azt a három napot, és visszajön. Mibe kerül az magának? Három napig keringjen a Hold körül, csak azért, mert a szállítmány lerohadt valahol! Pirx nem is tudta, mit válaszoljon erre. Szerencsére eszébe jutott a kollektív szerződés. Előrukkolt az űrbeli tartózkodás normáival, amiket a szakszervezet megállapított; no, erre aztán engedtek. Elvégre nem a Nyugodt Nap Évében vagyunk. A sugáradag nem közömbös. Tehát manőverezni kellene, a Hold mögé bújni a Nap elől, ehhez a bújósdihoz folyton járatnia motort; ki fizeti ezt meg? A szállító nyilván nem, talán a kapitányság? Tudják az urak, mibe kerül tíz perc teljes járat a hetvenmillió kilowattos reaktorral?! Egy szó, mint száz, végül megkapta az állási engedélyt, de csak hetvenkét órára, plusz négy óra annak az átkozott darabárunak a berakodására, egy perccel se több! Olyan arcot vágtak hozzá, mint akik kegyet gyakorolnak. Mintha ő tehetne róla. Pedig ő percnyi pontossággal megérkezett, holott nem is egyenesen a Marsról jött — no de ha a szállító vállalat…
Dühében majdnem elfelejtette, hol van, és kimenet úgy megnyomta a kilincset, hogy felszökkent a mennyezetig. Elrestellte magát, körülnézett, de nem volt ott senki. Egyáltalán, az egész Luna üresnek látszott. Igaz, megkezdődtek a nagy munkák párszáz kilométerre innét, északon, a Hypatia és a Torricelli között: A mérnökök és technikusok, akik egy hónapja még itt nyüzsögtek, átmentek az építkezésre. A nagy ENSZ-terv, a Luna II, egyre több embert vonz oda a Földről. „Most legalább simán kapok szállodai szobát” — gondolta, míg a mozgólépcső a föld alatti város legalsó szintjére vitte. A fénycsövek hideg, nappali fényt árasztottak. Csak minden második égett. Takarékoskodnak! Benyomta az üvegajtót, és belépett a szerény előcsarnokba. Persze, volt szoba, de még mennyi! Ahányat csak óhajt! A portán hagyta kis bőröndjét, helyesebben útitáskáját. Kicsit aggasztotta, ügyel-e Tyndall, hogy a gépészek átcsiszolják a központi fúvókát, amely a Marson úgy viselkedett, mint egy középkori kartácságyú. Tulajdonképpen jobb lenne, ha ő maga nézne utána, elvégre a gazda szeme… De nem volt kedve visszaliftezni tizenkét emeletet, és különben is, a fiúk már nyilván szétszéledtek. Biztosan a repülőtéri áruházba mentek, meghallgatni a legújabb lemezeket. Elindult, maga se nagyon tudva, hová; a szálloda étterme üres volt, úgy látszik, nincs felszolgálás; de mégis, a büfépult mögött ül egy vörös hajú lány, és könyvébe mélyed. Vagy elaludt rajta? Mert a cigarettájából hamuhenger lett a márványlapon… Pirx leült, átállította óráját a helyi időre, és egy csapásra késő lett: este tíz. A hajón az imént, pár perce, csak dél volt. Az örökös átállás, a sok hirtelen időugrás éppúgy fárasztotta, mint eleinte, kezdő pilóta korában. Megebédelt, jobban mondva, vacsorázott, mélán kortyolgatva a levesnél alig egy-két fokkal melegebb ásványvizet. A holdbéli pincér, aki holdkárosan szomorú és bágyatag volt, a fizetésnél saját kárára tévedett, ami már igazán aggasztó jelenség. Pirx azt tanácsolta. neki, töltse szabadságát a Földön, lábujjhegyen távozott, hogy fel ne ébressze az alvó büféskisasszonyt, átvette a portástól a kulcsát, és fölment a szobájába. Nem nézte meg rögtön a kulcson függő bádoglemezt, és különös érzés fogta. el, mikor meglátta a szobaszámát: 173-as. Ugyanebben a szobában lakott, amikor első ízben repült a „túlsó oldalra”. De mikor benyitott, látta, hogy ez vagy másik szoba, vagy teljesen átépítették. Nem, nem, nyilván téved — az a szoba nagyobb volt. Felgyújtott minden lámpát, mert elege volt a sötétségből, bepillantott a szekrénybe, kihúzta a kis íróasztal fiókját, de még útitáskáját se csomagolta ki, csak az ágyra dobta, pizsamáját, s a mosdóra tette fogkeféjét és fogkrémjét. Kezet mosott; mindig olyan pokoli hideg itt a víz, csoda, hogy be nem fagy. Kinyitotta a meleg csapot: néhány csepp, és vége. A telefonhoz lépett, hogy leszóljon a portára, de ettől is elment a kedve. Pedig mégiscsak botrány: már javában művelik a Holdat, de azt nem lehet elérni, hogy a szállodai szobákban mindig legyen meleg víz! Bekapcsolta a rádiót. Éppen az esti krónika ment, holdbéli híreket mondtak. Fél füllel hallgatta, közben azon tanakodva, táviratozzon-e a szállító vállalatnak. Persze az ő költségükre. De hát úgysem ér vele semmit. Hol van már az űrhajózás romantikus hőskora! Régen elmúlt, manapság az ember egyszerűen csak fuvaros, és azoktól függ, akik árut raknak a kocsijára! Fuvarlevél, biztosítás, kötbér… A rádió egyhangúan duruzsolt. Várjunk csak — mit beszél ez?… Áthajolt az ágy fölött, és csavart egyet a készülék gombján.