„Most már nem állhatok oda kérdezősködni” — gondolta, meghúzkodta zakóját, és benyitott. A közepes nagyságú, trapéz formájú szoba három ablaka mögött mesterséges holdbéli táj izzott kellemetlen, higanyos színben. A szoba keskenyebbik részében két íróasztal állt, nagyobb felét székek töltötték meg, nyilván sebbel-lobbal hordták össze őket, mert mindegyik másfajta volt. Tizennégyen vagy tizenöten ültek a szobában, javarészt középkorú férfiak meg néhány fiú az űrhajós kadétok karpaszományával. Egy idős százados a sarokban helyezkedett el, a többi szék üres volt. Pirx leült az egyik kadét mellé, aki rögtön elmesélte, hogy tegnap érkeztek, a „túlsó oldalon” fognak gyakorlatozni, hatan jöttek, de csak egy kis gép állt rendelkezésükre, úgynevezett bolha, így csak hárman indulhattak el, a többieknek várni kellett a sorukra, no és most egyszer csak ez a história! Nem tudja véletlenül a navigátor úr, hogy…? De a navigátor úr maga sem tudott semmit. A szobában ülők arcáról leolvashatta, hogy őket is meglepte a szokatlan közlemény; alighanem valamennyien a szállodából jöttek. A kadétnak eszébe jutott, hogy illenék bemutatkozni, néhány tornagyakorlatot végzett, majdnem felborult a széke. Pirx megfogta a széket a karfájánál, ekkor kinyílt az ajtó, s belépett egy alacsony, fekete hajú, kissé deres halántékú férfi; frissen borotvált, de az erős szakálltól kékes arca, bozontos szemöldöke és szúrós cipőgomb-szeme volt; szó nélkül végigment a székek között, az íróasztal mögé lépett, leeresztette a mennyezet alatti tekercsről a „túlsó oldal” 1:1000000 léptékű térképét, s keze fejével megdörzsölve vaskos orrát, minden bevezető nélkül közölte:
— Uraim, nevem Achanian. A Luna I és a Luna II közös vezetősége engem bízott meg a Szetaur ártalmatlanná tételének irányításával.
A jelenlévők között enyhe mozgolódás támadt, de Pirx még most sem értett semmit; azt sem tudta, mi az a Szetaur.
— Azok az urak, akik hallgatták a rádiót, tudják, hogy itt — vonalzójával a Hypatia és az Alfraganus környékéré mutatott — tegnap meteorhullás volt. A többi meteor okozta kár most mellékes, de az egyik kő, alighanem a legnagyobb, beszakította a B 7-es és az R 7-es raktár tetejét. Az utóbbiban volt a Földről alig négy napja érkezett Szetaur-szállítmány. A rádió azt közölte, hogy valamennyi elpusztult. Nos, uraim, ez nem igaz.
A Pirx mellett ülő kadét pirosló fülekkel figyelt, még a száját is nyitva felejtette, nehogy egy szót is elmulasszon. Achanian folytatta:
— Öt robotot összetört a beomlott tető, de a hatodik épségben maradt. Illetve megsérült. Erre abból következtetünk, hogy kijutott a raktár romjai alól, és azóta úgy viselkedik, mint… mint…
Achanian nem találta a megfelelő szót, egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:
— A raktárak a kisvasút mellékvágányánál vannak, ötmérföldre az ideiglenes leszállóhelytől. A katasztrófa után rögtön megkezdték a mentőakciót. Mindenekelőtt a létszámot ellenőrizték, hogy megtudják, nem temettek-e valakit maguk alá a romok. Ez körülbelül egy óra hosszat tartott. Közben derült ki, hogy a becsapódástól a központi robotirányítás épületeinek szigetelése is megsérült, s így az akció egészen éjfélig elhúzódott. Egy óra tájban megállapították, hogy az egész építkezést ellátó hálózat üzemzavarát és a telefonvonal hibáját nem a meteorok okozták. A kábeleket lézersugárral vágták el.
Pirx hunyorgott. Nem tudott szabadulni attól a benyomástól, hogy valami színielőadáson vagy álarcosbálban van — mert a valóságban ilyesmik nem történhetnek. Hogyhogy lézerrel?! Netalán a marslakók kémje?! De a mérnök-százados nem olyan embernek látszott, aki egy sületlen tréfa kedvéért rángatja ide hajnalban a szállodavendégeket.
— Mindenekelőtt a telefonvonalat javították meg — folytatta Achanian. — Eközben a szerelőcsoport kis terepjárója, amely a kábelszakadás helyére indult, elvesztette rádiókapcsolatát a Luna irányító központjával. Hajnali három óra után derült ki, hogy a terepjárót lézerrel megtámadták, több találat érte, és kigyulladt. A kocsivezető és segédje meghalt, a két szerelő azonban, akik szerencsére szkafanderben voltak, mert arra készültek, hogy kiszállnak és megjavítják a vonalat, még idejében kiugrott és elrejtőzött a sivatagban, a Nyugalom tengerén, körülbelül itt… — Achanian a Mare Tranquillitatis egy pontjára mutatott vonalzójával, mintegy négyszáz kilométernyire a kis Arago-krátertől. — Tudomásom szerint egyikük sem látta a támadót. Váratlanul nagyon erős hőt éreztek, és a kocsi kigyulladt. Sikerült a gáztartályok felrobbantása előtt kiugraniuk; a légkör hiánya mentette meg őket, mert az üzemanyagnak csak az a része robbant fel, amely a kocsin belül oxigénnel került kapcsolatba. Az egyik szerelő eddig ki nem derített körülmények között meghalt, a másiknak sikerült visszajutnia az építkezésre, de mivel körülbelül száznegyven kilométert futott szkafanderben, egész levegőkészletét felhasználta, és anoxiába esett. Szerencsére észrevették, és most kórházban van. Mindaz, amit a történtekről tudunk, az ő beszámolójából ered, tehát még ellenőrzést igényel.
Halotti csend állt be. Pirx is sejtette már, hogy mit jelent mindez, de még nem hitte el, még nem akarta elhinni…
— Bizonyára kitalálják, uraim — folytatta kimért hangon a sötét hajú férfi, akinek alakja szénfeketén vált ki a higanyosan izzó holdbéli táj hátteréből —, hogy az, aki a telefonkábelt és a magasfeszültségű vezetéket elvágta, majd a terepjárót megtámadta, az épen maradt Szetaur volt. A Szetaur nem tartozik az ismert robottípusok közé, mivel sorozatgyártását csak a múlt hónapban kezdték meg. Úgy volt, hogy velem jön Klarner mérnök, a Szetaur egyik tervezője, és pontosan elmagyarázza önöknek, mire képes ez a modell, és milyen eszközökkel tudnánk ártalmatlanná tenni, vagy megsemmisíteni…
A Pirx mellett ülő kadét halkan felnyögött. A legmagasabb fokú elragadtatás nyögése volt ez, nem is próbált megdöbbenést színlelni. A kölyök észre sem vette a navigátor megrovó pillantását. Se nem látott, se nem hallott, csak a mérnök-kapitány szavain csüggött, éppúgy, mint az egész terem.
— Én nem vagyok intelektronikus, ezért nem sokat mondhatok önöknek a Szetaurról. De a jelenlévők között kell lennie dr. McCorknak. Itt van?
Vékony, szemüveges férfi állt fel
— Itt vagyok. A Szetaurok tervezésében nem vettem részt, csak a mi angol modellünket ismerem, amely hasonló az amerikaihoz, de nem azonos vele. A különbségek azonban nem túl nagyok. Rendelkezésükre állhatok tehát…
— Kitűnő. Fáradjon ide, doktor úr. Én már csak a pillanatnyi helyzetet ismertetem: a Szetaur valahol itt van — Achanian kört húzott vonalzójával a Nyugalom tengerének partján. — Tehát harminc usque nyolcvan kilométerre van az építkezéstől. A Szetaurokat igen nehéz körülmények között, nagy hőségben és omlásveszélyben végzendő bányamunkára szánták, ezért masszív felépítésűek, és vastag páncéljuk van… Erről azonban majd McCork doktor mond bővebbet. Ami a robot ártalmatlanná tételéhez rendelkezésünkre álló eszközöket illeti, a Holdbázisok vezetősége elsősorban bizonyos mennyiségű robbanóanyagot adott, dinamitot és oxilikvitokat, azonkívül kis kézi és bányalézereket, de természetesen sem a robbanóanyagok, sem a lézerek nem harci eszköz jellegűek. A. Szetaur ellen induló csoportok kis és közepes távú terepjárókat kapnak, ezek közül kettőnek van könnyű meteorálló páncélja. Csak ez a páncél bírja ki a lézersugarat, egy kilométer körüli távolságból. Igaz, hogy az adatok a Földre vonatkoznak, ahol a légkör energiaelnyelő hatása igen lényeges. Itt nincs légkör, tehát a páncélos terepjárók alig lesznek kisebb veszélyben a többieknél. Kapunk még kellő számú szkafandert, oxigént, és attól tatok, hogy ez minden. Déltájban a szovjet szektorból érkezik egy „bolha”, háromtagú legénységgel; rövid távról lévén szó, esetleg négy embert is elszállíthat a Szetaur tartózkodási helyére. Pillanatnyilag ennyit tudok mondani. Most körbeadok egy ívet, szíveskedjenek olvashatóan felírni rá a nevüket és szakképzettségüket. Közben talán McCork doktor lesz szíves néhány szót szólni a Szetaurról. A legfontosabb, azt hiszem, hogy ismertesse az Achilles-sarkát…