— Igaz is — mondta. — Az ugró olszterek. Azokat fel lehetne használni. De csak olyanok használhatják, akik értenek hozzá.
— Azokra a kis egyszemélyes rakétákra gondol, amelyeket a vállára erősít az ember? — kérdezte McCork.
Azokra. Lehet velük ugrani vagy egy helyben lebegni, a modelltől és a típustól függően egy vagy néhány percig, ötventől négyszáz méterig terjedő magasságban…
Achanian felállt.
— Ez fontosnak látszik. Kinek van gyakorlata a jelenlévők közül az ilyen készülékek használatában
Két kéz emelkedett fel. Aztán még egy.
— Csak hárman? — mondta Achanian. — Á, ön is? — tette hozzá, mivel Pirx, észbe kapva, most emelte fel a kezét. Szóval négyen. Hát ez nem sok. Majd megkérdezzük a repülőtér személyzetét is. Uraim! Természetesen önkéntes vállalkozásról van szó. Tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenem. Ki hajlandó önök közül részt venni az akcióban?
Kisebbfajta dörej támadt, mert a jelenlévők mind felálltak.
— Köszönöm a vezetőség nevében — mondta Achanian. — Nagyon jó… Tehát tizenhét önkéntesünk van. Támogat bennünket a Hold-flottilla három egysége, azonkívül tíz gépkocsivezetőnk és rádiósunk van a terepjárókhoz. Kérem a jelenlévőket, hogy maradjanak itt, önök pedig — McCorkhoz és Pirxhez fordult — fáradjanak velem a vezetőséghez…
Délután négy körül Pirx egy vadul robogó, nagy, hernyótalpas terepjáró tornyában zötykölődött, teljes űrruházatban, ölében a sisakkal, hogy az első riadónál föltehesse; a ferdén mellére akasztott, nehéz lézer agya kegyetlenül verte a bordáit; bal kezében mikrofont tartott, jobbjával a periszkópot forgatta, a hosszú láncba felfejlődött többi terepjárót figyelve, amelyek bárkaként himbálóztak a Nyugalom tengerének kősivatagán. A kietlen „tenger” izzott a napfényben, s az egyik fekete láthatártól a másikig üres volt; Pirx jelentéseket hallgatott meg és továbbított, beszélt a Luna I-gyel, a többi gép parancsnokával, a felderítő hajócskák pilótáival — a hajók mikroszkopikus torkolatlángja néha-néha feltűnt a fekete ég csillagai között —, s közben olykor az az érzése támadt, hogy mindez valami nagyon kusza és dőre álom.
Egyre viharosabban zajlottak az események. Pirx nem állt egyedül azzal a véleményével, hogy az építkezés vezetősége pánikba esett; hiszen végül is mit tehet egy szál félnótás automata, még ha lézerpisztolya van is? Ezért mikor délben, a második „legfelső szintű” tanácskozáson, azt kezdték emlegetni, hogy az ENSZ-hez, vagy legalábbis a Biztonsági Tanácshoz fordulnak „különleges felhatalmazásért”, s engedélyt kérnek tüzérségi fegyverek (leginkább rakétavetők), sőt talán atomrakéták ideszállítására, többekkel együtt tiltakozott, mondván, hogy úgysem érnének el semmit, csak nevetségessé tennék magukat az egész Föld előtt. Különben is világos, hogy a nemzetközi testület döntésére napokig, sőt hetekig kellene várni, s ezalatt az „őrült robot” isten tudja, hová kódorogna, ha pedig beveszi magát a holdkéreg hozzáférhetetlen repedéseibe, akkor már ágyúzhatnak utána; tehát gyorsan és határozottan kell cselekedni. Ekkor kiderült, hogy a legnagyobb gond a rádiókapcsolat; mindig is ez volt a holdbéli vállalkozások gyenge pontja. Pedig már vagy háromezer találmányt szabadalmaztattak a holdbéli távközlés megoldására, a szeizmikus távírótól (amely mikrorobbantásokat használ jelként) a stacionárius „trójai” műholdakig. A műholdakat tavaly már pályára is állították, ám ez egyelőre mit sem javított a helyzeten. Gyakorlatilag az oszlopokra szerelt ultrarövidhullámú reléállomásokkal oldották meg a problémát; ez a relérendszer nagyon hasonlított a tévé-műholdak előtt használatos, régi földi televíziós közvetítőláncokhoz. Biztosabb is volt a műholdas megoldásnál, mert a mérnökök még most is hiába fáradoztak azon, hogy a közvetítő műholdak ne legyenek olyan érzékenyek a „napviharokra”. Valahányszor fokozódott a naptevékenység, s ennek folytán az űrben „orkánná” erősödött a nagy energiájú, villamos töltésű részecskék áramlása, nyomban zavarok támadtak, sokszor napokra is megszakadt az összeköttetés. Most is éppen ilyen „naptájfun” dühöngött, ezért a Luna I és az építkezés között a holdszinti közvetítő láncon röpködtek a hírek, s a „Szetaur-akció” sikere, legalábbis jórészt, attól függött, nem szottyan-e kedve a „zendülőnek” kidönteni a rácsoszlopokat, amelyekből negyvenöt sorakozott a lunavárosi repülőtér meg az építkezés között elterülő sivatagban. Feltéve persze, hogy a robot továbbra is ezen a vidéken garázdálkodik. Hiszen szabadon kóborolhat, nincs szüksége sem üzemanyagra, sem oxigénre, sem alvásra vagy pihenésre, olyan önellátó, hogy nem egy mérnök csak most ébredt igazán tudatára, milyen tökéletes gépet is épített saját két kezével — csak éppen teremtményének további lépéseit nem tudta megjósolni. Mert, magától értetődik, hajnal óta szüntelenül folytak a közvetlen Hold-Föld beszélgetések az akció vezetői meg a Cybertronics cég, a Szetaur tervezőgárdája között, de semmit sem tudtak meg, amit a kis McCork doktor már el ne mondott volna. Csak a laikusok unszolták továbbra is a szakembereket, hogy jósolják meg a robot taktikáját valami nagy számítógéppel. Hogy értelmes-e a Szetaur? Hát hogyne, bár a maga módján! Ez a „fölösleges”, sőt jelenleg roppant káros „okossága” az akció sok résztvevőjét dühítette; képtelenek voltak megérteni, mi az ördögnek tették a mérnökök a csakis bányamunkára szánt gépet ilyen szabad és önálló cselekvésre alkalmassá? McCork türelmesen magyarázgatta, hogy az „intelektronikus túlméretezés” — a műszaki fejlődés jelenlegi szakaszában ugyanaz, mint a kapacitásfelesleg, amit jóformán minden hagyományos gépnél és motornál megtalálunk; tartalék ez hiba esetére, az a célja, hogy megbízhatóbbá és üzembiztosabbá tegye a gép működését; lehetetlen ugyanis előre látni minden helyzetet, amelybe a gép kerülhet, akár energetikai, akár informatikai gépről van szó. Arról tehát, hogy mit csinál majd a Szetaur, lényegében halvány fogalma sem volt senkinek. Persze a szakemberek, köztük a földiek is, ontották a távirati szakvéleményeket, csak az volt a baj, hogy azok szöges ellentétben álltak egymással. Némelyek feltételezték, hogy a Szetaur a „mesterséges” jellegű objektumokat igyekszik majd elpusztítani, tehát például a reléállomásokat vagy a távvezeték oszlopait, mások úgy vélték, hogy céltalanul pusztítva vezeti le energiáját, mindenre ráfogja lézerét, ami útjába kerül, legyen az holdszikla vagy terepjáró emberekkel. Az előbbiek inkább a haladéktalan megsemmisítő támadás tervét pártfogolták, az utóbbiak várakozó taktikát ajánlottak. Csak abban értettek egyet, hogy a Szetaur minden mozdulatát feltétlenül szemmel kell tartani.
A holdflottilla tizenkét kis hajója tehát reggel óta cirkált a Nyugalom tengere fölött, sűrűn küldözgetve jelentéseit az építkezést védő csoportnak, amely állandó kapcsolatot tartott a repülőtér parancsnokságával. Nem volt könnyű észrevenni a Szetaurt, egy fémmorzsát az apró kráterekkel telehintett, óriási kősivatagban, a görgeteges lejtők, repedések, félig betemetett szakadékok labirintusában. De ha legalább csak azt jelentették volna, hogy nem találják! Ám a járőrök már többször riadóztatták a lenti legénységet, mert azt hitték, megvan az „őrült”, aztán kiderült, hogy csak egy különös formájú sziklát vagy a napfényben szikrázó lávatömböt láttak. A radar meg a ferroindukciós kereső sem segített, mert a régi holdutazók, még a Hold meghódításának első szakaszában, teleszórták a kőmezőket fémtartályokkal, rakétapatron-hüvelyekkel meg mindenféle ócskavassal. A sok vaklárma után az akció vezetősége már egyre forróbban kívánta, hogy a Szetaur támadjon meg végre valamilyen objektumot, üsse fel a fejét; de utoljára kilenc órával ezelőtt hallatott magáról, mikor megtámadta a javítócsoport kis terepjáróját, s azóta mintha a hold nyelte volna. el. Mivel azonban úgy döntöttek, hogy nem várhatnak tovább, már csak azért sem, mert az építkezésnek áramot kell kapnia, megkezdődött az akció: két járműlánc indult, északról és délről, egymás felé, hogy átfésülje a mintegy kilencezer négyzetkilométeres terepet. Az egyik lánc az építkezés felől indult el, Strzibr főtechnológus vezetésével, a másik a Luna repülőterétől, ennek Pleydar navigátor-kapitány volt a parancsnoka, s mellette Pirx a két csoport tevékenységét összehangoló koordinátor. Pirx nagyon jól tudta, hogy bármelyik percben elroboghatnak a Szetaur mellett; ha például valamelyik mély tektonikus árokban rejtőzik, vagy akár csak a világos holdhomok álcázza, meg sem látják. McCork, aki „intelektronikus tanácsadóként” zötyögött mellette, ugyanígy vélekedett.