A terepjáró iszonyúan rázott, mert olyan sebességgel robogtak, amelytől, mint a kocsivezető higgadtan figyelmeztette őket, „egy idő múlva kiugrik az ember szeme”. A Nyugalom tengerének keleti szektorában jártak, alig egy órai út választotta el őket attól a területtől, ahol a robot jelenlétének valószínűsége a legnagyobb volt. Mikor átlépik a veszélyzóna egyezményesen megállapított határát, mindannyian felteszik majd a sisakjukat, hogy — amennyiben a kocsit váratlanul találat éri és kigyullad, vagy nem szigetel többé — rögtön kiugorhassanak.
A terepjáróból a gépészek harckocsit fabrikáltak: erős bányalézert szereltek a kupolás toronyra, de az irányzék egy vasat sem ért. Pirx teljesen illuzórikusnak tartotta a fegyvert, különösen a Szetaurral szemben. Annak automatikus irányzéka van, mivel fotocellás szemei a lézerhez kapcsolódnak, tehát mindenre azonnal lőhet, ami látótere központjába kerül. Az ő irányzékuk viszont furcsa jószág volt, alighanem egy ócska űrhajózási távmérőből készült; úgy próbálták ki, hogy indulás előtt lövöldöztek egy kicsit a láthatár szikláira. A sziklák nagyok voltak, a távolság alig egy mérföld, és így is csak minden negyedik lövés talált. A holdbéli viszonyok is megint gondot okoztak, mert a lézersugár csak fényszóró közegben, például a földi légkörben látható, mint vakító vonal; légüres térben a fénynyaláb, akármilyen nagy erejű is, mindaddig láthatatlan, amíg anyagi akadályba nem ütközik: Ezért a Földön úgy lehet lőni a lézerrel, mint a nyomjelző lövedékkel, a látható pályát követve, viszont a Holdon a lézer irányzék nélkül annyi, mint a szenteltvíz. Pirx meg is mondta ezt McCorknak, mikor már csak pár percnyire voltak a feltételezett veszélyzónától.
— Erre nem gondoltam — jegyezte meg a mérnök. Aztán mosolyogva hozzátette:
— Tulajdonképpen miért közli ezt velem?
— Hogy ne legyenek illúziói — felelte Pirx, szemét a periszkóp szemkagylóin tartva. Bár habszivacs keretük volt, érezte, hogy jó darabig kékre vert szemmel fog járni (feltéve persze, hogy élve megússza ezt a históriát). — Meg azért is, hogy elmondjam, miért cipeljük azokai a vackokat hátul.
— A palackokat? — kérdezte McCork. — Láttam, mikor kihozta a raktárból. Mi van bennük?
— Ammónia, klór meg valami szénhidrogén — felelte Pirx. — Azt hiszem, hasznát vehetjük…
— Gáz-füstfüggöny? — érdeklődött a mérnök.
— Nem, inkább egy célzási trükkre gondoltam. Ha nincs légkör, csinálni kell, legalább egy-két percre…
— Attól félek, erre nem lesz időnk…
— Lehetséges… Mindenesetre elhoztam. Őrültek ellen legjobb az őrült taktika…
Elhallgattak, mert a terepjáró ugrálni kezdett, mint egy megvadult öszvér. A lökéscsillapítók nyekeregtek és sivítottak, mintha az olaj rögtön felforrna bennük. Hegyes kövekkel teleszórt lejtőn robogtak lefelé. A túloldali meredély habkőfehéren ragyogott.
— Tudja, mitől félek a legjobban? — folytatta Pirx, mikor a rázkódás kicsit enyhült; furcsán beszédes kedvében volt. — Nem ám a Szetaurtól… Azoktól a szembejövő kocsiktól, mert ha csak egy is Szetaurnak néz bennünket és idesóz a lézerével, akkor szépen leszünk.
— Látom, maga mindenre gondol — morogta a mérnök. A rádiós mellett ülő kadét áthajolt széke támláján, s átnyújtott Pirxnek egy alig olvashatóan firkált rádiótáviratot.
— „Beléptünk a veszélyzónába a húszas relénél egyelőre semmi stop Strzibr vége” — olvasta fel Pirx. — No, hamarosan mi is föltehetjük a sisakunkat…
A gép kissé lelassult, amint fölfelé kapaszkodtak. Pirxnek fe1tűnt, hogy már nem látja bal oldali szomszédját; csak a jobb oldali terepjáró kúszott sötét foltként fölfelé a meredeken. Rádión szólította a bal oldali gépet, de válasz nem jött:
— Kezdünk szétszóródni — jegyezte meg nyugodtan. Éppen így képzeltem. Nem lehet magasabbra tolni az antennát? Nem? No, mindegy.
Felértek a kis magaslat tetejére. A láthatár mögül kiemelkedett a Torricelli-kráter napsütötte, fűrészfogas pereme, s élesen rajzolódott a fekete égboltra. A Nyugalom tengerének lapályát már csaknem teljesen maguk mögött hagyták. Megjelentek a mély tektonikus árkok, a homok alól itt-ott megkövült magmalemezek álltak ki, a terepjáró nagy nehezen mászott át rajtuk, előbb fölemelkedett, mint csónak a hullám hátán, aztán súlyosan lezúdult, mintha ismeretlen mélységbe ugrana fejest. Pirx meglátta a következő reléállomást, egy pillantást vetett az ölében heverő, celluloid borítékos térképre, és utasítást adott, hogy mindenki tegye fel a sisakját. Azon túl csak a belső telefonon beszélhettek egymással; kiderült, hogy a terepjáró még jobban is tud rázni, mint eddig. Pirx feje úgy ugrált a sisakban, mint mogyoró a héjában.
Mikor lezötyögtek a lejtőn és mélyebbre kerültek, a Torricelli fűrészfogas pereme eltűnt, eltakarták a közelebbi dombok; csaknem ugyanekkor tűnt el a szemük elől jobb oldali szomszédjuk is. Néhány percig még hallották a hívójeleit, majd eltorzította őket a hullámok visszaverődése a sziklafalakról, és beállt az úgynevezett „teljes rádiócsend”. Roppant kényelmetlen volt sisakban kinézni a periszkópon; Pirx úgy érezte, vagy a sisak ablaka törik be, vagy a szemét veri szét. Keservesen igyekezett, hogy szem elől ne tévessze a sziklatömbökkel teleszórt látóteret, amely a gép rázkódásának ütemében mindenestül fel-le ugrált. Már káprázott a szeme a szurokfekete árnyékok és vakítóan fénylő sziklafelületek vad táncától. Hirtelen apró, narancssárga lángocska szökkent a távoli ég sötétjébe, pislákolt, összezsugorodott és eltűnt. Még egy villanás, valamivel erősebb. Pirx felkiáltott: — Figyelem! Robbanásokat látok! — és lázasan forgatta a periszkóp karját, leolvasva az irányszöget az üvegre rajzolt, áttetsző skáláról.
— Irányt változtass! — ordította. — Negyvenhét egész nyolc, teljes tolóerővel előre!
A parancs inkább űrhajóra illett ugyan, de a kocsivezető azért megértette; a terepjáró görcsösen megrázkódott, mintha szét akarna esni, csaknem egy helyben megfordult, és előrerontott. Pirx fölemelkedett az ülésről, mert a kocsi úgy rázott, hogy nem tudta a periszkópot figyelni. Újabb villanás, ezúttal pirosaslila, legyezőszerű fény. De a felvillanások vagy robbanások forrása a látómezőn túl volt, eltakarta. a magaslat, amelyre most kapaszkodtak fel.
— Figyelem! — mondta Pirx. — Készítse elő mindenki a lézerét! McCork doktor, menjen a csapóajtóhoz, ha szólok, vagy ha találatot kapunk, kinyitja! Vezető! Csökkentse a sebességet!..