A magaslat, amelyre a gép felkúszott, úgy emelkedett ki a sivatagból, mint valami holdbéli őslény sípcsontja, félig a mély homokba merülve; a tükörsima szikla kifényesedett csontvázra vagy óriási koponyára emlékeztette Pirxet. Utasította a kocsivezetőt, hogy menjenek fel a magaslat tetejére. A lánctalp sivító hangot adott, mintha acéllal üveget kaparnának. — Állj! — kiáltotta Pirx, a hirtelen lefékezett kocsi orrával előrebukott, hintázott egy kicsit, a lökéscsillapítók nyögtek az erőfeszítéstől, aztán végre sikerült megállni.
Pirx lenézett a sekély katlanba, melyet sugarasan elágazó régi magmapatakok ovális sánca határolt kétfelől; a széles völgykatlan kétharmad része vakító napfényben ragyogott, egyharmadára koromfekete sötétség borult. Ezen a bársonyos feketeségen fantasztikus, rubinvörös ékszerként parázslott egy szétlőtt jármű roncsa. Pirxen kívül csak a kocsivezető látta, mert az ablakok páncélfedele csukva volt. Pirx, az igazat megvallva, nem tudta, mit csináljon. — Egy terepjáró — gondolta. — Melyik az eleje? Dél felé áll? Eszerint az építkezésről jött. De ki találta el, a Szetaur? Akkor tiszta őrültség, hogy itt mutogatom magam, fedezékbe kell bújni. De hol vannak a többiek? A szembejövők meg az én csoportom?
— Megvan! — kiáltott fel a rádiótávírász. Átkapcsolta a kocsi készülékét a belső hálózatra, hogy mindenki hallhassa sisakjában a rádión fogott hangot.
— Csapásmenti jövesztés! Tömedékfal; kerülékes biztosítás; mélyépítés irányszög szerint; polikristályos metamorfizáció… — áradt Pirx hallgatójából a hang, amely gépiesen, tagoltan és szintelemül ejtette a szavakat.
— Ez ő! — kiáltott fel Pirx. — A Szetaur! Halló, rádiós! Mérje be gyorsan! Adja meg az irányszöget! Na gyerünk, a mindenségit! Amíg még ad! — Úgy ordított, hogy egészen megsüketítette saját hangja, amelyet a sisak zárt tere fölerősített; nem győzte kivárni, míg a távírász észbekap, a kupola tetejéhez ugrott, megragadta a nehéz lézer kettős fogantyúját, és a kupolával együtt forgatni kezdte, szeme már az irányzékon volt. Sisakjában közben tovább szólt a kicsit szomorúnak tűnő, egyenletes, mély hang:
— Szennyezett viszkózus elszíneződés; keresztpásztafejtés meddőcsúszdával — és ez az értelmetlen szóözön halkulni kezdett.
— Mi lesz azzal a szöggel, az istenit?! — toporzékolt Pirx, nem véve le szemét az irányzékról. Zavaros lármát hallott: McCork ugrott előre, félretolta a rádióst, némi huzakodás támadt…
Egyszer csak megszólalt a hallgatóban a kibernetikus nyugodt hangja:
— Irányszög 39,9… 40,0… 40,1… 40,2…
— Ez mozog! — kapott észbe Pirx. A kupolát hajtókarral kellett elfordítani, Pirx olyan vadul tekerte, hogy majd kiugrott a válla. A számok lustán sorjáztak. A piros vonal átugrotta a negyvenest.
A Szetaur hangja hirtelen süvöltésbe csapott át, majd elnémult. Ebben a pillanatban Pirx megnyomta a gombot, és fél kilométerrel lejjebb, éppen a világosság és sötétség határán, a napfénynél vakítóbb tűz lobbant fel a sziklán.
Vastag kesztyűjében roppant nehéz volt tartani a fogantyút. A napnál forróbb láng a katlan sötét mélyébe fúródott, húsz-harminc méterre a már alig izzó roncstól, megállt, majd hőkaréjokat fröcskölő vonalként tovább hasított, kétszer szikraesőt lövellve. A fülhallgatóban valami motyogás hallatszott. Pirx nem törődött vele, tovább nyomta a gombot, míg a tűvékony, szörnyű sugár egy sziklába nem ütközött, hogy ezerfelé verődjön vissza róla. Szeme előtt vörös karikák ugráltak, forgatagukon át megpillantott egy tűhegynél kisebb, vakító lila pontot a sötétség legmélyén, oldalt, nem ott, ahova ő lőtt; de már nem ragadhatta meg a lézer fogantyúit, hogy a fordítókoronggal együtt elmozdítsa, mert kocsijuk előtt folyékony napfényként lobbant fel a szikla.
— Teljes erővel hátra! — ordította, ösztönösen behajlítva a lábát, úgyhogy semmit sem látott többé; de már amúgy sem látott volna egyebet, mint lassan úszó, hol fekete, hol arany karikákat.
Felbődült a motor, a gép akkorát ugrott, hogy Pirx előrebukott, és a kadét meg a rádiós lábához repült. A palackok fűlsiketítően zörögtek, bár jól leszíjazták őket. Hátramenetben robogtak, a hernyótalp hirtelen borzalmasat csikordult, a kocsi megpördült, féloldalra billent, egy pillanatig úgy rémlett, hogy felborul… A vezető kétségbeesetten kapkodott a gázhoz, a fékhez, a sebességváltóhoz, valahogy úrrá lett a vad korcsolyázáson, a gép egy hosszút rázkódott és megállt.
— Ép a kocsi?! — kiáltott Pirx, feltápászkodva a padlóról. — Még jó, hogy gumiszőnyeg van — jutott eszébe.
— Semmi baja! — felelték.
— Na, ez elég közel volt — jegyezte meg már egészen más hangon, felállt, s kiegyengette a hátát. Majd halkabban, kissé sajnálkozva hozzátette:
— Csak két századdal balra, és eltalálom…
McCork visszamászott a helyére.
— Köszönöm, doktor! — kiáltotta Pirx, már a periszkóptól. — Halló, vezető, menjünk le ugyanazon az úton, ahol feljöttünk. Van ott egy sziklakapuféle, igen, az az! Hajtson be a sziklák közé az árnyékba, és álljunk meg…
A terepjáró lassan, szinte nagyon is óvatosan begördült a félig homokba temetett sziklatömbök közé, s megállt az árnyékban, amely láthatatlanná tette.
— Remek! — mondta Pirx majdnem vidáman. — Most két embert kérnék, akik kijönnek velem egy kis felderítésre…
McCork egyszerre jelentkezett a kadéttal.
— Helyes! Figyelem — fordult a többiekhez —, maguk itt maradnak. Ne mozduljanak ki az árnyékból, még akkor sem, ha a Szetaur egyenesen ide tart, csak lapuljanak. No nem mondom, ha már majdnem rámászik a kocsira, akkor védekezni kell, ott a lézer, de ez nem valószínű… Maga — fordult a kocsivezetőhöz —, segítsen ennek a fiatalembernek leszerelni a páncélról a gázpalackokat, maga pedig — mondta a távírásznak —, hívja a Lunát, a repülőteret, az építkezést, a járőröket, és aki jelentkezik, annak mondja meg, hogy a robot megsemmisített egy terepjárót, azt hiszem, az építőkét, és a mi kocsinkról három ember elment vadászni rá. Tehát senki se hadonásszon a lézerrel, ne lövöldözzön vaktában, és a többi… No, akkor gyerünk!
Mivel egy ember csak egy palackot tudott vinni, a kocsivezető vitte a negyediket. Pirx nem a „koponya” csúcsára vezette társait, hanem valamivel arrább, egy felfelé kaptató kis sziklaszorosba. Elmentek, ameddig lehetett, lerakták a palackokat egy nagy szikla alá, és Pirx visszaküldte a kocsivezetőt. Aztán a szikla tetejére könyökölt, s a katlan mélyét távcsövezte. McCork meg a kadét melléje kuporodott. Néhány perc múlva Pirx megszólalt:
— Nem látom. Doktor úr, volt annak valami értelme, amit ez beszélt?
— Nemigen. Amolyan szkizofréniás szózagyvalék…
— A roncs már kezd kihűlni — mondta Pirx.
— Miért lőtt? — kérdezte McCork. — Emberek is lehettek ott.
— Nem volt ott senki.
Pirx milliméterről milliméterre haladt távcsövével, a napsütötte terep minden zugát megvizsgálta.
— Nem volt idejük kiugrani.
— Honnan tudja?
— Mert kettévágta a kocsit. Még most is látni. Alighanem éppen feléje tartottak. Negyven-ötven méterről lőtt rájuk. És mind a két csapóajtó csukva maradt. Nem — tette hozzá néhány másodperc múlva —, a napfényben nincsen. Kiszökni pedig aligha volt ideje… Megpróbáljuk előcsalogatni.