Lehajolt, fölemelte a nehéz palackot a szikla tetejére, és míg maga előtt tolta, így dörmögött a foga között:
— Mindig ilyen indiánhistóriákról álmodoztam…
A palack megdőlt; a szelepnél fogva tartotta, és a sziklán hasalva hátraszólt:
— Ha kékes villanást láttok, lőjetek azonnal abba a lézerszemébe…
Teljes erejéből meglökte a palackot, s az előbb lassan, majd növekvő sebességgel gurulni kezdett a lejtőn. Mind a hárman lövéshez készülődtek, a palack már megtett vagy kétszáz métert, és lassan gurult, mert a terep lejtése csökkent. Meg-megakasztották a kiálló kövek, de átzökkent rajtuk, s egyre kisebb, sötéten csillogó foltja tovább gördült a katlan feneke felé.
— Semmi? — szólt csalódottan Pirx. — Ez vagy okosabb, mint hittem, vagy nem vette észre, vagy…
Elnémult. Alattuk, a lejtőn, vakító fény lobbant fel. A láng szinte rögtön súlyos, piszkossárga felhővé vált, közepe még baljós fényben izzott, széle foszladozott, foszlányai a sziklák lábához tapadtak.
— Klór… — jegyezte meg Pirx. — Miért nem lőttetek? Nem látszott semmi?
— Nem — felelt egyszerre a kadét és McCork.
— A gazember! Egy hasadékban lapul, vagy oldalról lő. Most már igazán kétlem, hagy ebből kisül valami, de azért megpróbáljuk…
Fölemelte a második palackot, és az első után küldte. Eleinte ugyanúgy gurult, de a lejtő közepe táján megperdült és megállt. Pirx utána se nézett, csak az árnyékos háromszöget figyelte, ahol a Szetaur rejtőzött. Lassan teltek a másodpercek. Hirtelen robbanás rázta meg a lejtőt. A robot búvóhelyét Pirx most sem fedezte fel, de látta a lövés vonalát, illetve annak egy részét, mert az első gázfelhő maradványán áthaladó lézersugár vakító fonalként öltött testet. Rögtön végigvezette az irányzékot a már halványodó, fényes röppálya mentén, s amikor a célkereszt a sötét terep széléhez ért, megnyomta a ravaszt. Szinte ugyanekkor kezdett lőni McCork, s egy pillanat múlva a kadét is csatlakozott hozzájuk. Három fénytű szántotta végig a katlan fekete mélyét, s ekkor mintha egy óriási, tüzes födél csapódott volna le az orruk előtt — egész sziklafedezékük belerendült, széleiről millió tüzes szivárvány fröccsent szét, izzó kvarc záporozott űrruhájukra és sisakjukra, nyomban mikroszkopikus könnycseppekké fagyva; már a szikla mögött hasaltak, amikor fejük fölött, mint a fehéren izzó penge, áthasított a második és a harmadik lövés. A sugár a szikla tetejét súrolta, s üvegesen dermedő buborékokat hagyott maga után.
— Megvagytok? — kérdezte Pirx, föl sem emelve a fejét.
— Meg!
— Én is! — hangzott a válasz.
— Menjen le a kocsihoz, és mondja meg a távírásznak, hogy hívjon ide mindenkit, mert a robot itt van, és igyekszünk feltartóztatni, amíg csak lehet — fordult Pirx a kadéthoz. A fiú elkúszott, mint a rák, majd előrehajolva futott a sziklák felé, amelyek között a lánctalpas állt.
— Két palackunk maradt, fejenként egy. Most új hadállást keresünk, doktor. De vigyázzon és maradjon fedezékben, mert az ellenség már belőtte magát a magaslatunkra…
Azzal Pirx felkapta az egyik palackot, s lehetőleg a nagy sziklatömbök árnyékában maradva, előrerohant, amilyen gyorsan csak bírt. Vagy kétszáz lépéssel arrább meglapultak egy magmasánc mögött. A kadét, a kocsitól jövet, nem találta meg őket azonnal. Lihegett, mintha legalább egy mérföldet futott volna.
— Nyugalom, nem ég a ház! — csillapította Pirx. — No, mi újság?
— Megvan a rádiókapcsolat… — A kadét lekuporodott, Pirx látta hunyorgó szemét a sisak ablaka mögött. A kocsiban, amelyik elpusztult… négy ember volt az építkezésről. Egy másik kocsinak vissza kellett fordulnia, mert elromlott a lézere… a többi tovább ment, és semmit sem vett észre… — Pirx bólintott, mintha azt mondaná: „sejtettem”.
— No és mi van még? Hol a mi csoportunk?
— Majdnem az egész csoport húsz mérföldre van innét. Az egyik rakétajárőr jelentette, hogy látja a Szetaurt, és mind odarohantak, pedig vaklárma volt. Három kicsi nem felel a hívásra.
— Mikor érnek ide?
— Egyelőre csak vétel van… — bökte ki félénken a kadét.
— Csak vétel? Hogyhogy?!
— A távírász azt mondja, vagy az adóval van baj, vagy ezen a helyen kioltódik az adás. Kérdezteti, helyet váltóztathat-e, hogy megpróbálja…
— Változtasson helyet, ha muszáj — felelte Pirx. — Hé, ne rohanjon úgy! Nézzen a lába elé!
De a kölyök már nemigen hallotta, vágtatott vissza.
— Legjobb esetben fél óra múlva érnek ide, ha sikerül beszélni velük — jegyezte meg Pirx. McCork hallgatott. Pirx fontolgatta, mit tegyenek. Várjon vagy ne várjon? Ha terepjárókkal lerohannák a katlant, valószínűleg célt érnének, de veszteségek árán. A lánctalpasok, ellentétben a Szetaurral, nagy és lassú célpontok, s együtt kellene haladniuk, mert a párharc ugyanúgy végződne, mint az előbbi az építkezés kocsijával. Valami fortélyon törte a fejét, hogy kicsalogassa a Szetaurt a napos területre. Ha például leküldhetne egy üres, távirányított terepjárót csaléteknek, és mondjuk, felülről lőne a robotra…
Eszébe villant, hogy tulajdonképpen senkire sem kellene várnia, hiszen van egy terepjárója. De a terv sehogy sem akart összeállni. Csak úgy vaktában nekiereszteni a kocsit, annak nincs értelme. A robot szitává lövi, anélkül, hogy elmozdulna a helyéről. Vajon tudja-e, hogy az árnyék, amelyben lapul, ekkora fölényt ad neki? Hiszen nem harcra gyártott gép, nem ismeri a taktikát… Őrültségében van valami rendszer, de mi lehet az? Némán kuporogtak a kősánc tövében, a vaksötét, hideg árnyékban. Egyszer csak Pirxnek az az érzése támadt, hogy szörnyű ostobaság itt üldögélni. Ha odalent volna a Szetaur helyében, vajon mit csinálna? Nyugtalanság fogta el, mert biztos volt benne, hogy támadni igyekezne. A tétlen várakozás semmi előnyt nem ígér. Akkor pedig — talán éppen feléjük tart! Eljuthat egészen a nyugati sziklafalig, mindig árnyékban maradva, aztán meg annyi kőszirtet és lávarepedést talál, hogy akármeddig elbujkálhat a labirintusukban…
Már szinte biztosra vette, hogy a Szetaur így cselekszik, és bármelyik pillanatban felbukkanhat.
— Attól tartok, doktor, hogy ez rajtunk akar ütni mondta gyorsan, és talpra ugrott. — Mi a véleménye?
— Hadicselre gyanakszik? — kérdezte mosolyogva McCork. — Igen, ez már nekem is eszembe jutott. Logikus lenne, de vajon logikusan cselekszik-e? Nehéz kérdés…
— Meg kell próbálni még egyszer — dörmögte Pirx. Leengedjük ezeket a palackokat, aztán meglátjuk, mit csinál…
— Értem. Máris?…
— Igen. Gyerünk!
Felvonszolták a palackokat a magaslat tetejére, és vigyázva, hogy a robot meg ne lássa őket, csaknem egyszerre letaszították a két fémhengert. Sajnos, levegő híján nem hallhatták, gurulnak-e a palackok, és hogyan. Pirx bátorságot gyűjtött, és noha furcsa módon csupasznak érezte magát — mintha nem is lenne fején az acélgömb, testén a háromrétegű, jó nehéz szkafander —, szorosan a sziklához tapadva, óvatosan kikémlelt.
A katlanban semmi sem változott. Csak a jármű roncsa nem látszott többé, mert kihűlt és beleolvadt a feketeségbe. Az árnyéksáv ugyanott terült el; a szabálytalan, erősen megnyúlt koromfekete háromszög alapjával a legmagasabb, nyugati sziklafalra támaszkodott. Az egyik palack vagy száz lépéssel alattuk egy kőnek ütközött, hosszába fordult és megállt. A másik még gurult, de egyre lassabban; egyre kisebbnek rémlett, végül szintén elakadt. És az, hogy egyéb nem történt, nagyon nem tetszett Pirxnek. „Igazán nem buta — gondolta. — Nem akar olyan célpontra lőni, amit az orra elé tesznek.” — Próbálta megkeresni a helyet, ahol a Szetaur lézerszeme vagy tíz perccel ezelőtt utoljára felvillant, de nem találta.