— Lehet, hogy már nincs is ott — töprengett. — Visszahúzódhat egyszerűen észak felé; mehet a katlan fenekén is, vagy akármelyik magmarepedésben… Ha eléri a meredély alatti labirintust, bottal üthetjük a nyomát…
Lassan, oda se nézve, fölemelte a lézer agyát, s meglazította izmait.
— McCork doktor! — mondta. — Jöjjön ide! És mikor a doktor odakúszott, így szólt:
— Látja a két palackot? Az egyik itt alattunk, a másik lejjebb…
— Látom.
— Lőjön rá először a közelebbire, aztán, mondjuk. negyven másodperc múlva, a távolabbira… De ne innét! — tette hozzá gyorsan. — Jobb helyet kell találnia. Például ott? — mutatta. — Az elég jó hely, abban a mélyedésben. És a lövés után kússzon azonnal hátra. Jó?
McCork nem kérdezett semmit, rögtön elfutott a megadott irányba, mélyen előrehajolva. Pirx türelmetlenül várt. Ha csak egy kicsit is hasonlít az emberhez, kíváncsinak kell lennie. Minden értelmes teremtmény kíváncsi, és a kíváncsiság cselekvésre ösztökéli, ha olyasmi történik, amit nem ért… Már nem látta a doktort. Megtiltotta magának, hogy a palackokra nézzen, amelyek mindjárt felrobbannak a lövésektől; figyelmét az árnyéksáv és a sziklafal közötti napsütötte kőmezőre összpontosította. Szeméhez illesztette a távcsövet, és kémlelni kezdte a lávazuhatagos labirintust. Groteszk idomok vonultak el a látcső előtt, mintha egy absztrakt szobrász műhelyében készültek volna: elvékonyodó, dugóhúzószerűen csavarodott obeliszkek, zegzugos repedésekkel szabdalt táblák; a vakító felületek és ágas-bogas árnyékok zűrzavara szinte a szemidegeit csiklandozta. Odalent, a lejtőn — inkább sejtette, mint látta — fellobbant és kibomlott egy fényfolt. Hamarosan követte a másik. Aztán semmi. Csak érverése zakatolt a sisakban, amelyen át a nap a koponyájába fúrta sugarait. Tovább pásztázta látcsövével a kőtörmelékek zűrzavaros mozaikját.
Odalent mozdult valami. Pirx megmerevedett. Egy borotvaéles kőlap mögül, amely gigászi, kicsorbult kőbaltára hasonlított, sötét félkör bukkant elő, színe olyan, mint a szikláé, de ennek a valaminek karjai voltak, kétfelől megragadta a sziklát — és Pirx most már derékig szemügyre vehette. Nem látszott fejetlen lénynek, inkább embernek, aki egy afrikai varázsló természetfölöttien nagy maszkját viseli, arcát, nyakát, vállát eltakaró, lapos és ezért kissé hátborzongató maszkot… Pirx jobb könyöke a lézer agyához tapadt, de eszébe sem jutott most lőni. Túl nagy volt a kockázat — elég kicsi az esély, hogy viszonylag gyenge fegyverével ilyen messziről célba találjon. Amaz nem mozdult; úgy rémlett, mintha vállából alig kidomborodó feje a két gázfelhő foszlányait figyelné, amelyek tehetetlenül tágulva a légüres térben, lefelé húzódtak a lejtőn. Elég sokáig maradt így. Mintha nem értené, mi történt, és most nem tudná eldönteni, mit csináljon. Ebben a tanácstalan habozásban, amelyet Pirx tökéletesen megértett, volt valami olyan megdöbbentően ismerős, emberi, hogy elszorult a torka. Mit tennék én az ő helyében, mire gondolnék? Hogy itt valaki ugyanolyan tárgyakra lő, mint amilyenekre én lőttem, tehát az a valaki talán nem ellenség, hanem inkább szövetségesféle. De alighanem tudnám, hogy nincs szövetségesem. No és ha egy ugyanolyan lenne, mint én vagyok?
A robot megremegett. Mozdulatai simák és rendkívül gyorsak voltak. Hirtelen teljes magasságában előbukkant, felállt a magas szikla tetejére, mintha még egyre a két robbanás rejtélyes okát kémlelné. Aztán megfordult, leugrott a szikláról, és kissé előrehajolva futni kezdett; eltűnt Pirx szeme elől, de csak néhány másodpercre, aztán ismét felbukkant a magmalabirintus valamelyik árkában. A katlan fenekén futva, egyre közeledett Pirxhez; már csak a lejtő választotta el őket. Pirx latolgatta, ne lőjön-e mégis. De a robot csak megvillant a keskeny fénysávokban, és rögtön ismét beolvadt a feketeségbe; azonkívül folyton irányt kellett változtatnia, mert az omladékok közötti utat választotta, és Pirx nem tudhatta előre, hol tűnik fel a következő pillanatban a fejetlen törzs a futó emberéhez hasonlóan egyensúlyozó karokkal, hogy fémesen megvillanjon, és megint eltűnjön. Ekkor villám cikázott át az omladék mozaikján, szikraesőt fakasztva a lávatömbökből, ahol a Szetaur éppen futott. Ki lőtt? Pirx nem látta McCorkot, de a lövés az ellenkezőirányból jött: biztosan a kadét, az a taknyos, az a szamár! Szidta magában, mint a bokrot, mert a lövés persze nem talált; a fémtorony már távolabb villant meg egy másodperc töredékére, aztán végleg eltűnt. „És ráadásul hátulról lőtt rá!” — gondolta Pirx dühöngve, s egyáltalán nem érezte, milyen értelmetlen ez a vád. A Szetaur pedig meg sem próbált visszalőni — miért? Kereste, de hiába. Talán már a kőfaldomborulata rejti el? Könnyen lehetséges… Akkor itt most biztonságosan lehet mozogni… Pirx lesiklott sziklájáról, látva, hogy innét már hiába nézelődik. Kissé előrehajolva futni kezdett a gerincen, megpillantotta a kadétot, aki úgy hasalt, mint a lőállásban, lábfejét laposan szétvetve és a sziklához szorítva, s érthetetlen kedve támadt, hogy fenékbe rúgja, amint a bő űrruhában olyan nevetségesen kiáll a fara. Lassított, de csak annyira, hogy odakiálthasson:
— Ne merj nekem lőni, hallod?! Tedd le azt a lézert!
És mire a kadét, oldalára hengeredve, hüledező pillantásával keresni kezdte — a hang ugyanis fülhallgatójában szólalt meg, nem árulva el az irányt vagy a helyet, ahonnét ered —, máris tovább futott; rohant, ahogy csak bírt, nehogy a robotnak végleg nyoma vesszen, míg egy széles szakadékhoz nem ért, amelyen át leláthatott egészen a katlan fenekéig.
Tektonikus árok volt ez, de olyan régi, hogy partjai már omladoztak, éles peremük lekopott; olyan lett, mint. egy erózió vájta hegyi szurdok. Pirx habozott. Nem látta a Szetaurt; egyébként innen valószínűleg nem is láthatta volna. Leereszkedett hát a szurdokba, lövésre kész lézerrel; érezte, hogy őrültséget csinál, de nem tudott ellenállni annak, ami erre ösztökélte; azt mondta magában, hogy csak meg akarja pillantani, megáll az első olyan helyen, ahonnét jól beláthatja a sziklafal utolsó szakaszát meg alatta az egész omladék-labirintust, és amíg így futott, előrehajolva, s a kavicsok jégesőként zuhogtak a lába alól, talán hitte is; egyébként nem sokat gondolkodott ezekben a másodpercekben. A Holdon lévén, súlya nem volt több tizenöt kilogrammnál, de az egyre meredekebb lejtőn így is meg-megcsúszott, nyolcméteres ugrásokkal rohant lefelé, fékezve, ahogy csak bírt, már a sziklafal derekánál járt, a szurdok mélysége csökkent, aztán véget ért az árok; a napfényben, vagy száz méterrel lejjebb, már a lávatömbök kezdődtek, árnyékos felük feketéllett, déli oldaluk ragyogott. „Befürödtem” — gondolta; szinte karnyújtásnyira került a kőlabirintustól, ahol a Szetaur bolyong. Villámgyorsan körülnézett. Egyedül volt; a gerinc magasan felette rajzolódott izzó falával a fekete égre. Az előbb madártávlatból pillantott be a sziklák közötti járatokba, most eltakarták előle az ösvények útvesztőjét a közeli sziklatömbök. „Baj van — villant át rajta — nem kellene visszafordulni?” — De valami rejtélyes okból tudta, hogy úgysem fordul vissza.
Itt azonban nem álldogálhatott. Tíz lépéssel lejjebb volt egy magányos magmapad, nyilván annak a lávanyelvnek a vége, amely valaha izzó folyamként indult el a Torricelli gigászi falától, s utolsó erejével elérte ezt a katlant. Jobb híján ez is megteszi fedezéknek. Egy ugrással elérte. Most különösen kellemetlen volt ez a hosszú holdbéli vitorlázás, ez a lassított repülés, amilyet álmunkban érzünk; sohasem tudta igazán megszokni. A szögletes magmatömb mögé húzódva kipillantott, és meglátta a Szetaurt, amint kihajolt két hegyes kőoszlop közül, fémvállával súrolva megkerülte a harmadikat, s megállt. Pirx oldalról látta, csak részben megvilágítva; csak jobb karja csillogott zsírosan és sötéten, mint egy jól olajozott gépalkatrész, teste többi részét elfedte az árnyék. Már fölemelte a lézert, amikor a robot, mintha hirtelen megérzett volna valamit, egy szempillantás alatt eltűnt. Talán most is ott áll, csak az árnyékba húzódott? Azt az árnyékot kellene megcélozni? Célzott, de ujját nem tette a ravaszra. Meglazította izmait, a fegyver csöve lehanyatlott. Várt. A Szetaur sehol sem volt. A kőmező pokoli útvesztőként terült el Pirx lába alatt, órákig lehetne itt bújócskázni, a megdermedt és megrepedezett láva geometrikus, de mégis képtelenül bizarr alakzatai között. „Hol lehet? — tűnődött. — Ha legalább hallhatnék valamit, de ez az átkozott levegőtlen világ, mint a lidércnyomás… Ha leugornék, vadászhatnék rá. Nem, ezt azért mégsem, én nem vagyok örült… De hát gondolni mindenre szabad: a szakadék nem több tizenkét méternél, annyi, mintha két méterről ugranék le a Földön; lent árnyékba kerülnék, és láthatatlanul tovább húzódhatnék a sziklafal mentén, hátulról mindig fedezne a kőfal, és előbb-utóbb egyenesen puskavégre kerülne…” A kőlabirintusban nem moccant semmi. A Földön ennyi idő alatt már jócskán haladt volna a nap az égen, de itt, a hosszú holdnappalban, szinte egy helyben állt, kioltva a legközelebbi csillagok fényét, úgyhogy fekete üresség vette körül, amelyet mintha narancsszínű, ágas-bogas köd hálózna be… Félig kibújt a sziklája mögül. Semmi. Kezdett dühbe gurulni. Miért nem jönnek a többiek? Lehetetlen, hogy még most se legyen rádiókapcsolat… Talán végre kizavarják az omladék közül… Megnézte óráját a csuklóján, a vastag üveg alatt, és elcsodálkozott: csak tizenhárom perc telt el, amióta McCorkkal beszélt.