Megállapította, hogy ilyen légy-eset is csak vele fordulhat elő. Légy! Nagy dolog! Elképzelte, hogy Smiga és Boerst hogyan pukkadozna a nevetéstől, ha megtudná ezt a buta légy-ügyet. A rajt óta először jutott eszébe Boerst. De pillanatnyi ideje sem volt: a PAL egyre világosabban elmaradt. Már öt perce repültek hármasban.
— AMU 27 JO 2, JO 2/a Terralunának. Húsz óra nulla hét. A Terraluna parabolára való rátérést húsz óra nulla tízkor kezdjük. Irány száztizenegy… — Az adatokat felolvasta a papírlapról, amelyet kevéssel előbb akrobatikos ügyességgel sikerült lecibálnia a magasból. A hajói válaszoltak. A PAL már nem látszott, de még hallani lehetett — vagy a PAL-t, vagy a legyet. Hirtelen, mintha megkettőződött volna a zümmögés. Szerette volna megdörzsölni a szemét. Igen, már ketten voltak. Honnan bújt elő a másik?
„Most végeznek velem” — gondolta jeges nyugalommal.
Szinte kellemes volt az a tudat, hogy nem érdemes kapálózni, az idegeit rongálni — úgyis elbánnak vele. Ez egy másodpercig tartott — azután az órájára pillantott, éppen elérkezett a művelet megkezdésének ideje, maga jelölte ki, és két keze még nem volt az emelőkarokon!
Úgy látszik, az ezernyi keserves gyakorlat mégis megtette a magáét: mindkét fogantyút vaktában megmarkolta, megmozdította a balt, azután a jobbat, és a trajektométert figyelte. A motor tompán válaszolt, majd süvített, valami úgy fejbe vágta, hogy feljajdult meglepetésében. A hajózókönyv sarka homlokon találta, közvetlenül a sisak pereme alatt! A könyv elfedte arcát, nem bírta ellökni — mindkét kezére szüksége volt. A hallgatókban vad zümmögés jelezte a Kalkulátoron tanyázó legyek szerelmi kettősét. „Revolvert kellene adniuk” — méltatlankodott, érezve, hogy a hajózókönyv a növekvő gyorsulás eredményeképpen összelapítja az orrát. Veszettül kapkodta fejét — hiszen látnia kellett a trajektométert! Az arcára nehezedő súly lehetett vagy három kilogramm, váratlanul, csattanva, a padlóra hullott — na igen, majdnem 4 g volt. Nyomban csökkentette a gyorsulást, és a sebességet a szükséges határok közt tartotta, beállította a fogantyúk rugóját — a gyorsulás most 2 g volt. Vajon a legyeknek nem árt a gyorsulás? Meg sem kottyant nekik. Vígan hancúroztak. Nyolcvanhárom percig kell így repülnie. Megnézte a radaroszkóp tárcsáját mindkét JO követte, a távolság köztük és hajójának tatja között körülbelül hetven kilométerre nőtt azáltal, hogy néhány pillanatig 4 g-je volt, és megugrott. Nem baj.
Most ráért kissé — a gyorsulásos repülés végéig. Két g nem nagy dolog. Összevissza száznegyvenkét kilogramm volt most a súlya. Sokszor félórákat is eltöltött 4 g-nél a laboratóriumi forgószékben.
Más kérdés, hogy kellemetlen ólomsúly nehezedett kezére-lábára. Fejét nem bírta moccantani — elsötétült a világ.
Még egyszer ellenőrizte a sarkában levő hajók helyzetét, és találgatni kezdte, mit művel most Boerst. Maga elé képzelte arcát — olyan lehet, mint a filmeken. Micsoda álla van a fickónak! Egyenes orr, szürke szempár — acélos —, egészen biztosan nem vitt magával semmiféle „súg”-ot! Habár — egyelőre neki sem volt rá szüksége. A hallgatóban gyengült a zümmögés — mindkét légy fölötte mászkált az üvegbura tetején, árnyékuk megcirógatta arcát, első ízben szinte megrezzent. Felpillantott fekete lábuk vége lepényszerűen kiszélesedett, potrohuk fémesen csillogott a lámpafényben. Undorító!
— Lökhajtásos nyolc Aresterra hívja Terraluna háromszöget, tizenhatos kvadráns, irány száztizenegy egész hat. Útirányunk tizenegy perc, harminckét másodperckor kereszteződik, kérem, változtassák irányukat.
— No, ezt kifogtam! — jajdult fel. — A tökfilkó, egyenesen ide tolakszik — hiszen láthatja, hogy alakzatban repülök! — AMU 27, a JO 2 és JO 2/a, Terraluna háromszög vezetője hívja lökhajtásos nyolc Aresterrát. Alakzatban haladok, nem változtatok irányt, kerülj ki. Vége. Beszéd közben a radaron kereste az orcátlan lökhajtásost — ott volt! Alig másfélezer kilométernyire.
— Lökhajtásos nyolc AMU 27 Terralunának, megsérült a gravimetrikus kormányszerkezetem, haladéktalanul hajtsátok végre a kitérési műveletet, útvonalaink metszőpontja negyvennégy nulla tizennyolc, kvadráns Luna Négy, szélső sáv. Vétel.
— AMU 27 lökhajtásos nyolc Aresterrának, JO 2, JO 2/a Terralunának, végrehajtom a kitérési műveletet húsz óra harminckilenckor, kanyarodás egyidőben a vezetőhajóval látótávolságban, északi elhajlás, Luna szektor egy nulla vessző hat, lassabbra állítom a motort. Vétel.
Szavaival egyidejűleg bekapcsolta mindkét alsó fúvócsövet. A két JO tüstént válaszolt, fordultak, a csillagok átsuhantak a képernyőkön, a lökhajtásos megköszönte, Luna Központira repült, Pirxnek hirtelen ötlete támadt, szerencsés leszállást kívánt neki, ez udvarias dolog volt, különösen, mert a másik megsérült; még látta, ezer kilométernyire, meggyújtott helyzetjelzőivel; azután ismét a maga JO-it hívta, megkezdődött a visszatérés a régi útvonalra — szörnyűség! Ismeretes, hogy semmi sem könnyebb, mint letérni az útvonalról — de a parabolának ugyanazt a részét megtalálni szinte lehetetlennek látszik. Más a gyorsulás, nem győzte a koordinátákat odavetni a Kalkulátornak, amelyen a legyek mászkáltak, majd a radaron kergetőztek — árnyékuk végigsepert a képernyőn. Hogy győzik ezek a dögök? Jó húsz perc múlva a hajók végül ismét eredeti útvonalukon voltak.
„Boerstnek meg bizonyára olyan az útja, mintha kiporszívózták volna — elégedetlenkedett. — Egyébként… mi az neki! Úgyis fél kézzel győzi az egészet.”
Bekapcsolta a gyorsuláscsökkentő automatát, hogy az utasításnak megfelelően a nyolcvanharmadik percben nulla legyen a gyorsulása, és felfedezett valamit, amitől jeges borogatássá változott rajta a verejtékkatlan fehérnemű.
Az elosztótábláról lassan lefelé csúszott a fehér fedél milliméterről milliméterre. Úgy látszik, rosszul erősítették fel, és a kanyarodási műveleteknél fellépő rázkódás hatására (valóban, hevesen megrángatta a hajót) a csappantyúk meglazultak. Közben a gyorsulás továbbra is l,7 g volt, a fedél fokozatosan csúszott, mintha valaki láthatatlan cérnaszállal húzta volna lefelé — egyszer csak nagyot rándult és leszakadt. Nekivágódott az üvegburának — lesiklott róla, és mozdulatlanul hevert a padlón. Felcsillant a négy csupasz, magasfeszültségű rézvezeték, és alatta a biztosítékok.
„No… tulajdonképpen mitől ijedtem meg annyira? — nyugtatta önmagát. — Leesett a fedél, hát leesett, annyi baj legyen. Fedéllel vagy fedél nélkül, nem mindegy?”
Mégis aggódott — ilyesminek nem szabad előfordulnia. Ha leeshetik a biztosítékokról a fedél, akkor elrepülhet a hajó tatja is.
Már csak huszonhét percnyi gyorsulásos repülés volt hátra, amikor felmerült benne a gondolat, hogy a motorok kikapcsolása után a fedél súlytalanná válik, és lebegni kezd. Lehet, hogy valami bajt csinál? Valószínűleg nem. Nagyon is könnyű, még az üveget sem töri be. Eh, semmiség.
Tekintete a. legyeket kereste — kergetőzve, zümmögve, keringve körülröpülték az egész burát, majd leszálltak a biztosítékok alatt. Szem elől vesztette őket.
A radaroszkópban megtalálta a két JO ját: tartották az irányt. Az elülső képernyőn megjelent a Holdnak a fél mennyboltot betöltő korongja. Egykor szelenográfiai gyakorlaton voltak a Tycho-kráterben, akkor, amikor Boerst egy közönséges, hordozható teodolit segítségével kiszámította… eh, az ördögbe is, hogy az mire nem képes! Megpróbálta felfedezni Luna Központit az Arkhimédész külső lejtőjén. Alig látszott, mert majdnem egészen a sziklába vájták, csupán a kifutópálya simára egyengetett felülete és a jelzőfények voltak észlelhetők, természetesen csak akkor, amikor az éjszakai övezetbe kerültek — most verőfényben fürdött. Maga az állomás ugyan a kráterból ráhulló árnyékcsíkban rejtőzködött, de a körös-körül vakítóan megvilágított korong teljesen elnyomta a gyenge jelzőlángocskákat.