A bolygónak nincs is más neve, mint ióta per 116 per 47. A Vízöntő Proximája körül kering. Ez volt a leghasonlóbb a Földhöz minden bolygó közül, amelyet Pirx valaha látott: kis sárga nap, sós óceánok, amelyek a légkört oxigénnel dúsító, szorgos moszatoktól vöröseszöldek, primitív növényzettel borított, három karéjos, nagy szárazföld. Egyenesen kínálkozna a betelepítésre, ha nem G típusú a napja, mégpedig a nemrég felfedezett G VII alosztályból, tehát bizonytalan, mert sugárzása változásra gyanús; ha pedig az asztrofizikusok kimondták a vétójukat, kútba esett minden terv az új ígéret Földjének hasznosítására nézve, bár a gyanús csillagból talán csak százmillió év múlva lesz nova.
Pirx olykor mérgelődött, hogy beugratták ebbe az expedícióba, de alapjában véve azért nem bánta meg. Úgy állt a helyzet, hogy három hónapig a Bázison kell rostokolnia, mert korábban nem indul űrhajó a Naprendszer felé; mivel pedig a Bázison csak az a gyönyörűség várta, hogy ott ücsörögjön a klimatizált földalatti kertekben, és hülyítő tévéműsorokat nézzen (legalább tízéves konzervműsorokat), szívesen ráállt a főnöke javaslatára, az viszont örült, hogy segítségére lehet Krullnak; nem volt ugyanis szabad embere, márpedig a szabályzat tiltja, hogy egy expedíció csak két emberből álljon. Pirx tehát főnyeremény volt a kozmográfus számára. Krull egyébként semmi lelkesedést nem mutatott, sem akkor, sem később; eleinte Pirx aggódott is, hogy Krull azzal gyanúsítja: „nagyúri szeszélyből” csapott fel űrhajóparancsnok létére beosztott felderítőnek; úgy rémlett, Krull titokban neheztel rá. Pedig nem neheztelt, csak úgy megkeseredett élete derekára (negyvenen felül járt), mintha világéletében űrömmel etették volna. Mivel pedig egy ilyen magányos szigeten összezárva semmit sem lehet eltitkolni, s az emberek, minden gyengéjükkel és erényükkel együtt, olyan átlátszóak lesznek, mint az üveg, Pirx hamarosan megértette, mi okozta ezt a hajszálrepedést Krull jellemében, aki pedig ember a talpán, hiszen több mint tíz évi Földön kívüli szolgálat van mögötte. Krull nem lehetett az, ami lenni akart, mivel az óhajtott szakmára nem volt alkalmas. Nem kozmográfus akart lenni, hanem intelektronikus; Pirx ezt abból találta ki, hogy Krull mindig fensőbbséges hangot ütött meg, valahányszor Massenával beszélgetve intelektronikai témák kerültek szóba („intelektro” — mondta egyébként Krull, mert ez a szakmai zsargon).
Massena, sajnos, nem volt túlságosan megértő, vagy egyszerűen nem érdekelték Krull indítékai, elég az hozzá, hogy amikor a kozmográfus egyszer csökönyösen kitartott egy hibás megoldás mellett, nem érte be kurta cáfolattal, hanem ceruzát ragadva, két vállra fektette Krullt, fejére olvasta az egész matematikai levezetést, és olyan elégedetten húzta alá az eredményt, mintha nem annyira saját igazát bizonyítatta volna be, mint inkább azt, hogy Krull nagyképű szamár. Pedig ez nem volt igaz. Nem volt nagyképű, csak betegesen érzékeny; ez gyakori az olyanoknál, akiknek ambíciója más irányú, mint a tehetségük.
Pirx, aki ennek a beszélgetésnek akaratlan tanúja volt — ezt bajosan kerülhette volna el, hiszen együtt laktak a negyven négyzetméteres barakkban, amelynek közfalai, csak elméletben hangszigetelők —, sejtette, mi lesz a dolog vége. És csakugyan: Krull nem merte kimutatni Massena előtt, mennyire bántja ez a vereség, tehát minden dühével Pirx ellen fordult, persze csak a maga módján: a legszükségesebb mondatokon kívül nem szólt hozzá többé.
Pirx tehát csak Massenával beszélgethetett. Ezzel a fekete hajú, kék szemű idegemberrel összebarátkozhatott volna, de mindig idegenkedett a túlérzékeny emberektől, mert szíve mélyén nem bízott bennük. Massenának mindig volt valami baja: hol a torkába kellett belenézni, hol azt mondta, hogy időváltozás lesz, mert szaggat a dereka (időváltozás nem lett, de mindig újra megjósolta), állítólag álmatlanságban szenvedett, és minden este hosszan keresgélte az altatóját, bár valószínűleg sohasem vette be, csak odakészítette az ágya mellé, minden eshetőségre, reggel pedig azt magyarázta. Pirxnek, aki késő éjszakáig olvasott és jól hallotta horkolását, hogy le sem hunyta. a szemét (alighanem így is hitte). Ettől eltekintve kitűnő szakember volt, ragyogó matematikus és tehetséges szervező. Őt bízták meg az automatikus, vagyis ember nélküli felderítés folyamatos programozásával. El is hozott egy ilyen programot, hogy „szabad perceiben” kidolgozza, Krull pedig szenvedett, mert Massena nagyon gyorsan és jól elvégezte a munkáját, úgyhogy csakugyan sok szabad ideje maradt, tehát nem tehetett neki szemrehányást, hogy elhanyagolja kötelességeit. Massenára annál is nagyobb szükségük volt, mivel — bármilyen furcsa — a miniatűr bolygókutató expedíció tagjai között egyetlen igazi planetológus sem akadt, hiszen Krull sem volt az.
Bámulatos és egyben kétségbeejtő, hogy mennyi bonyodalmat képes teremteni, bármelyikük különleges erőfeszítése nélkül, három, lényegében egész rendes, normális ember egymáshoz való viszonya egy olyan sziklasivatagban, mint ennek az isten háta mögötti bolygónak a déli fennsíkja.
Volt az expedíciónak még egy tagja, bár nem ember: az említett Angyal, vagyis Anorganikus Gyorsmemóriájú Alegység, az egyik legújabb modell, amelyet magas önállósági fokozatú kutatások céljára gyártottak a Földön. Massena jelenléte, kibernetikusi minőségében, merő anakronizmus volt: a szabályzat előírta, hogy ahol robot van, ott lennie kell valakinek, aki szükség esetén megjavítja. A szabályzatot azonban tíz éve szerkesztették — mint ismeretes, nem módosítják túl gyakran —, Angyalról viszont maga Massena mondta, hogy inkább az javíthatná meg őt szükség esetén; a robot ugyanis nemcsak tökéletesen működött, hanem orvosi alapismeretekkel is rendelkezett. Pirx már régen észrevette, hogy az embereket könnyebb megismerni a robotokhoz való viszonyukból, mint emberi kapcsolataikból. Az ő nemzedéke már olyan világba született bele, amelynek a robotok éppúgy természetes részét alkotják, mint az űrhajók, de a robotok kérdése mégis megőrzött egy sajátos árnyalatot, amely nem mentes az irracionalizmus maradványaitól. Sokan könnyebben megkedveltek egy közönséges gépezetet, például az autójukat, mint egy gondolkodó gépet. A tervezők sokirányú kísérletezésének szakasza már vége felé járt; legalábbis úgy látszott. Csak két típusú robotot építettek: részint erősen szakosított, részint univerzális robotokat. Az utóbbiaknak csak egy kis csoportja készült emberhez hasonló formában, ezek is csak azért, mert minden kipróbált konstrukció közül a természettől kölcsönzött forma vált be a legjobban, különösen az úttalan bolygóvidékek nehéz körülményei között.
A mérnökök nem nagyon örültek, mikor gyártmányaik olyan önállóságot kezdtek tanúsítani, hogy akaratlanul is holmi belső életre kellett gondolniuk. Általában azt mondták, hogy a robotok gondolkodnak, de „nincs személyiségük”. Igaz, senki sem hallott olyan robotról, amely dühbe gurul, lelkesedik, sír vagy nevet; tökéletesen kiegyensúlyozottak voltak, ahogyan a tervezők kívánták. De mivel agyuk nem szerelőszalagon készült, hanem a monokristályok lassú növesztésével, ellenőrizhetetlen statisztikus szórásnak kitéve, a molekulák mikroszkopikus eltolódásai olyan végső különbségeket idéztek elő, hogy jószerivel nem létezett két azonos robot. Tehát mégis egyéniségek? Nem — felelte a kibernetikus —, csak egy valószínűségi folyamat eredményei; így gondolta Pirx is, mint alighanem mindenki, akinek gyakran volt dolga velük, aki évek hosszú során átérezte maga körül hallgatag, mindig célszerű, mindig logikus sürgölődésüket. Persze minden robot jobban hasonlított egymáshoz, mint az emberekhez, de nekik is megvoltak a bogaraik, a kedvteléseik, sőt olyanok is akadtak, amelyek a parancsok teljesítésénél valami „passzív ellenállást” tanúsítottak; ha ez a jelenség fokozódott, nagyjavítás lett a vége.