Pirxnek, mint bizonyára még sokaknak, nem volt egészen tiszta a lelkiismerete ezekkel a különös gépekkel szemben, amelyek olyan pontosan és gyakran oly leleményesen teljesítették parancsait. Talán akkor kezdődött ez, amikor a Coriolanus parancsnoka volt; elég az hozzá, hogy alapvető fenntartások éltek benne: nem tartotta egészen becsületesnek azt a helyzetet, azt a viszonyt, hogy az ember önmagán kívül létező gondolkodást teremtett, és azt függővé tette saját magától. Aligha tudta volna megmondani, miből fakad ez az enyhe nyugtalanság. Mintha nyomná valami a lelkiismeretét: kiegyenlítetlen számla, elhibázott döntés vagy talán — mondjuk ki nyíltan — valami ügyesen elkövetett disznóság. Galádul számító az a józan mértéktartás, amellyel az ember az önmagáról szerzett ismereteket hideg gépekbe táplálja, ügyelve, hogy csak annyi szellemi életük legyen, amennyi szükséges, de ne próbálhassák elhódítani alkotójuktól a világot. Goethe aranymondása: In der Beschränkung zeigt sich erst der Meister — az ötletes mérnökökre vonatkoztatva váratlanul olyan dicséretté változott, amely gúnyos elitélésbe csap át, hiszen ők nem saját magukat akarják korlátozni, hanem műveiket, mégpedig kegyetlen precizitással. Persze, Pirx sohasem merte hangosan kimondani ezeket a gondolatait, mert jól tudta milyen nevetségesen hangzanának; a robotokat nem egzisztenciális helyzetük által nyomják el vagy zsákmányolják ki, hanem egyszerűbb, erkölcsileg nehezebben támadható, de ugyanakkor még rosszabb dolog történik: már létrejöttük előtt korlátozzák őket, a tervrajz papírján.
Aznapra — utolsó előtti napjuk volt ez a bolygón munkájukat tulajdonképpen már befejezték. De mikor a regisztráló szalagok rendezéséhez fogtak, kiderült, hogy hiányzik egy tekercs. Előbb átkutatták a gép adattárolóját, aztán feltúrtak minden polcot és fiókot, miközben Krull kétszer is rászólt Pirxre, hogy nézze át alaposan a saját holmiját; ez már igazán rosszindulatú kötekedés volt, hiszen Pirx nem is látta a hiányzó szalagot, és nyilván nem dugta el a bőröndjébe. Pirxnek viszketett a nyelve, hogy végre odamondjon valamit, annál inkább, mivel eddig mindent lenyelt, magában mentegetve Krull nyers, sőt sértő viselkedését, ahogy tudta. De most sem csattant fel, inkább megjegyezte, hogy ha meg kell ismételni a mérést, ő szívesen elvégzi, Angyal segítségével.
Krull azonban úgy vélte, hogy Angyalnak semmi szüksége Pirx segítségére, tehát felszerelték a robotot műszerrel, filmtekercsekkel, olsztereibe rakétapatronokat töltöttek, és kiküldték a magas hegyek alatti fennsík tetejére.
A robot reggel nyolckor ment el; Massena meg is jegyezte, hogy ebédig biztosan végez. De a délután is elmúlt, besötétedett, és Angyal még akkor sem tért vissza.
Pirx a barakk sarkában ült, a falra szerelt kadmiumlámpa alatt, egy ronggyá olvasott régi könyvvel, amelyet még a Bázison kapott kölcsön valamelyik pilótától, de a mondatok alig jutottak el a tudatáig. Nem ült valami kényelmesen. A bordás alumíniumfal törte a hátát, a felfújható párnában alig volt levegő, a vásznon át húsába nyomódtak a székváz hegyes csavarjai. Mégsem állt fel, mert a kényelmetlenség furcsa módon összhangban volt egyre növekvő dühével. Krull is, Massena is úgy tett, mintha észre sem venné Angyal távollétét. Krull, aki igazán nem tréfás ember, és soha nem is próbált szellemeskedni, ismeretlen okból kezdettől fogva makacsul. Angyalkámnak, sőt Vasangyalnak nevezte a robotot, sohasem szólította másképp, és Pirx már annyit bosszankodott ezen a jelentéktelen badarságon, hogy ezért az egyért megutálta a kozmográfust. Massena a szakmabeliek szemével nézte Angyalt: minden intelektronikus tudja, vagy legalábbis úgy tesz, mintha tudná, milyen molekuláris folyamatok és áramok váltják ki a robot ilyen és nem amolyan reakcióját vagy válaszát, tehát gúnyosan kacagnak, ha a robotok állítólagos lelkivilágát említik előttük. De azért úgy bánt Angyallal, mint rendes gépész a Diesel-motorjávaclass="underline" nem engedte túlterhelni, kedvelte jó működéséért, és tisztességesen gondját viselte.
Hatkor Pirx már nem bírta tovább a kuckójában, mert elzsibbadt a lába. Nyújtózkodni kezdett, hogy a csontjai is ropogtak, mozgatta a lábfejét és térdhajlításokat végzett, hogy vérkeringése helyreálljon, aztán átlósan róni kezdte a barakkot, jól tudva, hogy a számítások összegezésébe merült Krullt ezzel idegesíti a legjobban.
— Igazán csöndben maradhatnátok! — fakadt ki végre Krull, többes számban, mintha nem tudná, hogy Pirx mászkál, Massena ugyanis a légpárnás karosszékben elnyúlva, hallgatóval a fülén és mulatságosan ábrándozó arckifejezéssel, békésen rádiózott. Pirx kilépett a ház ajtaján, amelyet vadul rázott az erős nyugati szél. Megállt a szélrohamoktól remegő bádogfal előtt, s mikor szeme kissé megszokta a sötétséget, arrafelé kémlelt, ahonnét Angyalnak jönnie kell. Csak az erősen hunyorgó, ritkás csillagokat látta. Dudált, süvített a hideg szél, felborzolta a haját, metszően vágott az orrába és a tüdejébe — lehetett vagy negyven méteres sebessége másodpercenként. Egy darabig álldogált, aztán fázni kezdett, és visszament a barakkba. Massena éppen ásított, levette fejéről a fülhallgatót, és ujjaival belefésült a hajába, Krull pedig szigorú képpel, homlokát ráncolva, irattartókba rendezte feljegyzéseit, türelmesen az asztalhoz ütögetve minden papírcsomót, hogy a lapok egymáshoz illeszkedjenek.
— Nincsen! — szólalt meg Pirx, és maga is elcsodálkozott a hangján: szinte kihívásként vetette oda ezt a szót. Ők is észrevehették a különös hangsúlyt, mert Massena gyors pillantást vetett Pirxre, és megjegyezte:
— Nem baj, sötétben is hazatalál, infravörössel…
Pirx ránézett, de nem válaszolt. Elment Krull mellett, fölvette a székről otthagyott könyvét, és kuckójába telepedve olvasást színlelt. A szél erősödött, egyre vadabbul süvített, valami puhán a falhoz ütődött, talán egy kis faág; aztán megint némán teltek a percek. Massena szemlátomást arra várt, hogy Pirx, szokott áldozatkészségével, feltálalja a vacsorát. Végül felállt, és hozzálátott a melegítőpatronos konzervdobozok felnyitásához; előzőleg gondosan áttanulmányozta a címkéket, mintha azt remélné, hogy valami eddig fel nem fedezett csemegére bukkan a készletben. Pirxnek nem volt kedve enni. Tulajdonképpen éhes volt, mégsem mozdult a helyéről. Lassan úrrá lett rajta valami komisz, hideg düh, amely, isten tudja, miért, két társa ellen irányult, pedig, végső soron, rosszabbakat is el lehetett képzelni náluk. Azt gondolta-e, hogy Angyalnak valami baja történt? Hogy, tegyük fel, megtámadták a bolygó „titokzatos lakói”, tehát olyan lények, amelyekben a fantasztákon kívül senki sem hisz? Ha csak egy esélye is lenne a százezerhez, hogy a bolygót bármiféle lények lakják, biztosan nem ülnének itt, csip-csup ügyeikkel foglalkozva, hanem haladéktalanul megtennék mindazokat a lépéseket, amelyeket a szabályzat tizennyolcadik cikkelyének második, ötödik, hatodik és hetedik pontja, meg a különleges eljárási előírások harmadik és negyedik fejezete előír. De még ennyi esélye sincs; semennyi sincs. Akkor már előbb robbanna fel a bolygó bizonytalan napja. Igen, az sokkal valószínűbb. De hát akkor mi történhetett?