Pirx érezte, hogy a szélrohamoktól meg-megremegő barakkban csak látszólagos a nyugalom. Nem csak ő színlelte, hogy olvas, és egyszerűen megfeledkezett a vacsoráról. A másik kettő is valami nehezen meghatározható, de percről percre érezhetőbb játékot játszott.
Angyal „műszaki szinten” Massena hatáskörébe tartozott, mert ő az intelektronikus, másfelől viszont, mint az expedíció tagja, a parancsnok, vagyis Krull hatáskörébe. Esetleges hibájáért mindkettő felelős lehetett. Talán Massena nézett el valamit, vagy Krull jelölte ki helytelenül Angyal megteendő útját? Ezt azonban, végső soron, nem lett volna nehéz megállapítani. Nem ez okozta az egyre feszültebb némaságot.
Krull kezdettől fogva tüntetően lekezelte a robotot: fölényeskedett vele, és gyakran adott neki olyan utasításokat, amilyeneket a másik kettő sohasem adott volna, már csak azért sem, mert az univerzális robot nem lakáj. Viselkedésének magyarázata nyilván az a sikertelen, de makacs kísérlet volt, hogy Angyalón keresztül próbálja megérteni Massenát, akibe nyíltan belekötni nem mert.
Most idegháború folyt közöttük: aki elsőnek mutatja ki, hogy aggódik Angyal miatt, az elismeri vereségét. Pirx érezte, hogy őt magát is bevonták ebbe az ostoba és most mégis olyan feszült, néma viadalba. Töprengett, mit tenne, ha ő lenne a csoport parancsnoka. Egyelőre nem sokat tehetne; ilyen éjszakán nem indulhatnak el keresgélni. Mindenképpen meg kell várni a reggelt, legfeljebb a rádióhívást lehet megpróbálni, de sikerre alig van remény, mert az ultrarövid hullámok hatósugara ezen a hegyes-völgyes vidéken csekély. Eddig sohasem küldték ki a robotot egyedül, már csak azért sem, mert a szabályzat, noha nem tiltja ezt a módszert, mindenféle fenntartással és paragrafussal bástyázza körül. Egyébként, ördög vigye a szabályzatot! Pirx úgy vélte: Massena, ahelyett, hogy idegesítő módon az odasült konzervmaradványokat kapargálja ki a dobozból, mégiscsak megpróbálhatná a rádióhívást. Gondolkodott, mi történne, ha ő maga tenné meg. Valaminek végül is történnie kell. Kitörheti egy robot a lábát? Még sohasem hallott ilyesmiről.
Felállt, az asztalhoz ment, és magán érezve a másik kettő közömbösnek szánt, futó pillantását, szemügyre vette a térképet, amelyre Krull reggel maga rajzolta be Angyal útvonalát. Úgy fest, hogy a parancsnokot ellenőrzi? Hirtelen felnézett, Krull pillantásával találkozott, aki mondani akart valamit, láthatólag már nyitotta is a száját. De mikor Pirx hideg, súlyos tekintete ránehezedett, csak megköszörülte a torkát, és visszagörnyedve, tovább osztályozta papírjait. Pirx alaposan rávillanthatta a szemét, de nem szándékosan; ilyen percekben mindig felébredt benne valami, ami az űrhajón engedelmességet és enyhén aggodalmas tiszteletet biztosított számára.
Letette a térképet. Az útvonal csak a nagy sziklafalig vezetett; a három veszélyes szakadékot a kijelölt út elkerülte. Elképzelhető, hogy a robot nem teljesítette feladatát? Nem, az lehetetlen.
„De hiszen egy gödörben is kificamodhat az ember lába! — gondolta. — Nem, képtelenség. Az olyan robot, mint Angyal, negyvenméteres zuhanást is kibír, nagyobb megpróbáltatásokra van méretezve, jobb anyagból készült, mint a törékeny csontok. De hát akkor mi az ördög történhetett?”
Kiegyenesedett, tiszteletet ébresztő magasságából először Massenára pillantott, aki fintorogva fújta túl forró teáját, aztán Krullra, végül elszántan hátat fordított, átment a kis hálószobába, a kelleténél hevesebben kirántotta felhajtható ágyát a falból, négy gyakorlott mozdulattal ledobta ruháját, és bemászott a hálózsákba. Tudta, hogy nem fog egyhamar elaludni, de mára torkig volt ezzel a társasággal. Különben is, ha velük marad, talán még odamond valamit, amire semmi szükség, hiszen holnap úgyis elválnak az Ampère fedélzetén; mihelyt az űrhajóra lépnek, a bolygókutató munkacsoport feloszlik.
Már a félálom képei gomolyogtak szemhéja alatt, ezüstös sávok úsztak el, vattacukorszerű fénypamacsok hívogatták aludni, még átfordította párnáját a hűvösebbik oldalára — és hirtelen Angyal alakja jelent meg a szeme előtt, mintha ott állna, tapintható valóságában, ahogyan reggel, pár perccel nyolc előtt, utoljára látta. Massena éppen ellátta rakétapatronokkal, amelyek segítségével percekig a levegőben lebeghet, fittyet hányva a gravitációnak; egyébként valamennyien használtak ilyen készüléket, persze csak a szigorú szabályzatban pontosan meghatározott körülmények között. Furcsa jelenet volt, mint mindig, amikor az ember segít valamiben a robotnak, mert rendszerint éppen fordítva történik. De Angyal nem érte el kezével az olsztereket púpként meredező, tömött hátizsákja alatt. Mondani sem kell, hogy két embernek való rakományt cipelt. Persze, nem érte sérelem, hiszen végeredményben csak gép, és szükség esetén tizenhat gépi lőerő teljesítményt fejt ki a szívét helyettesítő mikroszkopikus stronciumelem jóvoltából. Most azonban, biztosan a ködös félálom miatt, Pirx valahogy másképp látta a dolgot, egész lelkével a hallgatag Angyal oldalán állt, és hajlamos volt azt hinni, hogy Angyal, akárcsak ő maga egyáltalán nem is nyugodt természetű, csak azért látszik annak, mert meggyőződése, hogy ilyennek kell lenni. Közvetlenül elalvás előtt még gondolt valamire. Szigorúan magánjellegű fantáziálás volt, amilyet talán csak azért engedélyez magának az ember, mert felébredése után rendszerint nem emlékszik rá, s a másnapi feledés ma minden bűn alól feloldozza. Elképzelte, szavak nélkül, azt a mesebeli, mitikus helyzetet, amely — régen tudta ezt, mint mindenki — sohasem valósulhat meg: a robotok lázadását. És a mélységes, néma bizonyosság érzésével, hogy akkor az ő oldalukon állna, rögtön elaludt, mintegy megtisztulva.
Korán felébredt, és nem tudni, miért, az volt az első gondolata, hogy elállt a szél. Aztán eszébe jutott Angyal meg a saját elalvás előtti fantáziái; kicsit zavarba jött, hogy ilyesmi egyáltalán megfordulhatott a fejében. Jó darabig feküdt még az ágyban, míg végül arra a valamelyest megnyugtató véleményre jutott, hogy azokat az elalvás előtti, gomolygó képeket már félálomban látta, tehát keletkezésükhöz csak jelentéktelen, félig tudatos segítséget nyújtott (megint más a helyzet az álommal, amely magától terem). Mivel általában távol álltak tőle az ilyen lélektani eszmefuttatások, most meg azon csodálkozott el, hogy miért rágódik ilyesmin. Felkönyökölt és hallgatózott: teljes csend volt. Elhúzta a függönyt a feje fölötti kis ablakon. Kora hajnal szürkéllett a homályos üveg mögött. Ekkor ébredt csak rá, hogy ki kell menni a hegyekbe. Felugrott az ágyról, bekukkantott a közös helyiségbe. A robot nem volt ott. A másik kettő már felkelt. Reggeli közben Krull mellesleg megjegyezte, mintha még este elhatározták volna, hogy rögtön indulniuk kell, mert estefelé megérkezik az Ampère, a barakk szétszerelést és a csomagolás pedig legalább másfél órát igényel, ha nem többet. Mindezt, alighanem szándékosan, úgy mondta, hogy ne legyen világos, vajon főleg a hiányzó adatok miatt kell nekivágniuk az útnak, vagy pedig Angyal miatt.
Pirx evett, mint a farkas, de egy árva szót sem szólt. Mikor a másik kettő még a kávéját itta, felállt, beletúrt a zsákjába, s előszedett egy köteg fehér nylonkötelet, kalapácsot és kampókat. Némi gondolkodás után hegymászó cipőjét is a hátizsákba dobta — minden eshetőségre.
Alig pirkadt még, amikor kiléptek a házból. A csillagok már nem látszottak a színtelen égen. Nehéz, lilás szürkeség ült a földön, az arcokon, és magában a mozdulatlan, jeges levegőben. Az északi hegyek dermedt, fekete tömegként sötétlettek, a közelebbi, déli gerinc rajzolat nélküli, felpuhult álarcnak látszott, csúcsait vakító, narancsszínű fénysáv keretezte. Ebben a távoli, valószerűtlen fényben fehéren gomolygott a három ember szájából felszálló pára. Bár a légkör ritkább volt a földinél, könnyen lélegeztek. Megálltak a síkság végén. Elmaradtak mögöttük az utolsó fűcsomók is, piszkosszürkén a hátráló éjszaka, és a hegyek mögül előkúszó nappal zavaros félhomályában. Előttük gleccser-moréna nyúlt el, a kőfolyam homályosan derengett, mintha víz alatt húzódna. Néhány száz lépéssel feljebb megkezdődtek a váratlan, rövid szélrohamok. Tovább kapaszkodtak, könnyen átlépték a kisebb köveket, felhágtak a nagyobbakra, egy-egy lapos kő megbillent és a másikhoz koppant, néha kavicsgörgeteg indult el bakancsuk alól, és visszhangos morajjal zúdult le a lejtőn, mintha ébredezne valaki odalent. Olykor megreccsent egy vállszíj, megcsikordult egy szöges bakancs; ezek a gyér hangok olyan jelleget adtak menetelésüknek, mintha összeforrott, egyetértő, gyakorlott hegymászó csapat indulna túrára. Pirx Massena után haladt, másodiknak. Még sötét volt ahhoz, hogy meglássák a távoli sziklafalak rajzolatát; Pirx összehúzott szemmel fürkészte a messzeséget, egy-egy figyelmetlen lépésnél megcsúszott a sziklán, de azért továbbra is csak a távolba kémlelt, mintha nemcsak közvetlen környezetéből akarna menekülni, hanem saját magától is, minden gondolattól. Angyalra nem is gondolt, tekintetével beleolvadt a tökéletesen közömbös, kortalan sziklák birodalmába, amelyeket csak az emberi képzelet lát félelmetesnek és kihívónak.