A bolygón jól elkülönülő évszakok voltak. Ők a nyár végén érkeztek, most pedig a völgyekben már vége felé járt a csupa vörös és arany hegyvidéki ősz, de a nap, rácáfolva a hegyi patakok habjaiban sodródó, lehullott falevelekre, most is melegen sütött, és felhőtlen napokon még itt, a fennsíkon is megizzasztotta az embert. Csak a sűrűsödő ködök jelezték a hó és a fagy közeledtét. De akkorra a bolygón már senki sem lesz; és Pirxnek hirtelen úgy rémlett, hogy ennél az elkövetkező, tökéletesen üres, hófehér világnál el sem tud gondolni kívánatosabbat.
A félhomály ritkulása észrevehetetlen volt, de szeme minden percben a táj újabb részleteit fedezte fel. Az ég már egészen elhalványodott, sem éjszakai, sem nappali nem volt, hajnalpír sem színezte. Olyan kristálytisztán és nyugodtan kezdődött a nappal, mintha egy túlhűtött üveggömb belsejében lennének. Valamivel följebb tejszerű ködsávon hatoltak át, amely hajlékonyan, kanyargósan tapadt a talajhoz, és amikor kiléptek a ködből, Pirx megpillantotta még nem napsütötte, de a fehér hajnalfényben már tisztán kirajzolódó úticéljukat. Egy sziklahát felé igyekeztek, amely körülbelül a pár száz méterrel följebb feketéllő, legmagasabb, kettős szirt alatt csatlakozik a fő hegyvonulathoz. Ennek a sziklahátnak a kerek kiszélesedésén kellett Angyalnak az utolsó méréseket elvégeznie. Oda-vissza könnyű volt az út — semmiféle váratlan szakadék, semmi, csak az egyhangúan szürke kőgörgetegek, itt-ott élénksárga penészpikkelyekkel. Pirx, egyik ingadozó kőről a másikra lépve, szüntelenül az égre rajzolódó, koromfekete sziklafalat nézte, s talán azért, mert semmi másra nem akart gondolni, elképzelte magában, hogy közönséges hegymászó túrára megy, akár csak a Földön. Mindjárt másképp látta a sziklákat. Igazán úgy festett, mintha a csúcsot akarnák megmászni, hiszen egyenesen a sziklahát felé haladtak, amely tömören emelkedett ki a görgeteges lejtőből. Ez a sziklahát a meredek falhoz csatlakozott, a fal magasságának egyharmadánál, és ott ferdén álló kőlapokban végződött. Onnét az óriási fal szinte függőlegesen meredezett. Körülbelül száz méterrel följebb egy másfajta kőzet, a gránitnál világosabb, vöröses diabáz változó szélességű csíkja szelte át ferdén az egész falat.
A csúcs egy ideig magához bűvölte Pirx tekintetét patetikus körvonalával, de amint közeledtek felé, az történt, ami ilyenkor rendszerint történni szokott: a csúcs el-eltűnt, a hegy az erős perspektivikus rövidülésben különálló, egymást eltakaró részekre esett szét, lába pedig nem látszott többé laposnak, kidomborodtak a pillérek, előtűnt a kiszögellések, párkányok, vakon végződő kürtők egész gazdagsága, a régi repedések labirintusa. E kusza domborzat fölött egy ideig fel-felragyogott az első napsugarak aranyos fényében maga a csúcs, dermedten és furcsamód szelíden, aztán végleg eltűnt. Pirx már le sem tudta venni a szemét a kolosszusról — igen, ez még a Földön is figyelemre és erőfeszítésre méltó sziklafal lenne, különösen a miatt az erősen kidomborodó diabázréteg miatt. Onnét az aranyos napfényben fürdő csúcsig már rövidnek és könnyűnek tetszett az út, nehéznek látszottak viszont a kiugrók, különösen a legnagyobb, amelynek alsó része nedvességtől vagy jégtől csillogott, és inkább feketésvolt, mint vörös, akár az alvadt vér.
Pirx szabadjára engedte képzeletét. Hiszen lehetne ez a fal egy idegen nap alatti névtelen csúcs meredélye helyett ostromok és kudarcok hírével övezett hegyorom, személyes, jó ismerőse az alpinistáknak, éppúgy, mint egy jól ismert arc, amelyen minden ráncocskának és vonásnak megvan a maga története. Ezek az alig látható, vékony repedések, sötét párkányok és sekély hasadékok jelenthetnék egy-egy ostrom legmagasabb pontját, hosszú pihenők, szűkszavú tanácskozások, lendületes rohamok és komor visszafordulások, minden taktikai és technikai fogás ellenére bekövetkezett kudarcok színhelyét; az ilyen hegy úgy összekapcsolódik az emberi sorsokkal, hogy minden hegymászó, akit legyőzött, újra meg újra visszatér hozzá, tovább bízik és reménykedik a győzelemben, és az újabb ostromnál az emlékezetében őrzött útvonallal méri az élettelen szikladomborzatot. Gazdag története lehetne ennek a falnak: új meg új próbálkozások, útvonalváltozatok, sikerek és áldozatok hosszú krónikája, fényképekkel, amelyeken pontozott vonal jelzi az útvonalakat, kis keresztek az elért legmagasabb pontot… Pirx könnyen el tudta képzelni mindezt, sőt éppenséggel furcsának tetszett, hogy nem így van.
Massena kissé görnyedten menetelt előtte. Az egyre élesebb fényben a „könnyű helyek” csalóka látszatnak bizonyultak; csak a távolság kékes köde mosta el a csillogó sziklafal részleteit, a hegyet oly békésen belengő párafátyol keltette azt a benyomást, hogy a fal könnyen enged, és nem tartogat halálos veszélyt. Már elérte őket a ragyogó napfény, hosszú, mozgékony árnyékot vetettek. A görgetegkúp csúcsa alatt jártak; a sziklafal két nagy kürtőjében, ahonnét a kövek legördültek, még éjszaka honolt; a mozdulatlan kőgörgeteg ott feltornyosult, és hirtelen eltűnt, elnyelte a teljes feketeség.
Már régóta nem lehetett egyetlen pillantással átfogni a hegy tömbjét. Az arányok megváltoztak, a fal, amely messziről bármely sziklafalhoz hasonlított, megmutatta egyedüli, egyéni domborzatát. Egyre hatalmasabban tornyosult föléjük az óriási pillér, amely a kőlapok szétszórt kártyacsomagja fölött meredezett, egyre nagyobb és szélesebb lett, végül mindent eltakart, háttérbe szorított, s egyedül maradt, a soha meg nem világított helyek komor, hideg árnyékába merülve. Éppen elérték a hóhatárt, a lehulló kövek törmelékével borított hófoltokat, mikor Massena meglassította. lépteit, aztán megállt, mintha hallgatózna. Pirx, aki elsőnek érte utol, megértette, miről van szó: Massena a fülére mutatott, az indikátor mogyorónyi hallgatójára.