Pirx hallgatott. Magában már elhatározta, hogy felmászik a sziklafalra, akár egyedül is. Krull úgysem jöhet, mert a feladat gyakorlott hegymászót igényel, nem is akármilyet. Massena viszont említette egyszer, hogy sokat űzte ezt a sportot; állítólag jól ért a kampótechnikához. Ezért, mikor a másik kettő elhallgatott, Pirx egyszerűen közölte a szándékát, és megkérdezte, hajlandó-e Massena vele tartani.
Krull azonnal ellentmondott. A szabályzat tiltja a veszélyes vállalkozásokat; délután jön értük az Ampère, addig szét kell szedniük a barakkot, és össze kell csomagolniuk; a mérések készen vannak; a robot nyilván elromlott, egyszerűen elveszettnek kell nyilvánítani, a zárójelentésben majd ismertetik a körülményeket.
— Szóval hagyjuk itt, és repüljünk el? — kérdezte Pirx. Nyugalma szemlátomást bosszantotta Krullt. Észrevehető erőfeszítéssel fékezte magát, s azt felelte, hogy a zárójelentésben pontosan leírja majd az eseményeket és a csoport tagjainak véleményét, a legvalószínűbb következtetéssel együtt: vagy a memóriamnesztronok, vagy a motivációs áramkör hibája, esetleg deszinkronizálódás.
Massena megjegyezte, hogy a három közül egyik sem lehetséges, mivel Angyalnak egyáltalán nincsenek mnesztronjai; homogén monokristályos szerkezete van, amelyet molekulárisan növesztettek túlhűtött diamágneses oldatokból, nyomelem izotópokkal szennyezve…
Szemlátomást Krullt akarta gyötörni, rábizonyítva, hogy olyasmiről beszél, amihez egyáltalán nem ért; Pirx már oda se hallgatott. Hátat fordított, és ismét a pillér lábát méregette, de már másképpen, mint eddig: a képzelet játékából valóság lett. Kicsit restelkedve ugyan, de határozottan örült, hogy összemérheti erejét ezzel a heggyel.
Massena elhatározta, hogy vele tart, talán azért, hogy ebben is szembehelyezkedjen Krull-lal. Pirx a felét se hallotta Massena fejtegetésének, hogy a rejtélyt feltétlenül tisztázni kell, mert ha egyszerűen visszafordulnak, talán örökké ismeretlen marad valami fontos és titokzatos jelenség, amely a robotot ilyen váratlan viselkedésre indította; ha csak öt százalék valószínűsége is van egy efféle jelenségnek, már akkor is tökéletesen indokolt, hogy vállalják a hegymászás kockázatát.
Krull, ezt el kell ismerni, belenyugodott vereségébe, és nem vesztegetett több szót. Csönd lett. Massena elkezdte lekapcsolni hátáról a készülékeket; Pirx, aki közben már elékészítette kötelét, kalapácsát, kampóit, és recés gumitalpú cipőre cserélte fel nehéz bakancsát, lopva rásandított. Látta, hogy Massena kissé ideges. Persze, nem annyira az iménti szóváltása miatt Krull-lal, inkább azért, mert talán kissé meggondolatlanul lovalta bele magát elhatározásába, és most már nem visszakozhat. Pirx arra gondolt: ha most azt mondaná Massenának, maradjon inkább lent, az talán rá is állna; de az is lehet, hogy felpiszkált ambíciója kerekedne felül. Nem. szólt azonban semmit, mivel az út eleje könnyűnek ígérkezett ugyan, de nem tudhatta, mi várja őket feljebb, különösen ott, ahol a fal jó részét eltakarják a kiugrók. Hiszen meg sem vizsgálta távcsővel a falat, mert eszébe sem jutott, hogy meg fogják mászni. De a kötelet meg a kampókat mégis elhozta; vajon miért? Nem boncolgatta ezt az ellentmondást, inkább felállt, megvárta Massenát, aztán kimért léptekkel megindultak a fal lába felé.
— Én megyek elöl — mondta Pirx —, egyelőre egész kötélhosszra, aztán majd meglátjuk.
Massena bólintott. Pirx még egyszer hátra nézett, hogy mit csinál Krull, akitől szó nélkül váltak el. Ott állt, ahol hagyták, a ledobott hátizsákok mellett. Már olyan magasan voltak, hogy az északi hegygerincek mögött olajzöld foltként tűntek fel a távoli alföldek. A görgeteges lejtő lába még árnyékban volt, csak a csúcsok fehérlettek vakítóan, s ez a fény szétszórt aureolaként besütött az égre rajzolódó magas gerinc beszögellésein.
Pirx megtette a nagy lépést, lába megtalálta a támaszt, felhúzódzkodott, és könnyedén elindult felfelé. Az első néhány méter igazán gyerekjáték volt. Kimérten, szinte lustán kapaszkodott, közvetlenül szeme előtt vonultak el a szikla érdes, egyenlőtlen rétegei, a sötétebb színű mélyedések. Megtámasztotta a lábát, felhúzódzkodott, és megint följebb lépett, érezte az éjszaka dermesztő, fagyos leheletét, amely a sziklából áradt. Szíve kicsit gyorsabban dobogott, de szabadon lélegzett, s az izommunka kellemesen fölmelegítette. A tiszta levegőben szinte sistergett alatta a sziklához súrlódó kötél; mielőtt elfogyott volna, Pirx jó biztosítóhelyet talált; másvalakit a kötélen vezetett volna föl, de előbb látni akarta, mit tud Massena. Beékelte magát az egész pillért átszelő, ferde hasadékba, s Massenára várva, szemügyre vehette a nagy kürtőt, amelyet, ferdén emelkedve, lassan megközelítettek — itt éppen szürke kőzuhataggá szélesedett, a hegyoldal amfiteátrumszerűen bemélyedt; lentről ez a hely teljesen laposnak, érdektelennek látszott, csak most vehette ki pompás, gazdag domborzatát. Olyan nagyszerűen érezte itt magát egyedül, hogy szinte összerezzent, amikor Massena felbukkant mellette; rögtön tovább is indult. Így ismétlődött ez, ritmikusan és nyugodtan; minden újabb biztosítóhelyen ellenőrizte az indikátorral, hogy járt-e itt Angyal; csak egyszer tévesztette el a nyomát, vissza kellett ereszkednie egy könnyű kis kürtőből, mert a robot itt traverzálni kezdett. Angyal nem volt hegymászó, Pirx mégis könnyen kitalálta, merre haladt, olyan — szinte azt mondta volna — szükségszerű, olyan logikus volt ez az út a sziklafalon: így lehetett a leggyorsabban magasságot nyerni. Mindenesetre biztos volt abban, hogy Angyal csakugyan hegymászó túrára indult. Pirx egy percig sem tűnődött azon, miért csinálta ezt Angyal. Mindig meg tudta tiltani magának a hiábavaló töprengést. Lassan kiismerte az ellenfelet, s közben a látszólag elfelejtett módszerek és fogások feléledtek emlékezetében, és csalhatatlanul megsúgták, mikor mit kell tennie; még az sem okozott gondot, hogy elég gyakran szabaddá kellett tennie egyik kezét, mert a radioaktív nyomot kereste az indikátorral. Egy berepedt, de szilárdan álló szikláról lepillantott. Elég magasan járta. a már, bár látszólag lassan haladtak; Krull kezeslábasa már csak zöldes foltocska volt a kövek lapos szürkeségén. Nem is fedezte fel rögtön, a lába alatt tátongó mélységbe nézve.
Ezután szép kis traverz következett; nehezebb lett az út, de Pirx is percről percre jobban belejött a rég nem gyakorolt hegymászásba, úgyhogy néha már inkább ösztönére hagyatkozott, és nem tudatosan választotta ki a következő fogást. Az út nehézsége csak akkor mutatkozott, amikor — ugyanúgy, mint eddig — szabaddá akarta tenni jobb kezét, hogy megfogja az övéről függő indikátort, ez azonban nem sikerült. Csak bal kézzel kapaszkodhatott, jobb cipője orrával pedig egy parányi kiszögellésen állt; eltolta magát a faltól, amennyire tudta, s ebből a távolságból keresett támaszt másik lába számára, de nem talált. Letett hát a mérésről, mert úgy látta, följebb van egy kis párkány.
A mélység fölé hajló párkányt üveges jég borította ugyan, de egy darabon hiányzott a jég, mintha erős ütés törte volna le a kőről. Pirx gumitalpú cipője sohasem bírta volna letörni; eszébe jutott, hogy ez Angyal cipője lehetett, hiszen a robot körülbelül negyed tonnát nyom. Massena, aki eddig egész rendesen mászott, most valahogy hátramaradt.
Már a pillér felső részén jártak. Az addig érdes sziklafal lassan, mintegy alattomosan, egyre simább lett, és egyre inkább kifelé hajolt; tisztességes kampózás nélkül nem juthattak volna tovább. Néhány méterrel följebb az addig elég mély hasadék véget ért; Pirxnek volt még vagy öt méter szabad kötele, de behúzatta Massenával, hogy körülnézhessen. A robot tovább mászott innét — kampók nélkül, kötél nélkül, biztosítás nélkül. „Akkor én is meg tudom csinálni” — gondolta. Tapogatózni kezdett a feje fölött, jobb lábát az eddig érő rés végébe ékelve; már belenyilallott a bokájába, annyira kifordította, de azért tovább erőlködött. Ujjai hegyével nagyon keskeny párkányra tapintott; felhúzódzkodhatna rajta, de mi lesz aztán?