Most már nemcsak a sziklával versengett, hanem egy kicsit Angyallal is, aki tovább jutott innét, ráadásul egyedül. Igaz, hogy az ujjai acélból vannak… Pirx már kezdte kiszabadítani lábát a résből, de ennél a mozdulatnál egy kövecske kiugrott a talpa alól, és leesett. Jól hallotta, hogy a kő a levegőt hasítja, aztán sokkal, sokkal később éleset koppan. „Jó nagy a kihajlás” — villant át rajta. Lemondott a felhúzódzkodásról, és olyan helyet keresett, ahová kampót verhet. A sziklán azonban a legkisebb repedés sem volt; mindkét irányban kihajolt, amennyire csak bírt, mégsem talált semmit.
— Mi van? — kiabált fel Massena.
— Semmi, csak keresem az utat — felelte.
Bokája már nagyon sajgott, érezte, hogy nem sokáig bír ebben a helyzetben maradni. Ha legalább másik utat választhatna! De ha egyszer elveszti a robot nyomát, nem találja meg többé ezen a kilométeres falon. Felfelé próbált kémlelni. Az erős rövidülésben úgy tetszett, mintha a sziklafal tele volna egészen tűrhető fogódzókkal, de ezek valójában ujjnyi mélyek sem voltak; nem maradt más hátra, mint az a kis párkány. Mikor kihúzta lábát a résből, és két kézzel felfelé húzódzkodott, átsuhant rajta a gondolat, hogy most már nem visszakozhat: a kőfal rögtön eltaszította, függve maradt, cipőorra vagy harminc centiméterre távolodott el a faltól. Gyerünk, felfelé! Feje fölött sötétlett valami. Hasadék lenne? Erősen nyújtózkodnia kellett. No, még egy kicsit! A következő pillanatban már nem volt képes gondolkodni; fél kézzel el kellett engednie a párkányt, és jobb keze négy ujján függve nyúlni fel bal kezével a hasadékhoz vagy repedéshez, amelyről nem tudhatta, milyen mély. „Ilyet nem szabad csinálni!” — villant eszébe szavak nélkül, amikor majdnem megpattanó izmokkal hirtelen két méterrel feljebb találta magát, a sziklához tapadva; erősen lihegett, kicsit dühös volt magára; most mindkét lábával a kis párkányon állt, és beverhette a kampót, kettőt is, a biztonság kedvéért, mert az első nem ment elég mélyre. Kalapálás közben gyönyörködve figyelte az egyre magasabb, csengő hangot. Bekapcsolta a kötelet a karabinerbe, tudta, hogy segítenie kell Massenának; ez bizony nem volt tiszta munka, de hát nem az Alpokban vannak; fő, hogy egész rendes biztosító helyet talált.
A pillér fölött elég könnyű, szűk kürtő következett. Pirx foga közé vette az indikátor rövid rúdját, mert félt, hogy ha az övén hagyja, beleveri a sziklába.
Amint mászott, megváltozott a szikla színe.
Addig feketés volt a fal, nagyon réginek látszó, barnásszürke csurgásnyomokkal. Itt kezdődött a közelről nézve kissé csillogó, szürkével pikkelyezett, rőtes diabáz réteg. Tíz-tizenöt méteren át könnyű volt az út, de a kényelem nem tartott sokáig; följebb megint kihajlott a fal, párkány sem volt rajta; ilyen kevés kampóval itt nem lehet feljutni. Angyalnak azonban egyetlen kampója sem volt. Mit mond az indikátor? Fölfelé nem ment; tehát csak a traverzálás maradt.
Mikor szemügyre vette a traverzet, először nem is látszott különösen nehéznek vagy veszélyesnek. Mintha itt visszatért volna a pillér korábbi domborzata, amely a diabáz rétegnél elveszett. Most egy keskeny, de megbízható párkányon állt, amely a szögletig vezetett, és ott véget ért; kihajolva meglátta a párkány folytatását a sziklafal domborulata mögött, vagy másfél méterrel arrébb, de két méternél biztosan közelebb. Át kell tehát kígyóznia a domborulaton, és amikor elveszíti a támaszt jobb lába alól, úgy löknie el magát a ballal, hogy jobb lába — a levegőn át — éppen a párkány folytatásán kössön ki. Helyet keresett a kampónak; biztosítással nem lenne túl nehéz a dolog. De a rosszindulatú falon itt sem volt semmi repedés; lepillantott: onnét, ahol Massena megállhat, csak szenteltvíz lenne a biztosítás. Ha leesik, legalább tizenöt métert zuhan; ekkora rándítás a jól bevert kampót is kiszakítja. Pedig a műszer tanúsága szerint a robot átjutott — egyedül! „Az ördögbe, hát ez is valami?! — buzdította magát. — Ott a párkány a túlsó oldalon! Egy nagy lépés az egész! Gyerünk, te mamlasz!” — De csak álldogált tovább. Ha legalább megfeszíthetné a kötelet — de nincs hol! Kihajolt, egy másodpercig nézte a túloldali párkányt; tovább nem bírta, izmai remegni kezdtek. És ha lecsúszik a talpa? Angyalé acélból van. Még olvadó jég is csillog azon a párkányon. Csúszik, mint a nyavalya. Tapadókorongos cipőt kellett volna hozni…
— És végrendeletet írni — morogta hangtalanul, szeme összeszűkült, pillantása megmerevedett, görnyedten, széttárt karokkal, pusztán a szikla egyenetlenségeibe kapaszkodva, átaraszolt, és megtette azt a szerencsétlen lépést. Átjutott a túlsó oldalra, de egy pillanatig sem örülhetett, mert rögtön látta, milyen csávába került. Ezen az oldalon lejjebb volt a párkány, tehát ha vissza akar térni, fölfelé kell ugrania. És közben még kígyózni is! Ez már nem hegymászás, nem is akrobatika, hanem az ördög tudja, mi! Le kell ereszkedni a kötélen. Mert ha nem…
Tudta, hogy úgyis hiába, de azért tovább traverzált, ameddig lehetett. Jellemző a helyzetére, hogy Angyalról teljesen megfeledkezett; elég volt a saját baja. A traverz mentén húzódó kötél, enyhén megfeszülve, kissé hintázott a levegőben; szokatlanul éles rajzúnak, túlságosan közelinek és megfoghatónak tetszett, mert háttere mindig a kékes levegővel összemosódó görgeteg volt, odalent a fal lábánál. A párkány véget ért, és nem vezetett róla út se fölfelé, se lefelé; visszafelé sem. „Ilyen sima falat még sohasem láttam”— gondolta különös nyugalommal, amely azonban egészen más volt, mint a korábbi: rosszabb ugyanis már nem lehetett a helyzet, tehát az idegeskedés teljesen fölöslegessé vált. Körülnézett. Lába alatt négy centiméteres kiszögellés, aztán semmi — egészen egy kürtő bizonytalan, sötét foltjáig, amely mintha hívogatná; közöttük négy méter levegő, a világ legtükörsimább, legmeredekebb fala mentén. „És ez gránit?!” — villant eszébe, szemrehányás formájában. Időszakonként biztosan víz folyik itt; igen, látszanak is a nyomai, itt-ott sötétebb a szikla, sőt még vízcseppek is akadnak; jobb kezébe vette az indikátort, és körbevezette a falon, a nyomot keresve. Hallt sípolás. Itt a nyoma Angyal erre haladt. De hogyan? Kis mohafoltot vett észre, ugyanolyán szürke volt, mint a szikla. Megkaparta. Körömnyi kis repedés. A kampó csak feléig ment bele, de már ez is megváltás volt. Megrángatta a karikávaclass="underline" mennyire tart? Valamelyest tartott. No, akkor most bal kézzel megfogni a kampót, és lassan… Félig már kihajolt a levegőbe, mikor tekintete valahogy lesiklott a kürtőről, amely ugrásra csábította, úgy kínálkozva, mintha az évezredek homályában ezért az egyetlen másodpercért teremtették volna, amelynek el kell jönnie; pillantása lefelé zuhant, mint a kő — és megállt egy kékes szikrán a görgeteg szemkápráztató, szürkés mozaikjában.
A döntő lépést nem tette meg.
— Mi van?! — hallotta Massena kiáltását.
— Mindjárt! Egy pillanat! — kiáltott vissza, s bekapcsolta a kötelet a karabinerbe. Le kell néznie, de tüzetesebben. Megint kihajolt, súlya háromnegyed részével a kampóra függeszkedett, mintha ki akarná szakítani a falból, de feltétlenül le kellett néznie, hogy vajon csakugyan…