Igen, ő volt az. Semmi egyéb nem csilloghatott így, ebből a magasságból. Mivel útja már rég nem függőlegesen haladt, most háromszáz méterre lehetett oldalirányban attól a helytől, ahol a hegymászást megkezdték. Tájékozódási pontokat keresett odalent. A kötél kellemetlenül vágta, nehezen lélegzett, szemében lüktetett a vér. Igyekezett megjegyezni a terepformákat; azt a nagy sziklát felismeri majd, noha most felülről látja. Izmai remegtek, amikor ismét függőleges helyzetbe emelkedett. „Le kell siklani” — mondta magában, oda se figyelve megfogta a kampót, s az tüstént kijött, mint a vajból; furcsa érzés vett erőt rajta, de zsebre dugta a kampót, és fontolgatni kezdte, hogyan lehet innét lejutni. Sikerült, bár nem valami szabályosan: Massena annyi kampót vert be a biztosító helyén, ahányat csak tudott, szorosra húzta a kötelet, és Pirx vagy nyolc métert szánkázott a falon, míg függve nem maradt; kicsit lejjebb volt egy másik kürtő, onnantól már felváltva ereszkedtek le; Massena közben megkérdezte, miért fordultak vissza.
— Megtaláltam — felelte Pirx.
— Az Angyalt?
— Igen. Lezuhant. Ott fekszik, lent.
A leereszkedés egy óra hosszat sem tartott; Pirx könnyű szívvel a falban hagyta a kampókat; igaz, különös érzés volt, hogy soha többé nem jár erre sem ő, sem más ember, de a sziklában itt lesznek a Földön gyártott vasdarabok, és ez már mindig így marad — tulajdonképpen örökké.
Krull odafutott hozzájuk, mikor végre talpra állhattak a köveken, és az első, bizonytalan lépéseket tették, mintha elszoktak volna a rendes járástól. Már messziről kiabálta, hogy kissé távolabb megtalálta Angyal eldobott olsztereit; nyilván szándékosan kapcsolta le őket a hegymászás előtt, tehát most már biztos, hogy elromlott, hiszen ha lezuhan, csak ezek menthették volna meg.
Massena rá se hederített Krull felfedezésére; nem csinált belőle titkot, hogy mennyire megviselte ez a túra; sőt, dacos képpel leült egy kőre, szétterpesztve a lábát, mintha élvezné, hogy végre biztos helyzetben van, és a kelleténél sűrűbben törölgette zsebkendőjével arcát, homlokát és tarkóját.
Pirx megmondta Krullnak, hogy Angyal lezuhant; pár perc múlva elindultak megkeresni. Hamarosan meg is találták. Legalább háromszáz métert kellett zuhannia. Páncélja és fémkoponyája darabokra tört, monokristályos agyának szétfröccsent morzsái úgy csillogtak a fehér sziklán, mint a máriaüveg. Szerencsére Krull nem volt olyan kicsinyes, hogy bizonygatni kezdje, mennyire fölösleges volt felkapaszkodniuk. Csak azt ismételgette, némi elégtétellel, hogy Angyal mégiscsak „elprogramozódott” százszázalékos bizonyíték erre, hogy lent hagyta az olsztereit. Massenát mintha megváltoztatta volna a hegymászás, de nem előnyére; nem is próbált ellentmondani, szemlátomást már csak azt várta, hogy a csoport szétváljon, és búcsút mondjanak egymásnak. Némán gyalogoltak tehát hazafelé; Pirx már csak azért is hallgatott, mivel nem tartotta ajánlatosnak, hogy megossza társaival a balesetről alkotott véleményét. Biztos volt benne, hogy Angyal egyáltalán nem romlott el, s annak, ami történt, semmi köze a monokristályokhoz vagy a mnesztronokhoz; hát ő, Pirx, talán elromlott, hogy olyan nagy kedve támadt legyőzni azt a falat? Angyal csupán jobban hasonlít alkotóihoz, semmint azok hajlandók beismerni. Mikor feladatát elvégezte, bőven maradt még ideje a hazatérésig, hiszen olyan ügyes és gyors volt. Nemcsak látta, hanem fel is fogta környezetét; nehéz feladatok megoldására készítették, tehát játékra, a fal pedig nem akármilyen játékot kínált — mégpedig a legnagyobb téttel. Pirx nem tudta visszafojtani mosolyát, mikor Krull és Massena rövidlátására gondolt: a szándékosan lent hagyott olsztereket végérvényes bizonyítéknak tekintik arra, hogy Angyal „elromlott”. Pedig minden ember ugyanígy tett volna, különben az egész hegymászásnak semmi értelme, holmi tornagyakorlat maradna. Ó, nem, Angyal nem romlott el; hiába is mutatnak neki akárhány levezetést, egyenletet és grafikont. Csak egyvalamin csodálkozott: hogy Angyal nem zuhant le már előbb, hiszen egyedül mászott fölfelé, hozzáértés nélkül gyakorlat nélkül; nem tudhatta, hogyan kell hegyet mászni, hiszen nem arra építették, hogy sziklafalakkal viaskodjon. És mi lett volna, ha visszatér? Pirx, nem tudni, miért, abban is biztos volt, hogy soha nem szereztek volna tudomást Angyal kalandjáról. Legalábbis tőle biztosan nem. És azon a helyen, mivel nem volt sem társa, sem kampója, talán nem is tudta, hogy létezik ilyesmi, megkockáztatta az ugrást. Mire gondolt akkor? Biztosan semmire sem, akárcsak ő. Vajon elérte, legalább egy pillanatra, a kürtő falát? Ha igen, ott kellett maradnia a nyomának, néhány radioaktív atomnak, s azok lassan felbomlanak, elpárolognak és eltűnnek.
És még valamit tudott: senkinek sem fogja ezt elmondani. Minden ember görcsösen ragaszkodna a feltevéshez, hogy géphiba történt, mert az a legegyszerűbb és a legtermészetesebb feltevés — az egyetlen, amely nem változtatja meg a világ képét.
Délutánra értek vissza a táborba. Hosszú árnyékuk fürgén mozgott munka közben sietve szétszedték a barakkot, percek alatt eltűnt a helyéről, csak egy lelapított, üres négyszög maradt utána; fejük fölött úsztak a felhők, és Pirx cipelte a ládákat, feltekerte a ponyvákat, megcsinálta mindazt, ami azelőtt Angyal dolga volt — erre a gondolatra, mikor tudatossá vált benne, egy pillanatra megállt, mielőtt továbbadta a nehéz csomagot az érte nyúló Massenának.
Murányi Beatrix fordítása
PIRX ELBESZÉLÉSE
— A fantasztikus könyvek? Hogyne, szeretem őket, de csak a rosszakat. Illetve nem is annyira a rosszakat, inkább a valószínűtleneket. A hajón mindig tartok kéznél valami effélét, hogy egy kicsit beleolvassak, ha szabad időm akad, akár csak néhány oldalt a közepéből, aztán félretegyem. A jók, az egészen más tészta — azokat kizárólag a Földön olvasom. Hogy miért? Őszintén szólva, nem nagyon tudom. Nem gondolkodtam rajta. A jó könyvek mindig igazat mondanak, még akkor is, ha olyasmit írnak le, ami sohasem történt meg, és nem is fog megtörténni. Más értelemben igazak; ha például az űrhajózásról szólnak, ráérez bennük az ember arra a csendre, amely egészen más, mint a földi, arra a tökéletesen mozdulatlan nyugalomra… Akármit írnak le, mindig ugyanazt mondják: hogy az ember odafent sohasem lesz otthon. A Földön minden olyan alkalmi, véletlenszerű, fa, ház, kert, az egyiket felcserélheted a másikkal, a horizont mögött másik horizont van, a hegyen túl völgy, de odafent egészen más a helyzet. A Földön az embereknek sohasem jutott eszükbe, milyen szörnyű az, hogy a csillagok nem mozdulnak; repülhetsz egy álló évig teljes hajtóerővel, akkor sem veszel észre változást. Repülünk, utazgatunk a Földön, és azt hisszük, tudjuk, mi a tér. Pedig azt nem lehet kifejezni. Emlékszem, egyszer, őrjáratból visszatérőben, valahol az Arbiter táján, éppen egy távoli beszélgetést hallgattam, két ürge a leszállási elsőbbségen veszekedett, mikor véletlenül megláttam egy másik hazatérő rakétát, amely furcsa vitustáncot járt. A tag azt hitte, egyedül van, és fel-alá ugráltatta. Tudjátok, hogy van ez — pár nap után őrült kedve szottyan az embernek, hogy csináljon valamit, akármit, rákapcsoljon, száguldjon, keringjen, de akkora gyorsulással, hogy kilógjon a nyelve… Régebben azt gondoltam, nem illik így engedni a szeszélyeinknek. Pedig az ilyesmi csak annak a jele, hogy kiborult az ember, és nyelvet akar ölteni a világmindenségre. Mert a kozmosz nem cserélhető fel másikkal, mint egy fa, és talán éppen ezért olyan nehéz kibírni. No hát a jó könyvek éppen erről szólnak. És mivel a haldokló nem szeret agóniáról olvasni, hát mi, akik mindannyian félünk egy kicsit a csillagoktól, nem akarjuk odafent az igazságot hallani róluk. Az a jó ilyenkor, ami eltereli a figyelmet, de szerintem, legalábbis ami engem illet, legjobbak éppen azok a másfajta, limonádé űrhistóriák, mert azokban minden, az egész kozmosszal együtt, olyan jámbor és ártatlan… Persze tizennyolc éven felüliek számára, tehát vannak katasztrófák, gyilkosságok meg egyéb borzalmak, de mégis jámbor és ártatlan az egész, mert egy árva szó sem igaz belőle; ijesztgetni próbálnak, az ember meg csak mosolyog. Amit el akarok mondani, az is egy ilyen történet. Igazán megesett velem. De ez nem is fontos.