Ngey, a néger, hurcolt valami átok vírust a hajóra, ő volt az Éjszaka Gyöngyén a szakács, a steward, a főkomornyik és mit tudom én, mi még. Ő is beteg volt, de még milyen! Lehet, hogy Dél-Amerikában a gyerekek nem esnek át a mumpszon? Nem tudom. Elég az hozzá, hogy ott álltam a hajóval legénység nélkül. Megmaradt a távírász meg a második mérnök; ebből a távírász reggeltől, illetve reggelitől fogva részeg volt. Azaz nem is részeg — nagyon bírta az italt, vagy csak apránként szopogatta, nem tudom, de egész tűrhetően mozgott, főleg mikor nem volt gravitáció (márpedig szinte sohasem volt, kivéve az apró pályakorrekciókat), de a szeméből sírt az alkohol, az agya úszott a szeszben, minden utasítást, minden parancsot pontosan ellenőrizni kellett; folyton arról ábrándoztam, hogyan fogom hülyére verni, ha majd leszálltunk, odafent nem engedhettem meg magamnak, különben is, részeg embert nem lehet megverni. Ital nélkül igazi patkány volt, szürke, töppedt, mosdatlan, és az a kedves szokása volt, hogy az asztalnál, az étkezdében, a legcifrább szitkokat zúdítottan kiszemelt áldozatokra — morzejelekkel. Állandóan morzézgatott, ujjával kopogtatta ki a jeleket az asztalon, párszor majdnem verekedés lett belőle, hiszen mindenki értette, de mikor falhoz szorították, kijelentette, hogy ez nála amolyan rángatózás. Az idegei. Hogy ő nem szándékosan csinálja. Mondtam, szorítsa a könyökét az oldalához, akkor a lábával vagy a villájával kopogtatott — akár egy zsonglőr. Az egyetlen makkegészséges, normális ember a mérnök volt. Csak éppen kiderült róla, hogy útépítő mérnök. Esküszöm nektek. Szerződtették, mert beérte a fél napidíjjal, és az ügynöknek több sem kellett, nekem pedig eszembe se jutott, hogy levizsgáztassam, mielőtt a hajóra lép. Az ügynök csak azt kérdezte tőle, ért-e a gépekhez, a szerkezetekhez; mondta, hogy igen, hiszen értett is. Az útépítő gépekhez. Beosztottam ügyeletre. Nem tudta megkülönböztetni a bolygókat a csillagoktól. Most már sejtitek, hogyan csinált bomba üzleteket Le Mans. Mellesleg rólam is kiderülhetett volna, hogy eddig még csak tengeralattjárót kormányoztam. Talán meg is játszottam volna ezt a trükköt, ha lehet. Bezárkóztam volna a kabinomba, és utánam az özönvíz. De hát ilyen nincs. Nem volt bolond az az ügynök. Számított a becsületességemre, vagy ha arra nem, hát az önfenntartó ösztönömre. Haza akartam kerülni, és mivel az a százezer tonna ócskavas az űrben úgyis súlytalan volt, és ha lekapcsolom, attól a sebességünk egy milliméterrel se növekszik, hát nem voltam olyan komisz, hogy ott hagyjam. Ámbár ez is megfordult a fejemben, amikor reggelente egyiktől a másikhoz vittem a vattát, az olajat, a kötést, a spirituszt, az aszpirint; minden vigaszom az a könyv volt, az űrszerelemről a meteortájfunok között. Némelyik fejezetet tízszer is elolvastam. Volt ott minden elképzelhető rémség, fellázadtak az elektronikus agyak, a kalózok ügynökei koponyájukba szerelt rádióadókkal mászkáltak, a gyönyörű nő egy másik naprendszerből érkezett, de mumpszról nem esett szó. Nem mintha hiányoltam volna — torkig voltam a mumpsszal. Olykor úgy éreztem, az egész űrhajózással is.
Szabad perceimben a távírász italkészletei után szimatoltam. Lehet, hogy túlbecsülöm, de én azt hiszem, szándékosan vezetett olykor egy-egy lelőhely nyomára, mikor az már úgyis kiürülőben volt, egyszerűen azért, nehogy elcsüggedjek és feladjam a harcot. Mert hogy a fő raktára hol lehetett, azt máig sem tudom. Talán annyira át volt már itatva szesszel, hogy a fő raktár ő maga volt? No, szóval tűvé tettem a hajót, mászkáltam, mint légy a mennyezeten, fel-alá lebegtem a folyosókon, ahogy álmában szokott néha az ember, kutya egyedül éreztem magam; az egész társaság feldagadva hevert a kabinokban, a mérnök a kormányfülkében ücsörgött és magnóleckékből franciául tanult, néma csend volt, mint egy pestishajón, csak olykor hallatszott a szellőzőcsöveken át zokogás vagy ének. A bolíviai mexikói irányából. Estefelé kitört rajta a világfájdalom. A csillagokkal kevés dolgom volt, nem számítva a könyvbelieket. Némelyik bekezdést már betéve tudtam, szerencsére azóta kimentek a fejemből. Vártam, hogy véget érjen a mumpsz, mert ez a tartós Robinson-élet már nagyon az idegeimre ment. Az útmérnököt kerültem, bár a maga módján egész rendes tag volt; megesküdött, hogy ha nincs olyan szorult pénzügyi helyzetben a neje meg a sógora miatt, akkor sohasem írta volna alá a szerződést. De az örökös lelkizését, azt nem bírtam. Nem tudom, csak irántam érzett-e ilyen mérhetetlen bizalmat; aligha, mert vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem mesél el, de ez mindent kitálalt, én meg kínosan tekeregtem; még jó, hogy az Éjszaka Gyöngye nagy volt, huszonnyolcezer tonna nyugvó tömeg, el lehetett bújni benne.
Nyilván sejtitek, hogy ez volt az első és utolsó menetem Le Mans számára. Ennyire többé sohasem húztak be a csőbe, bár különféle zűrjeim máskor is akadtak. Nem is mesélném el életemnek ezt az elég dicstelen szakaszát, ha össze nem függene az űrhajózásnak azzal a másik, nemlétező oldalával. Talán emlékeztek: már az elején figyelmeztettelek, hogy a históriám majdnem olyan lesz, mintha abból a bizonyos könyvből szedném.
A meteorjelzést a Vénusz-pálya közelében kaptuk, de a távírász aludt, vagy egyszerűen nem vette föl, mindenesetre csak másnap reggel hallottam a hírt a Luna űrhajózási állomás közleményeiben. (Őszintén szólva, először teljesen valószínűtlennek rémlett. A Drakonidák már régen véget értek, a térség üres volt, végül is a rajok rendszeresen járnak, igaz, hogy a Jupiter szeret perturbációs vicceket csinálni, de ezúttal ő sem lehetett a tréfamester, mert a radiáns egészen más volt. A riasztás egyébként csak nyolcadfokú volt, igen ritka porfelhő, a nagyobb törmelékek aránya elenyésző, viszont a meteoráram igen széles; a térképre pillantva rájöttem, hogy már jó egy órája, sőt talán két órája is benne vagyunk ebben az úgynevezett rajban. A képernyők üresek voltak. Nem nagyon izgatott az ügy, legfeljebb annyiból volt rendkívüli, hogy délben megjött a második jelentés: a távszondák adatai szerint a Naprendszeren kívüli rajról van szó!
Ez volt a második ilyen raj az űrhajózás megindulása óta. A meteorok üstökösök maradványai, megnyúlt ellipszis pályán keringenek a Nap körül a tömegvonzás láncára kötve, mint a nylonzsinóron forgatott játékszerek; a Naprendszeren kívüli raj, amely valahonnan a Tejútrendszerből téved be Naprendszerünkbe, ritka szenzáció, ámbár inkább az asztrofizikusoknak, mint a pilótáknak. Igaz, számunkra is van különbség, de többnyire nem nagy: a raj sebessége. A Naprendszeren belüli rajoknak a Föld környékén nem lehet nagy sebességük. Nem lehet nagyobb, mint parabolikus vagy elliptikus. A kívülről érkező raj sebessége viszont hiperbolikus lehet, és többnyire az is. Gyakorlatilag azonban ez is mindegy; tehát csak a meteorkutatók és az asztroballisztika tudorai izgulnak, de mi nem.
A távírászra semmiféle hatással nem volt a hír, hogy meteorrajban vagyunk; ebéd közben említettem neki, mialatt szokás szerint bekapcsoltam a motorokat, bár csak félerőre; elvégezték a pályamódosítást, és az a kis nehézkedés egyben megkönnyítette az életünket. Nem kellett szalmaszálon szívni a levest, és fogpaszta formájú ürüsültet nyomkodni tubusból a szánkba. Mindig a tisztességes emberi ételek híve voltam.
A mérnök viszont nagyon megijedt. Azt, hogy úgy beszéltem a rajról, mint holmi vidám nyári záporról, hajlamos volt zavarom jelének vélni. Gyengéden megmagyaráztam neki, hogy először is a raj csupán nagyon ritka porfelhő, s az, hogy akkora szilánkba ütközzünk, amely kárt tehet a hajóban, valószínűtlenebb, mint hogy a színházban fejünkre zuhan a csillár; másodszor: úgysem csinálhatunk semmit, mert a Gyöngy nem alkalmas kikerülő manőverekre; harmadszor: pályánk, puszta véletlenségből, csaknem egybeesik a raj pályájával, s így az összeütközés veszélye további néhány századrésznyire csökken.