Nem egészen úgy festett, mint akit sikerült meggyőzni, de már elegem volt a lelki klinikából, és jobbnak láttam, ha a távírásszal törődöm, mármint megpróbálom legalább néhány órára távol tartani szeszraktáraitól, mert a rajban mégiscsak nagyobb szükségem volt rá, mint különben. Attól az egytől féltem nagyon, hogy SOS jelzést kapunk. Sok hajó járt arrafelé, már átléptük a Vénusz pályáját, s ezen a vidéken a személyforgalom is elég nagy; az adónál rostokoltam a távírász mellett, fedélzeti idő szerint hat óráig, tehát több mint négy óra hosszat, figyelve a jelzéseket, de szerencsére semmiféle riadót nem fogtunk ki. A raj nagyon ritka volt, a szó szoros értelmében órákig kellett bámulni a radarernyőt, hogy valami parányi, mikroszkopikus villanást kivehessen az ember; de nem is mernék rá megesküdni, hogy azok a zöld pontocskák valóban ott voltak-e, vagy csak meredten figyelő, fáradt szemem káprázott. Közben a Lunán és a Földön már nemcsak a radiációs pontot, hanem a hiperbolikus raj egész pályáját kiszámították, sőt már el is keresztelték Canopidának (a radiánshoz legközelebb eső csillagról), s megállapították, hogy nem éri el a Föld pályáját, hanem elhúzva mellette, elhagyja Naprendszerünket, messze az óriásbolygóktól, amelyek éppen a túlsó oldalon voltak, s amint jött, úgy el is tűnik a Galaxis roppant óceánjában, hogy soha többé vissza ne térjen hozzánk.
Az útmérnök idegesen be-benézett a rádiós szobába, bár mindig kizavartam, mondván, hogy vigyázzon a kormányra; ez persze merő fikció volt — először is nem működtek a motorok, meghajtás nélkül pedig nem lehet kormányozni, azonkívül a legelemibb manővert sem tudta végrehajtani, soha nem is bíztam volna rá ilyesmit, csak el akartam foglalni valamivel, hogy ne rágja folyton a fülemet. Olyanokkal nyaggatott ugyanis, hogy voltam-e már meteorrajban és hányszor, átéltem-e ilyesféle balesetet, és súlyos volt-e az, összeütközés esetén van-e kilátás a megmenekülésre… Válasz helyett kezébe nyomtam Krafft könyvét, Az űrhajózás és kozmodrómia alapjai-t, elvette, de azt hiszem, ki se nyitotta, mert vallomásokra vágyott, nem száraz információkra. Mindez, ne feledjük, a súlytalanság állapotában történt; ilyenkor még a józan emberek mozgása is elég groteszk, mindig gondolni kell rá, hogy leszíjazza magát az ember, különben egy ceruza megnyomásától felrepül a mennyezetre, sőt be is veri a fejét. A távírászomnak azonban más módszere volt: mindenféle vackot hordott a zsebeiben, holmi súlyocskákat, vasgyűrűket, kulcsokat, és valahányszor függve maradt a mennyezet, a padló és a falak között, egyszerűen a zsebébe nyúlt és elhajította, ami a kezébe akadt, majd lágyan elúszott az ellenkező irányba. Ez a módszer csalhatatlan, és minden esetben igazolja az akció és reakció newtoni elvét, de nem a legkellemesebb, főleg a többiek számára, mert az eldobott kemény tárgyak olykor elég sokáig ide-oda verődnek a falak között, alkalmilag fájdalmasan fejbe kólintva valakit. Ezt csak azért említem, hogy még egy színfolttal egészítsem ki utazásunk koloritját.
Eközben az űrben nagy felfordulás volt, sok utasszállító hajó, az előírásokhoz híven, mindenesetre megváltoztatta útvonalát, a Lunának rengeteg dolga volt velük, az automata adók, amelyek morzejelekkel továbbítják a nagy stacionárius számítógépeken kiszámított útvonal és pályakorrekciókat, szakadatlanul ontották jelsoraikat, túlságosan felgyorsítva ahhoz, hogy hallás után vehettük volna. De a többi sáv is tele volt hangokkaclass="underline" az utasok drága pénzért üzengettek aggódó családjuknak, hogy kitűnően érzik magukat és nincs semmi veszély, az asztrofizikai holdállomás folyamatos jelentéseket adott a raj sűrűségi övezeteiről, a színképelemzés eredményeiről, egyszóval a műsor változatos volt, nem unatkozott az ember túlságosan a hangszóró mellett.
Mumpszos űrhajósaim, akik persze már tudtak a hiperbolikus felhőről, nyakra-főre telefonálgattak a rádiós szobába, míg végül is kikapcsoltam a készülékeiket, kijelentve, hogy ha veszély lesz, főleg ha kilyukad a hajó és nem zár a páncél, könnyen felismerhetik abból, hogy nem lesz levegő.
Tizenegy körül lementem az étkezdébe harapni valamit; a távírász, úgy látszik, csak erre várt, mert rögtön eltűnt, mint a kámfor, én pedig már túl fáradt voltam nemcsak ahhoz, hogy megkeressem, de még ahhoz is, hogy egyáltalán gondoljak rá. A mérnök befejezte ügyeletét, már nyugodtabb volt, megint főleg a sógorán rágódott, s elmenőben (akkorákat ásítva, mint egy bálna) megjegyezte, hogy a bal oldali radarernyő alighanem elromlott, mert egy helyen valami zöld izé villog rajta. Ezzel elvonult, én pedig tovább ettem a hideg marhahúst a konzervdobozból, s egyszer csak, a gusztustalan, fagyott zsírba mélyesztett villával, kővé dermedtem.
A mérnök annyit ért a radarképekhez, mint én az aszfaltozáshoz. Az az „elromlott képernyő”… Felugrottam és rohantam a kormányfülkébe. Már amennyire rohanni lehet, amikor az ember ebbe-abba kapaszkodva, a faltól vagy a mennyezettől elrugdosva magát, úszik a levegőben. Mikor végre odaértem, a kormányfülke mintha kihűlt volna, a pultokon nem égett a világítás, a máglya ellenőrző lámpái gyengén pislákoltak, mint az alvó szentjánosbogarak, csak a radarernyőkön lüktettek a szüntelenül forgó vezérsugarak; már az ajtóból a bal oldalira pillantottam.
Alsó jobb oldali negyedében egy mozdulatlan pont világított, helyesebben — egészen közelről nézve — egy lencse formájú, lapos, fillérnyi foltocska, elég szabályos, zölden foszforeszkáló, mint egy apró, csak látszólag mozdulatlan halacska az üres óceánban; ha egy normális ügyeletes pilóta észlelte volna, de nem most, nem most, hanem fél órával ezelőtt, rögtön bekapcsolja az automata helyzetközlőt, értesíti a parancsnokot, felszólítja amazokat, hogy közöljék pályaadataikat és úticéljukat, de nekem nem voltak ügyeleteseim, fél órával elkéstem, egyedül voltam, hát egyszerre csináltam mindent, képzelhetitek: azonosítási felhívás, helyzetközlő, adó, a máglya felfűtése, hogy meghajtásra készen álljon (olyan hideg volt, mint egy nagyon, de nagyon öreg hulla); múltak a percek, még a félautomata kézi számítógépet is bekapcsoltam, s kiderült, hogy annak a hajónak a pályája majdnem megegyezik a mienkkel, a különbség egy perc törtrésze, az összeütközés valószínűsége, mely az űrben amúgy is elképzelhetetlenül csekély, szinte a nullával egyenlő.
Csakhogy a hajó hallgatott. Átültem a másik fotelba, és elkezdtem morzejeleket villogtatni rájuk a fedélzeti lézerrel. Mögöttünk haladt, körülbelül kilencszáz kilométerre, tehát hallatlanul közel, őszintén szólva már az Űrhajózási Bíróság előtt láttam magamat (persze nem „katasztrófa okozásáért”, hanem egyszerűen „az Űrközlekedési Szabályzat nyolcadik paragrafusának megsérüléséért a VK — Veszélyes Közelítés — vétsége által”). Arra gondoltam, hogy fényjeleimet még a vakok is meglátnák. És egyáltalán, ez a hajó csak azért ül olyan makacsul a radarernyőmön és nem akar leszakadni a Gyöngyről, sőt lassan még közeledik is hozzá, mert véletlenül hasonló a menetiránya. Pályánk csaknem párhuzamos volt, de a képernyőn is látszott, hogy ő gyorsabb. Sebességét szemre hiperbolikusnak becsültem; valóban, a tízmásodperces időközökben végzett két mérés azt mutatta, hogy kilencven kilométert tesz meg másodpercenként. Mi meg alig negyvenötöt!