Nem válaszolt, csak közeledett; már igen nagynak látszott, túlságosan is nagynak. Izzó zöld lencse oldalról nézve, keskeny orsó… A radartávmérőre pillantottam, mert valahogy túlságosan megnőtt nekem ez a hajó. Négyszáz kilométer. Hunyorogni kezdtem. Ekkora távolságból minden hajó csak vesszőcskének látszik. „A fene ezt az Éjszaka Gyöngyét! — gondoltam. — Rossz itt minden műszer.” Áttettem a képet az irányantennás kis kézi radarra. Ugyanolyan maradt. Elhűltem. Talán ez is — villant hirtelen eszembe — olyan „Le Mans-vonat”, mint amilyennek én vagyok a masinisztája? Negyven-ötven roncs, egyik a másik után, azért ilyen óriási… De miért orsó alakú?
A radarok dolgoztak, az önműködő távolságmérő csak kopogott és kopogott: háromszáz kilométer. Kétszázhatvan. Kétszáz…
Nekiálltam a Harrelsbergeren még egyszer kiszámítani a pályát, mert volt egy olyan érzésem, hogy ebből túl közeli előzés lesz. Tudjuk, hogy mióta a tengeren bevezették a radart, mindenki biztonságban érzi magát, de a hajók azért csak el-elsüllyednek. Megint az jött ki, hogy a másik harminc-negyven kilométer távolságban húz majd el a hajóm orra előtt. Ellenőriztem a két adómat — az automata rádióadót és a lézert. Működtek, de az idegen hallgatott.
Mindeddig nem volt tiszta a lelkiismeretem, hiszen igaz, ami igaz: amíg a mérnök a sógoráról regélt és jó éjszakát kívánt, én pedig a marhahússal viaskodtam, azalatt vakon repültünk, mert nem voltak embereim, mindent magamnak kellett csinálnom. De lelkifurdalásom szent felháborodásnak adta át a helyét: az igazi bűnöst most már ebben a süket és néma hajóban láttam, amely hiperbolikus sebességgel vágtat át a szektoron, és még csak válaszolni sem kegyeskedik a közvetlen, sürgető felhívásokra!
Bekapcsoltam a rádiót, és hívogatni kezdtem. Különféle dolgokat követeltem, persze egyezményes rövidítésekkeclass="underline" gyújtsa fel a helyzetlámpáit, lőjön ki jelzőrakétákat, közölje azonosságát, adja meg a nevét, úticélját, tulajdonosát — de ő csak repült némán, nyugodtan, hajszálnyit sem változtatott a sebességén vagy az irányán, és már csak nyolcvan kilométerre volt tőlem.
Eddig mögöttem repült, de egyre inkább a nyomomba ért, hiszen sebessége kétszer akkora volt, mint az enyém; és tudtam, hogy mivel a számítógép nem vette figyelembe az egész szögmódosítást, az előzési távolság néhány kilométerrel kisebb lesz, mint amennyit kiszámított. Harmincnál biztosan kevesebb, sőt talán húsz körül. Fékeznem kellett volna, mert ilyen közelítést nem szabad megengedni, de nem lehetett. Mögöttem a százegynéhányezer tonnás rakétaszerelvény — az egész rozsdatemetőt le kellett volna kapcsolnom. Egyedül nem boldogultam volna, legénységemet elfoglalta a mumpsz, fékezésről tehát szó se lehetett. Inkább filozófiai, mint űrhajózási ismeretek kellettek ide: sztoicizmus, fatalizmus, sőt esetleg, ha a számítógép hibája valószínűtlenül nagy, némi eszkatológia.
Huszonkét kilométerre voltunk egymástól, mikor a másik hajó szemlátomást kezdte megelőzni a Gyöngyöt. Tudtam, hogy ettől kezdve nőni fog a távolság, tehát látszólag minden rendben lett volna; eddig folyton csak a távolságmérőt bűvöltem, mert ez volt a legfontosabb, csak most pillantottam megint a radarernyőre.
Hát ez nem hajó volt, hanem úszó sziget, vagy nem tudom, hogy mi. Húsz kilométerről akkorának látszott, mint a két ujjam; és a tökéletesen szabályos orsóból korong lett, illetve nem is — hanem gyűrű!
Persze ti már régen kapiskáljátok, hogy „idegen hajó” volt. Mi más lehetne, mikor tíz mérföld hosszú… Na jó, de hát ki hisz „idegen” hajókban? Első reflexem az volt, hogy üldözőbe veszem. Hogy a fenébe ne! Meg is ragadtam a főhajtómű fogantyúját — de nem rántottam meg. Mögöttem repült az ócskavas-szerelvény; így nem lehet fogócskát játszani. Felugrottam a fotelból, és a keskeny aknán felmásztam a kormányfülke fölötti kis csillagvizsgálóba, amit a külső páncélba építettek. Ott kéznél volt minden, ami kellett: távcső és világító rakéták. Kilőttem hármat, egyiket a másik után, amilyen gyorsan csak tudtam, nagyjából a hajó irányába, és a kigyúló fényben keresni kezdtem. Akkora volt, mint egy sziget, de nem találtam meg rögtön. Ráadásul a rakéta látóterembe került és néhány másodpercre elvakított, türelmesen várnom kellett, amíg újra látok. A második rakéta messze, oldalt gyulladt fel, ez semmit sem ért, a harmadik magasabban. Ennek mozdulatlan, vakító fehér fényében végre megláttam a hajót.
Nem nézhettem tovább öt vagy hat másodpercnél, mert a rakéta hirtelen, ahogy néha szokta, nagyot lobbant és kialudt. De ez alatt a néhány másodperc alatt a nyolcvanszoros nagyítású éjszakai távcsövön át láttam a felülről elég gyengén, kísértetiesen, de azért tisztán megvilágított, sötét fémtestet; mintha pár száz méterről néztem volna. Alig fért el a látóteremben; közepe táján jól kivehettem néhány hunyorgó csillagot, mintha ott átlátszó lenne — mintha sötét acélból öntött, belül üres alagút repülne az űrben; de a rakéta utolsó felvillanásakor sikerült pontosabban megfigyelnem, hogy inkább lapos henger, olyasféle, mint egy nagyon vastag abroncs; üres közepén keresztülnézhettem, bár nyílása nem egyenesen felém fordult: a kolosszus ferdén megdőlt pillantásom irányához képest, mint egy pohár, amelyet kissé megdöntenek, hogy lassan kiöntsék belőle a folyadékot.
Gondolhatjátok, hogy nem kezdtem elmélkedni a látvány felett, hanem rögtön kilőttem a következő rakétákat; kettő bedöglött, a harmadik rögtön kilobbant, a negyedik és az ötödik fényében láttam a hajót — utoljára. Most ugyanis, miután keresztezte a Gyöngy útvonalát, egyre gyorsabban távolodott, már száz, kétszáz, háromszáz kilométerre volt; a vizuális megfigyelés lehetetlenné vált.
Rögtön visszatértem a kormányfülkébe, hogy tisztességesen megállapítsam a mozgáselemeit; az volt a szándékom, hogy mihelyt ezt megcsináltam, olyan riadót verek minden sávon, amilyen még nem volt az űrhajózásban; már magam előtt láttam, miként indulnak egész rakétafalkák az általam megjelölt pályán, hogy elkapják a titokzatos vendéget.
Csaknem biztos voltam benne, hogy részét alkotja a hiperbolikus rajnak. A szem bizonyos körülmények között a fényképezőgéphez hasonló: az erősen megvilágított képet, ha csak egy másodperc törtrészéig volt is megvilágítva, eltűnése után még jó ideig nemcsak magunk előtt látjuk, hanem részletesen elemezhetjük is, majdnem úgy, mintha továbbra is a szemünk előtt lenne. Nos hát, én a rakéta utolsó felvillanásakor jól láttam az óriási test felületét; mérföldes oldalfala nem sima volt, hanem gidres-gödrös, majdnem olyan, mint a Hold felszíne; kráterszerű mélyedések, repedések, dudorok vetettek árnyékot az éles fényben; évmilliók óta repülhetett így, sötéten és némán behatolt a porködökbe, évszázadok múlva kilépett belőlük, s a tízezernyi ütközés közben a meteorpor, a kozmikus erózió marta és roncsolta. Máig sem értem, honnét eredt ez a bizonyosság, de tudtam, hogy nincs benne élőlény, hogy milliárd éves roncs, és talán már a civilizáció sem létezik, amely útjára küldte!
Amíg ezen gondolkodtam, a teljes pontosság kedvéért mindenesetre negyedszer, ötödször, hatodszor is kiszámítottam mozgáselemeit, s az eredményeket billentyűkkel továbbítottam a leírórendszerbe, hiszen kár minden másodpercért: a hajó már csak zöldesen foszforeszkáló vonalként, békés szentjánosbogárként izzott a jobb oldali képernyő szélső szektorában — kétezer; háromezer, hatezer kilométerre tőlem.
Mire befejeztem, eltűnt. De mit bántam én? Élettelen test, nem tud manőverezni, hát nem menekülhet, nem bújhat eclass="underline" hiperbolikus sebességgel repül ugyan, de akármelyik nagyreaktoros hajó könnyen utolérheti, mikor ilyen pontosan kiszámítottam a mozgáselemeit…