— Ön a folyó év október tizennyolcadika, s harmincadika között megtett úton a Góliát legénységének tagja volt?
— Igenis, elnök úr.
— Milyen minőségben?
— Másodpilóta voltam.
— Legyen szíves, adja elő a Bíróságnak, mi történt a szóban forgó út folyamán, október huszonegyedikén a Góliát fedélzetén. Kezdje a hajó helyzetének és feladatainak ismertetésével.
— Fedélzeti idő szerint nyolc óra harminckor hiperbolikus sebességgel kereszteztük a Szaturnusz holdjainak pályáját, és megkezdtük a fékezést. Tizenegy óráig fékeztünk, ezalatt hiperbolikusról kétszeres orbitálisra csökkentettük a sebességet, aztán megkezdtük a körpályára állást. Erről a pályáról kellett mesterséges holdakat juttatnunk a gyűrű síkjába.
— Kétszeres orbitálison másodpercenként ötvenkét kilométeres sebességet ért?
— Igen, elnök úr. Tizenegyig tartott a szolgálatom, de mivel a folytonos perturbációk miatt állandóan módosítani kellett a pályát, csak helyet cseréltem az első pilótával, attól kezdve ő vezetett, és én voltam a navigátor.
— Ki utasította erre?
— A parancsnok, bíró úr. Egyébként ez a szokásos eljárás ilyen körülmények között. Feladatunk az volt, hogy amennyire csak a biztonsági követelmények megengedik, megközelítsük a Roche-határt a gyűrű síkjában, majd, gyakorlatilag körpályáról, egymás után három automata szondát küldjünk rádiótávirányítással a Roche-övezetbe. Az egyik szondát a Cassini-résben kellett elhelyezni, tehát a Szaturnusz belső és külső gyűrűje közötti sávban, a másik kettő pedig arra szolgált, hogy az elsőnek a mozgását ellenőrizze. Kitérjek erre részletesebben?
— Legyen szíves.
— Igenis, elnök úr. A Szaturnusz gyűrűi meteorszerű testecskékből állnak, a gyűrűk között körülbelül négyezer kilométer széles rés van. A résbe helyezett és körpályán keringő műhold arra szolgált, hogy adatokat közvetítsen a gravitációs mező háborgásairól és a gyűrűket alkotó testek egymáshoz viszonyított, belső mozgásáról. De a perturbációk rövidesen átterelték volna a szondát a résből a belső vagy a külső gyűrűbe, és ott természetesen ízzé-porrá tört volna. Hogy ez be ne következzék, saját meghajtású, különleges műholdakat kellett alkalmazni, viszonylag kis teljesítményű, egynegyed-egyötöd tonna tolóerejű ionmotorral. Ez a két „őrhold” ügyelt volna radarérzékelői segítségével, hogy a résben keringő harmadik a helyén maradjon. Feladatuk az volt, hogy számítógépeikkel kiszámítsák, milyen módosításokat igényel a középső műhold pályája, és ennek megfelelően távvezéreljék a motorjait. Ez lehetővé tette, hogy a szonda mindaddig üzemeljen, amíg a meghajtása működik, tehát körülbelül két hónapig.
— Miért volt szükség két ellenőrző műholdra? Nem gondolja, hogy egy is elég lett volna?
— Biztos, hogy elég lett volna, bíró úr. A másik „őrhold” egyszerűen tartalék volt, arra az esetre, ha az első elromlik, vagy összeütközik egy meteorral és megsemmisül. A Földről végzett csillagászati megfigyelés a Szaturnusz körüli térséget, a gyűrűktől és a holdaktól eltekintve, üresnek mutatja, pedig nagyon is szemetes vidék. Ilyen térségben lehetetlen az apró testeket egyenként kikerülgetni. Éppen ezért kellett tartanunk az orbitális sebességet, mert gyakorlatilag minden törmelék a szaturnuszi első kozmikus sebességgel kering a bolygó egyenlítői síkjában, tehát az összeütközés veszélye így a minimumra csökkent. Azonkívül meteorhárító berendezésünk is volt a fedélzeten: kilőhető ernyők, amelyeket vagy a pilóta lő ki, vagy a hajó radarjával összekapcsolt automata.
— Nehéznek vagy veszélyesnek tartotta ön a feladatot?
— Nem, bíró úr. Se különösen nehéz, se különösen veszélyes nem volt, feltéve, hogy minden manővert hibátlanul hajtunk végre, és nem jön közbe üzemzavar. A Szaturnusz környékét mi a Jupiter-vidéknél is rosszabb szemétdombnak tartjuk, viszont a manőverezésnél sokkal kisebb gyorsításokra van szükség, mint a Jupiter közelében, és ez nagy előny.
— Kiket ért azon, hogy „mi”?
— A pilótákat, bíró úr, meg a navigátorokat.
— Egyszóval az űrhajósokat?
— Igen, bíró úr. Fedélzeti idő szerint tizenkettő körül gyakorlatilag elértük a gyűrű külső határát.
— A gyűrű síkjában?
— Igen. Körülbelül ezer kilométerre voltunk tőle. A műszerek már jelentős porsűrűséget mutattak. Percenként mintegy négyszáz mikroütközésünk volt. A program szerint beléptünk a gyűrű fölött a Roche-övezetbe, és a Cassini-réssel gyakorlatilag párhuzamos körpályáról megkezdtük a szondák kilövését. Az elsőt fedélzeti idő szerint tizenöt órakor lőttük ki, és radarirányítással a résbe vezéreltük. Ez volt az én feladatom. A pilóta segített, közben a minimális tolóerőt tartva. Így gyakorlatilag ugyanolyan sebességgel keringtünk, mint a gyűrűk. Calder nagyon ügyesen manőverezett. Csak annyi meghajtást adott, hogy a hajót egyenesben tarthassa, orrával előre, mert tolóerő nélkül rögtön bukfencezni kezd.
— Ki volt még a kormányfűikében, önön és az első pilótán kívül?
— Mindenki. Az egész legénység, bíró úr. A parancsnok köztem és Calder között ült, de Calderhez közelebb, mert úgy állította a székét. Mögöttem ült a mérnök meg az elektronikus. Burns doktor, úgy emlékszem, a parancsnok mögött ült.
— Ez nem biztos?
— Nem figyeltem meg. Egész idő alatt lefoglalt a munka, és a fotelből különben is nehéz hátranézni. Magas a támlája.
— Vizuálisan vezérelték a szondát a résbe?
— Nemcsak vizuálisan, bíró úr. Állandó televíziós kapcsolatban voltam vele. A radarlokátort is használtam. Kiszámítottam a szonda pályaadatait, megállapítottam, hogy jó helyen van: nagyjából a két gyűrű közötti, üres sáv közepén, aztán szóltam Caldernak, hogy mehet a következő.
— Hogy mehet a következő?
— Igen, a következő szonda. Calder beindította a kidobót, a zsilip megnyílt, de a szonda nem repült ki.
— Mit ért azon, hogy „kidobó”?
— A hidraulikus dugattyút, amely a zsilip felnyílása után kilöki a szondát a külső kilövőcsatornából. Három ilyen csatornánk volt a hajó farában, és háromszor kellett megismételnünk ugyanezt a manővert.
— Tehát a második műhold nem repült ki?
— Nem. Beszorult a kilövőcsatornába.
— Legyen szíves részletesen előadni, hogyan történhetett ez.
— A műveletek sorrendje a következő: először kinyitjuk a külső zsilipet, aztán beindítjuk a dugattyút, és amikor a mutató jelzi a műhold kicsúszását, bekapcsoljuk a szonda indító automatáját, amely száz másodperces késéssel gyújt, tehát hiba esetén még van idő kikapcsolni. Az automata begyújtja a szilárd üzemanyaggal működő kis segédrakétát, és a szonda tizenöt másodpercig egytonnás saját tolóerővel távolodik a hajótól. Az a cél, hogy minél gyorsabban eltávolodjon. Mikor a segédrakéta kiég, automatikusan bekapcsolódik az ionmotor, amelyet a navigátor távirányít. Most az történt, hogy Calder már bekapcsolta az indító automatát, mert a műhold kicsúszása megkezdődött, majd mikor a szonda hirtelen elakadt, megpróbálta kikapcsolni az automatát, de nem sikerült.
— Biztos ön abban, hogy az első pilóta megpróbálta kikapcsolni a szonda indító automatáját?
— Igen, rángatta a fogantyút, az vissza is ugrott, de nem tudom miért, mégis felrobbant a töltet. Hallottam, hogy Calder felkiáltott: „Nem megy!”