— Ügyész úr, a szabályzat nem határozza meg…
— A tanú csak a Bírósághoz intézheti szavait.
— Igenis. Tisztelt Bíróság, a szabályzat nem határozza meg részletesen mindazokat a körülményeket, amelyek az űrhajón előadódhatnak. Ez különben is lehetetlen. Ha lehetséges volna, akkor elég lenne, hogy a legénység minden tagja betéve tudja a szabályzatot, és parancsnokra egyáltalán nem lenne szükség.
— Elnök úr, a vád tiltakozik a tanú gúnyos megjegyzései ellen!
— Válaszoljon, kérem, tömören és világosan a vád kérdésére.
— Igenis. Tehát véleményem szerint a parancsnok az adott helyzetben nem volt köteles konkrét parancsokat adni. Ott volt, látta és értette, mi történik; ha nem szólt, ez azt jelentette: az űrhajószabályzat huszonkettedik cikkelye értelmében megengedi, hogy a pilóta saját belátása szerint járjon el.
— Tisztelt Bíróság, a tanú helytelenül alkalmazza a kozmikus közlekedést szabályozó törvényerejű rendelet űrhajószabályzatának huszonkettedik cikkelyét, mivel a tárgyalt esetre a veszélyes helyzetekről szóló huszonhatodik cikkely vonatkozik.
— Tisztelt Bíróság, a Góliáton előállt helyzet sem a hajót, sem a legénység életét és egészségét nem veszélyeztette.
— Tisztelt Bíróság, a tanú rosszakarata nyilvánvaló, mert ahelyett, hogy az objektív igazság tisztázását, szorgalmazná, vallomásában minden megengedett és meg nem engedett módon menteni igyekszik Pirx vádlottat, aki a hajó parancsnoka volt! A hajón előállott helyzet kétségkívül a huszonhatodik cikkely hatálya alá tartozik!
— Tisztelt Bíróság, a vádló nem szerepelhet egyszersmind a tényálladékot leszögező hites szakértőként!
— Megvonom a szót a tanútól. A Bíróság felfüggeszti és külön határozat tárgyává teszi a kérdést, hogy a helyzetre az űrhajószabályzat huszonkettedik vagy huszonhatodik cikkelye vonatkozik-e. Felkérem a tanút, adja elő, hogy a továbbiakban mi történt a hajó fedélzetén.
— Calder ugyan semmit sem kérdezett a parancsnoktól, de láttam, hogy néhányszor felé pillantott. Közben a beszorult szonda tolóereje egyenletessé vált, és a hajó stabilizálása már nem ütközött nehézségekbe. Miután a stabilizálás sikerült, Calder távolodni kezdett a gyűrűtől, de nem szólt nekem, hogy számítsam ki a visszatérő pályát, ebből már tudtam, hogy mégis megpróbálja véghezvinni a feladatunkat. Mikor elhagytuk a Roche-övezetet, tizenhat óra körül, csúcsjelzést adott, és rögtön utána megpróbálta kirázni a szondát.
— Hogy érti ezt?
— Úgy értem, hogy Calder bekapcsolta a maximális túlterhelésre figyelmeztető jelzőlámpát, és rögtön utána először teljes fékezésre, aztán teljes meghajtásra kapcsolt, a szonda súlya három tonna, teljes gyorsításnál majdnem hússzor annyi lehetett. Azt hitte volna az ember, úgy kirepül, mint a vöcsök. Tízezer mérföld után Calder még kétszer megpróbálta ezt a kilökősdit, de hiába. Csak annyit ért el, hogy az oldalnyomás tovább nőtt. Feltehetőleg az történt, hogy a hirtelen gyorsításoktól a szonda még jobban beszorult a kilövőcsatornába, és megváltoztatta helyzetét, úgyhogy most az egész gázsugár a ferdén álló külső zsilipbe ütközött, visszaverődött róla, és így jutott ki az űrbe. A hirtelen gyorsítások elég kellemetlenek voltak, és kissé kockázatosak is, hiszen már tudhattuk, hogy a szonda, ha egyáltalán kirepül, alighanem a külső páncélból is elvisz egy darabot. Úgy festett a dolog, hogy vagy kimegy néhány ember űrruhában, szerszámokkal a páncélra, vagy visszafordulunk, és cipeljük magunkkal azt a rohadt… bocsánat, azt a beékelődött szondát.
— Nem próbálta Calder kikapcsolni a szonda hajtóművét?
— Nem lehetett, bíró úr, mert a szondát a hajóhoz kötő vezérlőkábel már elszakadt, tehát csak a rádióvezérlés maradt volna, de a szonda egészen a kilövőcsatorna torkolatában ült, és a fémfal leárnyékolta. Talán egy percig távolodtunk a bolygótól, már azt hittem, Calder mégis a hazatérés mellett döntött, elvégzett néhány manővert, megcsinálta az úgynevezett csillagra állást: ez azt jelenti, hogy az ember megcéloz a hajó orrával egy kiválasztott csillagot, és közben változtatja a tolóerőt. Ha a stabilitás tökéletes, a csillagnak teljesen mozdulatlanul kell maradnia a képernyőn. Persze nem így volt, megváltoztak a pályaelemeink, és Calder igyekezett tisztázni a számértéküket. Néhány kísérlet után sikerült a kormányfúvókákkal kiegyenlítenie az oldalnyomást, és akkor visszafordult.
— Rájött ön ekkor, hogy mit szándékozik tenni Calder?
— Rájöttem, jobban mondva: feltételeztem, hogy mégis pályára akarja helyezni a megmaradt harmadik szondát. Visszatértünk az egyenlítő síkja fölé, a Nap felőli oldalról. Calder nagyszerűen kormányzott, olyan könnyedén, hogy ha nem tudtam volna, soha ki nem találom, hogy a hajónak egy terven felüli, beépített oldalmotorja van. Aztán szólt, hogy számítsam ki a harmadik szondánk vezérléséhez szükséges pályamódosításokat és impulzusokat meg a szonda egész pályáját. Akkor már nem lehetett kétségem a szándéka felől.
— Végrehajtotta ön ezt az utasítást?
— Nem, bíró úr. Illetve megmondtam neki, hogy nem számíthatom ki a pályákat a program szerint, hiszen másképp kell eljárnunk, a programot már nem tarthattuk be pontosan. Kiegészítő adatokat kértem tőle, mert nem tudtam, milyen magasról akarja kilőni az utolsó szondát, de nem válaszolt. Talán csak azért szólt hozzám, hogy közölje szándékát a parancsnokkal.
— Gondolja? Hiszen közvetlenül a parancsnokhoz is fordulhatott volna.
— Talán nem akart. Például azért, nehogy azt gondolhassák róla, hogy nem tudja, mit kell csinálni, és segítségre szorul. De az is lehet, hogy meg akarta mutatni, milyen kitűnő pilóta, hiszen olyan feladatot vállal, amelyben a navigátor, mármint én, nem tud segíteni. A parancsnok azonban nem reagált, és Calder már a gyűrűk felé tartott. Akkor jöttem rá, hogy hiba van a kréta körül.
— Szíveskedjék konkrétabban kifejezni magát.
— Igenis, bíró úr. Arra gondoltam, hogy Calder kockázatos műveletre készül.
— Felhívom a tisztelt Bíróság figyelmét, hogy a tanú most akaratlanul megerősítette, aminek leszögezésétől eddig vonakodott, nevezetesen, hogy a parancsnoknak az adott helyzetben kötelessége lett volna cselekvőleg fellépni, ám ezt tudatosan, szántszándékkal elmulasztotta, kiszámíthatatlan következményeknek téve ki a hajót és a legénységet.
— Tisztelt Bíróság, nem úgy volt, ahogyan a vád állítja.
— Ne a váddal vitatkozzék, hanem folytassa vallomását, és szorítkozzék az eseményekre. Miért találta kockázatos műveletnek, hogy Calder megkezdte a visszatérést a gyűrűk síkja fölé? Miért éppen ekkor, és csak ekkor kezdett aggódni?
— Talán rosszul fejeztem ki magam. A következő történt. A pilótának ilyen körülmények között a parancsnokhoz kell fordulnia. Én az ő helyében biztosan így tettem volna. Az eredeti programot már nem hajthattuk végre pontosan. Azt gondoltam, Calder, miután a parancsnok rábízta, hogy járjon el saját belátása szerint, igyekszik majd elég messziről pályára állítani a műholdat, tehát nem közelíti meg túlságosan a gyűrűt. Ez csökkentette ugyan a siker kilátását, de lehetséges volt, s amellett biztonságos is. És csakugyan, miközben kis sebességgel haladtunk, Calder megint szólt nekem, hogy számítsam ki a műhold pályaelemeit, arra az esetre, ha ezer-ezerkétszáz kilométer távolságból impulzusokkal vezéreljük. Mivel segíteni akartam neki, elkezdtem kiszámítani a pályaelemeket, és kiderült, hogy ebben az esetben a hibaszórás körülbelül a Cassini-rés szélességének felel meg. Mintegy ötvenszázalékos valószínűsége volt tehát annak, hogy a szonda nem a kívánt ellenőrző pályára áll, hanem vagy a bolygó felé, vagy kifelé csúszik, és szétzúzódik a gyűrűn. Megadtam ezt az eredményt, mivel jobbat nem tudtam nyújtani.