— Igen, bíró úr. De csak akkor, ha átszakítják a biztosítékokat. A Góliát reaktorának potenciális tolóereje tízezer tonna.
— Folytassa vallomását.
— „El akarod pusztítani a hajót?”, kérdezte a parancsnok nyugodtan. „Átmegyünk a Cassinin, és a túlsó oldalon lefékezek!”, felelte Calder ugyanilyen nyugodtan. Még be sem fejezte, mikor forogni kezdtünk. Úgy látszik, a hirtelen gyorsítástól, amellyel Calder át akart vágni a résen, a szonda valahogy elmozdult a kilövőcsatornában, és ezáltal kisebb lett ugyan az oldalnyomás, viszont a gázsugár most a hajótest érintőjének irányában áramlott ki, úgyhogy az egész űrhajó forogni kezdett a hossztengelye körül, mint a búgócsiga. Ez a pörgés eleinte elég lassú volt, de pillanatról pillanatra gyorsult. Így kezdődött a katasztrófa. Calder akaratlanul idézte elő: azzal, hogy az imént olyan hirtelen gyorsított.
— Fejtse ki részletesen, hogy ön szerint miért növelte a gyorsulást Calder.
— Tisztelt Bíróság, a vád tiltakozik. A tanú részrehajló, és bizonyára azt feleli, amit már mondott: hogy Calder el akarta némítani a parancsnokot.
— Egyáltalán nem ezt akarom mondani. Caldernek nem kellett volna ugrásszerűen növelnie a gyorsulást, lassabban is megtehette volna, de ha át akart vágni a Cassinin, nagy tolóerőre volt szüksége. Abban a térségben roppant nehéz manőverezni, mert tipikusan olyan övezet, ahol matematikailag megoldhatatlan soktest-problémák vetődnek fel. Ott a Szaturnusz vonzereje, a gyűrűk tömege, a legközelebbi holdak; mindez együtt olyan gravitációs teret hoz létre, amelyben lehetetlen valamennyi perturbációt egyszerre figyelembe venni. Ráadásul ott volt még a szonda kitérítő hatása. Olyan pályán haladtunk tehát, amelyet sok erő határoz meg, részint a hajó saját tolóerői, részint a térben elszórt testek vonzása. No mármost, minél nagyobb meghajtással repültünk, annál kisebb lett a zavaró tényezők hatása, mert azoknak az értéke állandó volt, a mi impulzusunk értéke viszont növekedett. Calder azért fokozta a sebességet, hogy pályánkat kevésbé befolyásolják a külső, zavaró hatások. Meggyőződésem, hogy ha hirtelen pörögni nem kezdünk, sikerült volna átrepülnie a résen.
— Véleménye szerint hibátlan űrhajóval át lehet repülni rajta?
— Hogyne, bíró úr. Meg lehet csinálni, bár minden űrhajózási tankönyv tiltja. A rés gyakorlatilag háromezerötszáz kilométer széles, de a gyűrűk mentén tele van durva meteor— és jégporral, amely vizuálisan nem észlelhető ugyan, de a hiperbolikus sebességgel száguldó űrhajó elégne benne. A nagyjából tiszta rés, amelyen át lehet jutni, öt-hatszáz kilométer széles. Kis sebességgel nem nehéz belépni egy ilyen folyosóba, de nagyobb sebességnél már jelentkezik a gravitációs sodródás, ezért Calder előbb jól megcélozta a rést a hajó orrával, aztán nagy tolóerőre kapcsolt. Ha a szonda el nem mozdul, minden jól ment volna. Legalábbis én így vélem. Természetesen volt bizonyos kockázat, három-négy százalék volt a valószínűsége, hogy összeütközünk valami kósza törmelékkel. Csakhogy közbejött a pörgés. Calder megpróbálta leküzdeni, de nem sikerült. Pedig nagyon szépen harcolt. Ezt el kell ismernem.
— Caldernek tehát nem sikerült leküzdenie a hajó pörgését? Meg tudná mondani, miért nem?
— Már korábban, mikor együtt voltunk szolgálatban, megfigyeltem, milyen káprázatosan számol. És hallatlanul bízott abban a képességében, hogy gép nélkül, villámgyorsan, fejben kiszámít mindent. Abban a helyzetben, a hiperbolikus sebességünkkel, olyan feladat állt előtte, mintha egy tű fokán kellene átcsúsznunk. A tolóerő-mutatók nem értek semmit, mert csak a Góliát hajtóművének adatait mutatták, de nem mutathatták a szonda tolóerejének értékeit. Calder kizárólag a gravimétereket nézte, és csak azok szerint vezetett. Valóságos matematikai versenyfutás volt ez, közte és az egyre gyorsabban változó körülmények között. Calder hihetetlen képességeit mutatja, hogy míg én alig győztem leolvasni a számokat a műszerekről, ő fejben elvégezte a számításokat, negyedfokú differenciálegyenleteket állított fel. Hangsúlyoznom kell, hogy bár Calder magatartását eddig a pillanatig felháborítónak találtam, mert biztos voltam benne, hogy hallotta a parancsnok tilalmát, és szándékosan nem vette figyelembe, mégis csodálatot éreztem iránta.
— Ön nem válaszolt a Bíróság kérdésére.
— Éppen most akartam válaszolni, bíró úr. A megoldások, még ha Calder tizedmásodpercek alatt számította is ki őket, csak megközelítések lehettek. Nem voltak tökéletesen pontosak, mert nem is lehettek, még akkor sem, ha Calder a világ leggyorsabb számítógépévé változott volna. A hibaszórás, amelyet nem tudott figyelembe venni, egyre nőtt, és tovább pörögtünk. Egy percig úgy rémlett, hogy Calder talán mégis úrrá lesz a hajón, de ő előbb megértette, mint én, hogy veszített, és akkor az egész tolóerőt kikapcsolta. Nullára csökkent a gravitációnk:
— Miért kapcsolta ki Calder a tolóerőt?
— Majdnem merőlegesen akart átvágni a résen, de a pörgéssel nem tudott megbirkózni. A Góliát pörgettyűként forgott, tehát úgy is viselkedett, mint a pörgettyű ellenállást tanúsított a tolóerővel szemben, amely hosszanti irányban igyekezett tartani a hajót. Precessziós mozgásba kezdtünk, minél jobban nőtt a sebesség, annál hevesebben körözött a hajó tatja. Így aztán erősen nyújtott spirális pályán haladtunk, a hajó egészen az oldalára feküdt, és minden ilyen kacskaringó átmérője legalább száz kilométer volt. Ezzel a mozgással könnyen a gyűrű szélébe vágódhattunk volna a rés közepe helyett. Calder már tehetetlen volt. Egérfogóba került.
— Ez mit jelent?
— Így szoktuk nevezni a visszafordíthatatlan helyzeteket, amelyekbe könnyű bejutni, de kiút nincs belőlük, tisztelt Bíróság.
Utunk további része már teljesen váratlan volt. Mikor Calder kikapcsolta a hajtóművet, azt hittem, egyszerűen sorsára bízza magát. A műszerek ablakaiban csak úgy villóztak a számok, de már semmit sem lehetett kiszámítani. A gyűrűk szemfájdítóan vakítottak, hiszen jégtömbökből állnak. Forogtak alattunk, mintha körhintán ülnénk, és velük forgott a rés is. Olyan volt, mint egy fekete hasadék. Ilyen pillanatokban hihetetlenül hosszúnak rémlik az idő. Valahányszor a másodpercmérőre pillantottam, úgy rémlett, egy helyben áll a mutatója. Calder az öveit kezdte kikapcsolni, nagyon gyorsan. Követtem a példáját, mert sejtettem, hogy át akarja szakítani a túlterhelési főbiztosítékot, amely a pulton van, de leszíjazva nem érte el. Ha felhasználhatja az egész teljesítményt, még lefékezhetett és kisuhanhatott az űrbe, száz g körüli gyorsulással. Szétpukkantunk volna, mint a léggömb, de megmentette volna a hajót, no és saját magát. Tulajdonképpen már előbb is gondolhattam volna, hogy nem lehet ember, hiszen egyetlen ember sem képes úgy számolni, mint ő… de ez csak most tudatosult bennem. Vissza akartam tartani, mielőtt eléri a pultot, de ő gyorsabb volt. Természetes, hogy az volt. „Ne kapcsold ki magad!” — kiáltott rám a parancsnok. Aztán Calderre kiáltott: „Ne nyúlj a biztosítékhoz!”. Calder nem törődött vele, már felállt. „Teljessel előre!” — kiáltott a parancsnok, és én engedelmeskedtem. Előttem volt ugyanis a második kormány. Nem kapcsoltam rögtön teljes gyorsulásra, csak öt g-re mentem fel, mert nem akartam megölni Caldert, csak el akartam lökni a biztosítékoktól, de ő állva maradt. Döbbenetes látvány volt, uraim, mert egyetlen ember sem marad talpon ötnél! Állva maradt, csak belekapaszkodott a pultba, lehorzsolódott a bőr mind a két kezéről, de tovább kapaszkodott, mert a bőre alatt acél volt. Akkor egyszerre a maximumra kapcsoltam. A tizennégy g letépte a pultról, és a kormányfülke végébe vágta, olyan szörnyű csattanással, mintha egyetlen fémtömb lett volna, a székeink között repült át, és úgy vágódott a falnak, hogy beleremegett a szoba, a szekurit pozdorjává tört azon a helyen, ő pedig valami hihetetlen, semmihez sem hasonlítható hangot adott, aztán hallottam, hogyan dobálja magát ott hátul, hogyan töri-zúzza, ami a keze ügyébe kerül, de már nem figyeltem oda, mert megnyílt előttünk a rés, pörögve zuhantunk felé, a tat vadul keringett, lementem négy g-re, most már csak a szerencsétől függött minden. A parancsnok rám kiáltott, hogy lőjek, egymás után kilövöldöztem a meteorhárító ernyőket, hogy legalább az apróbb morzsákat elsöpörjem, ha elénk kerülnek, sokat nem ért, de ennyi védelem is jobb, mint a semmi. A Cassini óriási fekete torokként tátongott, messze a hajó előtt tüzek lobbantak, a védőernyők kinyíltak, és a jégporfelhőkbe ütközve rögtön el is égtek, gyönyörű szép, óriási ezüst felhők ragyogtak fel és tűntek él egy szempillantás alatt, a hajó kissé megremegett, a jobb oldali érzékelők mutatói mind kilendültek, ez hőlökés volt, súroltunk valamit… nem tudom, mit, és aztán már a túlsó oldalon voltunk…