— Hogyne. És egyáltalán nem búsulnék, ha a COSNAV tönkremenne. Ha az űrkutatást sikerült az ENSZ keretében nemzetközivé tenni, megcsinálhatnák az űrközlekedéssel is. Legalábbis én így látom.
— Én is. Biztosíthatom, hogy én is ezt szeretném, ha másért nem, az íróasztalomra való tekintettel. De hát ez a jövő zenéje. Egyelőre az a nagy helyzet, hogy a COSNAV kész akárhány nemlint beállítani a járatain, pillanatnyilag csak a teherforgalomban, mert az utasszállító hajók esetében a nagyközönség bojkottjától tart. Már folynak is az előzetes tárgyalások.
— És a sajtó minderről hallgat?
— A tárgyalások nem hivatalosak. Egyébként néhány lap célozgatott a dologra, de a COSNAV mindent cáfolt. Formailag nem is jogtalanul. Tudja, kapitány úr, ez a terület valóságos dzsungel. Tulajdonképpen olyan sávban mozognak, amelyre szigorúan véve sem a hazai törvények nem vonatkoznak, sem az ENSZ által elfogadott nemzetközi jogszabályok. Az elnök, mivel megbízatása rövidesen lejár, a szakszervezetek heves tiltakozásától tartva, óvakodik a kongresszus elé vinni azokat a törvényeket, amelyeket az intelektronikai nagytőke követel. No mármost, hogy végre a lényegre térjek, néhány cég, számítva a világsajtó, a munkásmozgalom, a szakszervezetek és a többi várható ellenvetéseire, rendelkezésünkre akar bocsátani néhány darab félprototípust, hogy megvizsgáljuk, mennyiben alkalmasak bolygóközi űrhajók vezetésére.
— Bocsánat, kinek a rendelkezésére? Az ENSZ-nek? Ez valahogy furcsán hangzik.
— Nem, nem közvetlenül az ENSZ-nek. Nekünk, vagyis az UNESCO-nak. Ugyanis ez a szervezet foglalkozik a tudományos, kulturális és közoktatási ügyekkel…
— Elnézést, de még most sem értem. Mi közük ezeknek a robotoknak a közoktatáshoz vagy a tudományhoz?
— De kérem, ezeknek a futószalagon termelt… álembereknek az inváziója, mint ön nevezte, szerintem nagyon is lényeges ügye az egész emberi kultúrának. Nem pusztán a gazdasági következményekről van szó, a munkanélküliség veszélyéről meg a többiről, hanem a lélektani, társadalmi, kulturális kihatásokról is! Egyébként, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, elárulom, hogy mi korántsem lelkesedtünk a javaslatért. Sőt a vezetőség először vissza is akarta utasítani. De aztán a vállalatok újabb érvvel hozakodtak elő, nevezetesen azzal, hogy a nemlinek sokkal biztonságosabban vezetnék az űrhajókat, mint az emberek. Gyorsabbak a reakcióik, nincs szükségük alvásra, nem ismerik a fáradtságot, sohasem betegszenek meg, óriási biztonsági teljesítményük révén komoly sérülés után is működőképesek, azonkívül nincs szükségük sem oxigénre, sem élelemre, dehermetizálódott vagy áttüzesedett hajón is elláthatják feladatukat, és így tovább. Ön is beláthatja, hogy ezek már nyomós érvek. Nemcsak néhány magáncég nyereségéről van szó, hanem a hajók és a rakomány biztonságáról. Ha beválik a dolog, talán még az ENSZ kutató űrflottája is úgy határozna, legalábbis részben…
— Értem. De nagyon veszélyes precedens lenne. Ezt nyilván önök is tudják.
— Miért lenne veszélyes?
— Mert jószerivel ugyanezt lehet elmondani sok más munkakörről és foglalkozásról. Egy szép napon önt is elbocsáthatják, hogy gépet ültessenek a helyére.
Az igazgató elég kényszeredetten nevetett. De rögtön el is komolyodott.
— Nézze, kedves kapitányom… tulajdonképpen elkalandoztunk a tárgytól. De mondja, maga szerint mit tehetnénk ebben a helyzetben? Az UNESCO visszautasíthatná a gyáros urak javaslatát, de a tényeken ez mit sem változtatna. Ha csakugyan olyan jók a robotjaik, a COSNAV előbb-utóbb megveszi őket, aztán már csődül a többi megrendelő.
— És mit változtat a tényeken, ha az UNESCO elszegődik a robotgyárakhoz műszaki ellenőrnek?
— De uram… nem műszaki ellenőrzésről van szó. Mi azt szeretnénk… most már kimondom… azt szeretnénk javasolni önnek, tegyen egy utat ilyen legénységgel. Ön lenne a parancsnokuk. Ez alatt a két hét alatt megítélhetné, mit érnek. Annál is fontosabb számunkra a véleménye, mivel, hangsúlyozom: a legénység különféle, egymástól eltérő modellekből áll. Arra kérnénk önt, hogy visszatérése után adjon róluk részletes szakvéleményt, sokféle szempontból. Nemcsak a szakmai, hanem az egyéb… a lélektani tényezőket is figyelembe véve: mennyire alkalmazkodnak ezek a robotok az emberhez, mennyiben felelnek meg a róluk alkotott képzeteknek, milyen benyomást tesznek az emberre, felsőbbrendűnek vagy éppen szellemileg alsóbbrendűnek látja-e őket… Illetékes szerveink ellátnák önt a szükséges anyagokkal és kérdőívekkel, amelyeket kiváló tudósok és pszichológusok állítottak össze…
— Szóval ez lenne a feladatom?
— Ez. Nem kell rögtön válaszolnia. Ha jól tudom, most éppen nem repül?
— Hathetes szabadságon vagyok.
— Hát akkor választ adna, mondjuk… két napon belül?
— Még két kérdésem van. Milyen következményei lesznek a véleményemnek?
— Perdöntő lesz!
— Kinek a számára?
— A mi számunkra, természetesen. Az UNESCO számára. Meggyőződésem, hogy ha sor kerül az űrhajózás nemzetközivé tételére, fontos adalék lesz az ENSZ jogi bizottságai számára, amelyek…
— Bocsánat. Ez a jövő zenéje, mint ön is mondotta. Szóval az UNESCO számára, igaz? De az UNESCO nem cég, nem vállalat, és remélem, nem is óhajt felcsapni valamelyik cég reklámirodájának?
— De uram! Hát persze, hogy nem! Közzétesszük a világsajtóban, amit ön megállapít. Ha a minősítés negatív lesz, bizonyára hátráltatni fogja a COSNAV és a gyártó cégek tárgyalásait. Ily módon hozzájárulunk.
— Még egyszer elnézést. De ha pozitív lesz, akkor nem hátráltatjuk, és nem járulunk hozzá…?
Az igazgató krákogott, köhécselt, végül elmosolyodott.
— Maga előtt szinte bűnösnek érzem magam, kapitány úr. Mintha nem lenne tiszta a lelkiismeretem… Hát az UNESCO találta fel azokat a robotokat? Rajtunk múlott ez a helyzet? Mi igyekszünk objektívan eljárni, a közjó érdekében…
— Nem tetszik nekem ez az egész.
— Vissza is utasíthatja, kapitány úr. De gondolja meg, hogy ha mi is így tennénk, az pilátusi gesztus volna. Legkönnyebb persze mosni kezeinket. Mi nem vagyunk világkormány, senkinek sem tilthatjuk meg, hogy ilyen vagy amolyan gépeket gyártson. Ez a kormányokra tartozik. Egyébként meg is próbálták, nekem elhiheti. Tudom, hogy történtek ilyen kísérletek, de papíron maradtak. És az Egyház sem ért el semmit, pedig tudjuk, milyen szigorúan elutasító az álláspontja.
— Igen. Szóval senkinek se tetszik a dolog, és mindenki ölbe tett kézzel nézi.
— Mert nincs jogalapja, hogy fellépjen ellene.
— És a következmények? Hiszen a gyártó cégek alatt is meginog a talaj, ha olyan munkanélküliséget idéznek elő, hogy…
— Most én vagyok kénytelen önt félbeszakítani. Kétségkívül sok igazság van abban, amit mond. Mindannyian ugyanettől tartunk. De nem tehetünk, semmit. Illetve: valamit mégiscsak tehetünk. Végrehajthatjuk legalább ezt az egy kísérletet. Ön eleve rossz szemmel nézi a dolgot? Nagyon helyes! Annál jobban megfelel nekünk! Ha egyáltalán léteznek ellenérvek, ön a legalaposabban kifejti majd őket!
— Gondolkodni fogok — mondta Pirx, és felállt. — Még egy kérdésre utalt az imént…