— Mint felettese, én döntöm el, hogy mi tartozik a kötelességei közé — válaszolta Pirx. McGuirr arcán megrökönyödés tükröződött. A többiek mozdulatlanul, figyelmes arccal hallgatták a párbeszédet, mint a jó tanulók az iskolában.
— Ha ez parancs — felelte Brown hajlékony, lágy baritonján —, csak annyit mondhatok, hogy ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam.
— Akkor lesz szíves holnapig átgondolni. Ettől teszem függővé, hogy felszállhat-e a hajóra.
— Igenis, navigátor úr.
Pirx most Calderhez, az első pilótához fordult, szemük találkozott. Calder szivárványhártyája majdnem színtelen volt, a szoba nagy ablakai visszatükröződtek benne.
— Ön pilóta?
— Igenis.
— Milyen gyakorlattal?
— Felsőfokú pilótatanfolyamot végeztem, kétszázkilencven órát vezettem az űrben kis tonnatartalmú hajón, tíz önálló leszállásom van, ebből négy a Holdon, kettő a Marson és egy a Vénuszon.
Pirx szemlátomást alig figyelt a válaszra.
— Burton — fordult a következőhöz —, ön elektronikus?
— Igenis.
— Hány röntgent képes elviselni egy óra hosszat?
Burtonnek megremegett a szája. Pici rándulás volt csak, nem mosoly. Rögtön el is tűnt.
— Azt hiszem, talán négyszázat — felelte. — Legfeljebb. De utána gyógyításra szorulnék.
— Négyszáznál többet nem?
— Nem tudom, de nem hinném.
— Hová való?
— Arizonába.
— Volt valami betegsége?
— Nem. Legalábbis semmi komoly.
— Jó a látása?
— Jó.
Pirx tulajdonképpen nem is azt hallgatta, mit mondanak. Inkább a hangjuk lejtését, színezetét, arcuk és szájuk mozgását figyelte, s olykor átvillant rajta az esztelen reménység, hogy mindez csak egy nagyszabású buta tréfa, beugratás, bolonddá akarják tenni, kicsúfolják, amiért ilyen naivul hisz a technika mindenhatóságában. Vagy talán így akarják megbüntetni érti? Hiszen ezek ugyanolyan emberek, mint a többi, a titkárnő butaságokat beszélt — hiába, mit tesz az előítélet! Lám, s még McGuirrt is közülük valónak nézte…
A beszélgetés eddig semmitmondó volt — eltekintve attól a nem éppen okos ötlettől a jóistennel… Egyáltalán nem volt okos ötlet, inkább ízetlen és primitív, Pirx ezt nagyon jól tudta, korlátolt, sőt bárgyú pasasnak érezte magát, csakis így mehetett bele ebbe az egészbe… Azok öten ugyanúgy néztek rá, mint eddig, de úgy rémlett, hogy a vörös Thomson meg a két pilóta túlságosan is közönyös arcot vág, mintha nem akarnák éreztetni vele, hogy máris teljesen keresztülláttak együgyű rutinpilóta lelkén, amely most végképp kizökkent ismerős, érthető és ezért biztonságos egyensúlyából. Tovább akarta kérdezgetni őket; már csak azért is, mert az egyre növekvő csend őellene fordult, az ó ügyefogyottságát bizonyította, de egyszerűen képtelen volt bármit is kitalálni; már csak a kétségbeesés, nem a józan ész sugallta, hogy valami meghökkentő, vakmerő huszárvágásra lenne szükség, de nagyon jól tudta, hogy úgysem csinál ilyesmit. Érezte, hogy nevetségessé tette magát, nem kellett volna vállalkoznia erre a találkozásra, McGuirr-re pillantott.
— Mikor mehetek fel a hajóra?
— Ó, bármikor, akár ma is.
— Mi lesz az orvosi ellenőrzéssel?
— Önnek semmi gondja vele. Már mindent elintéztünk. A mérnök szinte szánakozva felelgetett, legalábbis így rémlett Pirxnek.
„Nem vagyok jó vesztes” — gondolta. Aztán így szólt:
— Ez minden. Brown kivételével valamennyien a legénység tagjainak tekinthetik magukat. Brown lesz szíves holnap válaszolna kérdésre, amelyet feltettem. McGuirr, önnél vannak az aláírandó papírok?
— Hogyne, de nem itt. Az igazgatóságon vannak. Átmegyünk értük?
— Jó.
Pirx felállt. A többiek követték a példáját.
— Viszontlátásra — biccentett Pirx, és előresietett. A mérnök a liftnél érte utol.
— Kapitány úr, ön lebecsült bennünket… Egészen visszanyerte a jókedvét.
— Hogy értsem ezt?
A lift elindult. A mérnök óvatosan emelte szájához a szivarját, hogy a hamu ezüstszürke kúpja le ne hulljon.
— Nem olyan könnyű ám a mi fiainkat megkülönböztetni az… igaziaktól.
Pirx vállat vont.
— Ha ugyanabból az anyagból vannak, mint én, akkor emberek — mondta —, és hogy lombikban keletkeztek-e, holmi mesterséges megtermékenyítés révén, vagy a hagyományos módon születtek, az engem egyáltalán nem érdekel.
— Ó, dehogy! Nem ugyanabból az anyagból vannak!
— Hát miből?
— Ne haragudjon, de ez gyári titok.
— Ön kicsoda?
A lift megállt. A mérnök kinyitotta az ajtót, de Pirx nem mozdult, várta a választ.
— Arra gondol, hogy én vagyok-e a tervező? Nem. A reklámosztályon dolgozom.
— És illetékes arra, hogy válaszoljon néhány kérdésemre?
— Természetesen, de talán ne itt!
A platinaszőke titkárnő egy nagy tárgyalóterembe vezette őket.
A hosszú asztal két oldalán karosszékek álltak, nyílegyenes sorban. Leültek az asztal végéhez, ahol nyitott irattartó feküdt a szerződésekkel.
— Parancsoljon — mondta McGuirr. A hamu a nadrágjára hullott, lefújta, Pirx észrevette, hogy a mérnök szeme véreres, fogsora túl egyenletes. „Műfogsor — gondolta. Fiatalabbnak akar látszani, mint amilyen.”
— Azok, akik… nem emberek, ugyanúgy viselkednek, mint az emberek? Esznek? Isznak?
— Hogyne.
— Minek?
— Hogy az illúzió teljes legyen. Mármint a környezet számára, természetesen.
— Eszerint a tápláléktól… meg is szabadulnak?
— No persze.
— És a vérük?
— Tessék?
— Van vérük? Szívük? Véreznek, ha megsebesülnek?
— Van vérük és szívük… látszólag — felelte McGuirr, óvatosan válogatva meg szavait.
— Mit jelent ez?
— Hogy csak egy jó szakorvos tudná eldönteni, alapos vizsgálat után…
— Én tehát nem?
— Nem. Kivéve persze, ha speciális készülékeket használ.
— Röntgen?
— Már ki is találta! De a hajón nem lesz röntgenkészüléke.
— Ezt nem szakember gondolta ki — jegyezte meg nyugodtan Pirx. — A máglyából annyi izotópot szerezhetek, amennyit akarok, hibakereső készüléknek is lennie kell a hajón, röntgenre tehát semmi szükségem.
— Nincs kifogásunk az ilyen készülékek ellen, ha megígéri, hogy csak rendeltetésszerűen használja őket.
— És ha nem ígérem meg?
McGuirr felsóhajtott, s elnyomta szivarját a hamutartóban, mintha hirtelen megundorodott volna tőle.
— Kapitány úr… ön mindenáron meg akarja nehezíteni a dolgunkat!
— Az igaz! — felelte nyájasan Pirx. — Szóval vérezhetnek?
— Igen.
— És a vérük igazi vér? Mikroszkóp alatt is?
— Igazi vér.
— Hogy csinálták ezt?
— Bámulatos, mi? — McGuirr szélesen elvigyorodott. Csak nagy vonalakban beszélhetek róla: szivacs. Különleges, bőr alatti szivacs.
— Emberi vérrel?
— Igen.
— De minek?
— Bizonyára nem azért, hogy önt félrevezessük. Értse meg végre: nem ön miatt indítottuk be a termelést, több milliárd dolláros költséggel! Ezeknek úgy kell kinézniük, olyannak kell lenniük, hogy az utasokban vagy más emberekben semmi körülmények között fel ne merülhessen a gyanú…