A kapitányság különszobájában várták, bőröndökkel és apróbb csomagokkal felszerelve, az útitáskák fogóján névjegykártyák himbálóztak. Pirxnek akaratlanul is különféle hülye viccek jutottak eszébe, hogy biztosan franciakulcsokat és toalett-olajozót tartanak a táskájukban, meg ilyesmik. De egyáltalán nem volt nevetős kedve, mikor a kölcsönös üdvözlések után leadta a rajtkészenlét igazolásához szükséges engedélyeket és iratokat, majd, két órával a kitűzött időpont előtt, kivonultak az egyetlen reflektorral megvilágított betonra, és libasorban megindultak a hófehér Góliát felé. Kicsit olyannak látszott, mint egy frissen kicsomagolt, óriási cukorsüveg.
A rajt gyerekjáték volt. A Góliát szinte magától is elindult volna, csak be kellett programozni az automata és félautomata berendezéseket. Fél óra sem telt el, máris maguk mögött hagyták a Föld éjszakai féltekéjét, a városok foszforeszkáló pontocskáival; Pirx ekkor kinézett, mert noha sokszor látta már az űrből, amint a nap hajnali sugarai „felborzolják” a légkört, az óriási, lángoló szivárványkaréj pompás látványát nem lehetett megunni. Néhány perc múlva elhagyták az utolsó navigációs műholdat, sűrűn kattogtak és sípoltak a lázasan működő információs gépek jelzései („a kozmosz elektronikus bürokráciája”, szokta erre mondani Pirx), majd hajójuk az ekliptika fölé emelkedett. Ekkor Pirx utasította az első pilótát, hogy maradjon a kormánynál, ő maga pedig bement a kabinjába. Tíz perc sem telt el, mikor kopogtattak.
— Tessék!
Brown lépett be. Gondosan becsukta az ajtót, az ágyon ülő Pirxhez lépett, és fojtott hangon megszólalt:
— Beszélni szeretnék önnel.
— Tessék. Üljön le.
Brown leült a karosszékbe, aztán mintha úgy találta volna, hogy túl messze vannak egymástól, közelebb húzta székét, kis ideig lesütött szemmel hallgatott, majd hirtelen a parancsnok szemébe nézett, és elkezdte:
— Közölni szeretnék valamit. De a titoktartását kell kérnem. Adja szavát, hogy nem mondja el senkinek.
Pirx felvonta szemöldökét.
— Titok? — Néhány pillanatig gondolkodott. — Rendben van, nem mondom el senkinek — szóit végül. — Halljuk.
— Én ember vagyok — bökte ki Brown, és elhallgatott, Pirx szemébe nézve, mintha szavai hatását akarná megfigyelni. Pirx azonban, félig lehunyt szemmel, fejét a fehér műanyaghabbal burkolt falnak támasztva, mozdulatlanul ült.
Azért mondom meg, mert segíteni akarok önnek folytatta Brown, olyasformán, mintha jó előre átgondolta volna mondókáját. — Amikor jelentkeztem, nem tudtam, miről van szó. Biztosan sok jelentkező volt, de mindenkit külön hívtak be, hogy ne ismerkedhessünk meg, és ne is láthassuk egymást. Csak akkor tudtam meg, hogy tulajdonképpen mi a tervük velem, mikor már végleg kiválasztottak, az összes próbarepülés, vizsga és teszt után. Akkor meg kellett fogadnom, hogy egyetlen szót sem árulok el senkinek. Menyasszonyom van, össze akarunk házasodni, de anyagi nehézségeink voltak, remekül jött ez a munka, mert rögtön adtak nyolcezret, és ugyanennyit kapok a visszatérés után, függetlenül az eredménytől. Azért mondom el mindezt, mert azt akarom, hogy tudja, hogy én ebben a dologban tisztán állok. Őszintén szólva, az első pillanatban nem is jöttem rá, hogy mire megy a játék. Egy fura kísérlet, és kész, gondoltam eleinte. De aztán kezdett egyre kevésbé tetszeni a dolog. Hiszen itt végeredményben a legelemibb emberi szolidaritásról van szó. Hallgassak, mikor ezzel az embereknek ártok? Úgy éreztem, hogy ezt nem szabad megtennem. Nincs igazam?
Pirx hallgatott, mire Brown kisvártatva folytatta, de mintha egy fokkal kevésbé lett volna magabiztos.
— A többi négy közül nem ismerek senkit. Egész idő alatt külön tartottak bennünket. Mindenkinek külön szobája volt, külön fürdőszobája, tornaterme, még az étkezéseknél sem találkoztunk, csak közvetlenül Európába utazásunk előtt étkezhettünk három napig együtt. Ezért nem tudom megmondani, melyik ember, és melyik nem az. Semmit sem tudok biztosan. De gyanítom…
— Egy pillanat — szakította félbe Pirx. — És miért felelte az Istenről szóló kérdésemre, hogy „nem kötelessége” ezzel foglalkozni.
Brown mocorgott egy kicsit a karosszékben, majd cipője orrát nézve, amellyel ábrákat rajzolt a padlóra, halkan felelte:
— Mert én addigra már tulajdonképpen elhatároztam, hogy mindent elmondok önnek, és… tudja, hogy van ez: a rossz lelkiismeret… Féltem, hogy McGuirr megsejti, mire készülök. Ezért mikor ön feltette a kérdést, úgy válaszoltam, hogy azt higgye, szentül őrzöm a titkot, és semmiképpen sem fogok segíteni önnek, hogy felfedje kilétemet.
— Tehát McGuirr miatt felelt így?
— Igen.
— És hisz Istenben?
— Hiszek.
— És úgy gondolta, hogy egy robot nem hihet benne?
— Hát persze.
— És hogy ha azt feleli, „hiszek”, akkor könnyebb lett volna kitalálni, hogy ember?
— Igen. Pontosan így volt.
— De hiszen a robot is hihet Istenben — jegyezte meg Pirx egy másodperc múlva, könnyed hangon, mintegy mellékesen. Brown szeme tágra nyílt.
— Mit mond?
— Lehetetlennek tartja?
— Sohasem jutott volna eszembe…
— No jó, hagyjuk ezt. Nem fontos, legalábbis pillanatnyilag. Valami gyanút említett…
— Igen. Azt hiszem, az a barna hajú, Burns, az nem ember.
— Miből gondolja?
— Alig észrevehető apróságokból, de ha összegezem őket, már jelenthetnek valamit. Először is: mikor ül vagy áll, meg se moccan. Mint egy szobor. Pedig az ember, ugye, nem képes sokáig teljesen mozdulatlanul maradni. Kényelmetlenné válik a helyzete, elzsibbad a lába, és akaratlanul is mocorogni kezd, fészkelődik, arcához emeli a kezét. Ő meg egyszerűen kővé dermed.
— Mindig?
— Nem. Éppen ez az, hogy nem mindig. Ez különösen gyanús.
— Miért?
— Én úgy veszem észre, akkor tesz ilyen látszólag akaratlan, apró mozdulatokat, mikor tudatosan ügyel erre, amikor pedig megfeledkezik róla, meg se moccan. Nálunk éppen fordítva van: ahhoz kell a tudatos figyelem, hogy egy ideig mozdulatlanul maradjunk.
— Van benne valami. Aztán?
— Mindent megeszik.
— Mi az, hogy mindent?
— Amit elébe tesznek. Teljesen mindegy neki. Ezt már sokszor megfigyeltem, útközben is, mikor átrepültünk az óceánon, de már otthon, az Államokban is meg a repülőtéri étteremben. Teljes közönnyel megeszik mindent, amit adnak, pedig hát minden embernek vannak kedvenc ételei, és van, amit nem szeret.
— Ez nem bizonyíték.
— Ó, hát persze, hogy nem. De az előbbi dologgal együtt, gondolja csak meg! És még valami.
— No?
— Levelet sem ír. Igaz, ebben már nem lehetek száz százalékig biztos, de Burtont például láttam, mikor a szállodában bedobott egy levelet.
— Szabad egyáltalán levelezniük?
— Nem.
— Látom, szépen betartják a szerződés feltételeit! — dörmögte Pirx. Kiegyenesedett az ágyon, és közelebb hajolva Brownhoz, lassan megkérdezte
— Miért szegte meg a szavát?
— Én? Hogy érti ezt?! Kapitány úr!
— Hiszen szavát adta, hogy titokban tartja a kilétét.
— Ja úgy! Igen. Szavamat adtam. De úgy vélem, vannak helyzetek, mikor az embernek nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége, hogy megszegje a szavát.