Rendes utazósebességgel haladtak, fedélzeti idő szerint húsz óra körül elhúztak két nagy teherhajó mellett, kölcsönösen leadták a szokásos jelzéseket, majd egy órával később az automaták kikapcsolták a fedélzeteken a nappali világítást. Pirx éppen a kormányfülkéből jött, mikor elaludt a villany. Félhomály borult a tágas középfedélzetre, csak a kerek éjszakai lámpák kékes fénye derengett. Ugyanakkor fényleni kezdtek a fal mentén húzódó; foszforeszkáló festékkel bevont kapaszkodózsinórok, amelyeket a súlytalanság állapotában használnak, az ajtófélfák, a kilincsek, a falakra festett tájékoztató nyilak és feliratok. Olyan mozdulatlan volt a hajó, mintha a földi dokkban pihenne. A legcsekélyebb rezgés sem érződött, csak a klímaberendezések működtek szinte nesztelenül, s amint Pirx áthaladt a láthatatlan légáramokon, meg-megcsapta a picit hűvösebb, enyhén ózonillatú levegő.
Apró ütést érzett a homlokán, mérges zümmögés hallatszott: nyilván egy potyautas légy. Pirx bosszúsan nézett utána, nem szerette a legyeket, de már nem tudta felfedezni. Egy kanyar után a folyosó összeszűkült, s elhaladt a lépcső meg a henger alakú személyfelvonó mellett. Pirx a karfára tette a kezét, és felfelé indult, maga sem tudva, miért. Nem is gondolt rá, hogy odafent van a kilátóablak. Tudni persze tudott róla, de most szinte véletlenül vetődött a nagy, fekete négyszög elé. Tulajdonképpen nem táplált semmilyen határozott érzést a csillagok iránt. Állítólag sok űrhajós másképp van ezzel; a régi űrrepülések feltétlenül kötelező, romantikus póza már kiment a divatból, de most is — valószínűleg azért, mert a filmeken, tévén és irodalmon nevelkedett közvélemény holmi „kozmikus magatartást” vár a csillagvándoroktól — a legtöbb űrhajós igyekszik felfedezni magában valami meghitt viszonyt ezekkel a fénypontocskákkal. Pirx azonban szíve mélyén nagyképűsködéssel gyanúsította mindazokat, akik ilyesmiről beszéltek, mert őt a maga részéről nemigen érdekelték a csillagok, a róluk való fecsegést pedig hülyeségnek tartotta. Most megállt, és nekitámaszkodott a rugalmas korlátnak, amely arra szolgál, hogy a nézelődő bele ne verje a fejét a láthatatlan üvegtáblába. Rögtön felismerte a hajó alatt a Tejútrendszer központját, vagyis inkább csak az irányát, mert a Nyilas nagy, fehéres ködfelhői eltakarták. Ezt a csillagképet mindig valamiféle kissé elmosódott és ezért nem elég pontos útjelzésnek érezte; a járőrszolgálatból maradt ez az emléke, mert a Nyilas felhőjét a kis képernyőn is fel lehetett ismerni, a csillagképek szerinti tájékozódást viszont sokszor megnehezítette az egyszemélyes járőrrakéták szűk látótere. De általában nem úgy gondolt erre a felhőre, mint izzó napok millióira, megszámlálhatatlan bolygórendszerrel — azaz így gondolt rá kölyökkorában, amikor még nem járt az űrben és nem szokta meg. Aztán valahogy abbahagyta ezt az ifjonti fantáziálást, nem is tudja, mikor. Arcát lassan a hideg üvegfalhoz közelítette; nekidőlt a homlokával s így álldogált, de igazság szerint nem is nagyon nézte a tengernyi mozdulatlan fénypontot, amelyek itt-ott fehéren derengő köddé folytak össze. Belülről nézve a Galaxis rend és szerkezet nélküli káosznak látszik, mint egy tűzgolyókkal játszott évmilliárdos biliárdparti eredménye. Pedig van benne rend, a galaxisok magasabb szintű rendje; de ez csak az óriási távcsövekkel készült fényképeken látszik. A fényképen a galaxisok tojásdad testek, olyanok, mint az amőbák a fejlődés különböző szakaszaiban; de az űrhajósoknak ezzel semmi dolguk, nekik a mi Tejútrendszerünk a mindenség, a többi nem számít. „Ezer év múlva talán majd számítani kezd” — gondolta. Valaki közeledett. A habszivacs padlón nem hallatszottak a léptek, de érezte a jövevény jelenlétét. Hátranézett. Sötét alakot pillantott meg a mennyezet és a fal határát jelző fénycsíkok derengésében.
— Ki az? — kérdezte halkan.
— Én vagyok. Thomson.
— Vége a szolgálatnak? — érdeklődött, csak azért, hogy mondjon valamit.
— Vége, kapitány úr.
Egy darabig álldogáltak; Pirx szeretett volna megint az ablak felé fordulni, de Thomson várakozóan tekintett rá.
— Mondani akar valamit?
— Nem — felelte Thomson, megfordult, és elment arrafelé, ahonnét jött.
„Hát ez meg mi?” — gondolta Pirx. Hiszen biztos, hogy őt kereste.
— Thomson! — kiáltott a sötétségbe. A léptek visszafordultak. Thomson felbukkant a gyér fényben, amelyet az ablak alatt mozdulatlanul függő; foszforeszkáló zsinór bocsátott ki.
— Van itt valahol egypár fotel — mondta Pirx. A hátsó falhoz ment; csakugyan ott voltak a karosszékek. — Üljön már le egy kicsit, Thomson.
Thomson engedelmesen odament. Leültek és kibámultak a csillagablakon.
— Mondani akart valamit. Tessék.
— Attól félek… — kezdte Thomson, és elhallgatott.
— Nem baj. Beszéljen csak. Magánügy?
— Az. A legnagyobb mértékben.
— Akkor beszélgessünk teljesen magánemberként. Miről van szó?
— Szeretném, ha keresztülvinné a szándékát — folytatta Thomson. — Mindjárt azzal kezdem: be kell tartanom a szavamat, tehát nem mondom meg önnek, hogy ki vagyok. De mindenképpen szeretném, ha szövetségesének tekintene.
— Logikus ez? — kérdezte Pirx. Rosszul választotta ki a beszélgetés helyét, jutott eszébe, mert zavarta, hogy nem látja Thomson arcát.
— Azt hiszem, igen. Ha ember vagyok, akkor nyilvánvalóan ez az érdekem, de ha robot vagyok, akkor is, mert mi történik velem, ha megkezdődik a tömeggyártás? Besorolnak a másodosztályú állampolgárok, a modern rabszolgák kategóriájába, és valamelyik tröszt tulajdona leszek.
— Nem biztos.
— De könnyen lehetséges. Úgy van ez, mint a négerekkeclass="underline" ha csak néhány van belőlük egy országban, másféleségük jóvoltából kiváltságos helyzetbe is könnyen kerülhetnek, de ha már sokan vannak, rögtön felmerülnek a problémák: elkülönítés, beolvasztás és a többi.
— No jó. Szóval tekintsem a szövetségesemnek. De vajon ezzel nem szegi meg a szavát?