— Csak arra köteleztem magam, hogy nem árulom el a kilétemet, és semmi másra. Nukleonikusi teendőket kell ellátnom az ön parancsnoksága alatt. Ez minden. A többi az én magánügyem.
— Hát nézze, ez formailag talán rendben van, de nem sérti meg a kenyéradója érdekeit? Gondolom, tisztában van vele, hogy nem a szándékaiknak megfelelően jár el.
— Lehetséges. De ők sem gyerekek. A feltételek világosak és egyértelműek voltak. Az érdekelt vállalatok jogi osztályai közösen dolgozták ki őket. Megfogalmazhattak volna egy külön cikkelyt, amely megtilt minden olyan lépést, mint az enyém, de ilyesmiről szó sem volt.
— Megfeledkeztek róla?
— Nem tudom. Lehet. Miért kérdezi ezt? Nem bízik bennem?
— Kíváncsi voltam az indítékaira.
Thomson hallgatott egy ideig.
— Erre nem gondoltam — mondta végül halkan.
— Mire?
— Arra, hogy ezt a lépésemet gyanakvással fogadhatja. Például előre kitervelt cselnek tekintheti. Ön tehát úgy látja, hogy a játékban két fél áll szemben, egyfelől ön, másfelől mi valamennyien. Ha tehát kidolgozott valami tervet, hogy próbára tegyen bennünket, olyan próbára gondolok, amely, tegyük fel, az ember fölényét bizonyíthatná, és egyikünknek elmondaná a tervét, mert az illetőt szövetségesének tartja, de az valójában az ellentáborhoz tartozna, akkor az ellenfél stratégiailag értékes információhoz jutna.
— Érdekes, amit mond.
— Ó, ön biztosan gondolt erre. Nekem csak most jutott eszembe; úgy látszik, túlságosan elfoglalt az az alapvető kérdés, hogy felajánljam-e önnek a segítségemet. Elkerülte a figyelmemet ez a szempont. Igen, tulajdonképpen ostobaságot követtem el, hiszen ön semmiképpen sem lehet velem őszinte.
— Tegyük fel — mondta Pirx. — De ez nem olyan nagy baj, mert ha én nem is mondok semmit, maga azért mondhat nekem egyet-mást. Például a kollégáiról.
— De hamis információt is adhatok, hogy félrevezessem.
— Ezt már bízza rám. Tud valamit?
— Tudok. Brown nem ember.
— Biztos?
— Nem. De nagyon valószínű.
— Mire alapozza ezt?
— Nyilván megérti, hogy mindegyikünk kíváncsi, ki ember a többiek közül, és ki nem az.
— Hogyne.
— A rajt előtt, amikor a reaktort ellenőriztem, ön, Calder, Brown és Burns lementek a vezérlőfülkébe. Én éppen a lassítót cseréltem ki, és ahogy odanéztem, egy ötletem támadt.
— Mégpedig?
— Kéznél volt a reaktor forró belsejéből vett minta, mert ellenőriznem kellett a bomlási szennyeződést. Nem volt sok, de tudtam, hogy bőven vannak benne stronciumizotópok, tehát amikor önök bejöttek, megfogtam a csipesszel és a két ólomtégla közé tettem, amelyek a fal melletti polcon álltak. Nem vette őket észre?
— Észrevettem. És?
— Persze nem helyezhettem el pontosan, de mindenesetre át kellett haladniuk a sugárnyalábon. Elég gyenge sugárzás volt, még közepesen érzékeny Geiger-számlálóval vagy közönséges érzékelővel sem lehetett volna kimutatni. No mármost, kicsit elkéstem, úgyhogy ön és Burns már továbbmentek, de a másik kettő, Calder és Brown akkor jött le a lépcsőn. Így csak ők ketten mentek át a láthatatlan sugáron. Láttam, hogy Brown hirtelen az ólomtéglák felé pillant, és sietni kezd.
— És Calder?
— Ő nem reagált.
— Ez jelenthetne valamit, ha tudnánk, hogy a nemlineknek van sugárérzékelőjük.
— Meg akar fogni? Arra gondol, hogy ha nem tudom, van-e, akkor ember vagyok, ha tudom, akkor nem vagyok ember?! Szó sincs róla, egyszerűen nagyon valószínű, hogy van, mert ha semmiben sem állnának felettünk, akkor mi az ördögnek építették volna őket? A radioaktív érzékszerv nagyon hasznos lehet, különösen űrhajón. Biztos, hogy ez a tervezőknek is eszükbe jutott.
— Szóval azt mondja, hogy Brownnak van ilyen érzékszerve?
— Ismétlem: nem vagyok benne biztos. Végső soron véletlen is lehetett, hogy meggyorsította a lépteit és oldalra pillantott, de szerintem elég valószínűtlen, hogy puszta véletlen lett volna.
— És mi van még?
— Egyelőre semmi. Ha észreveszek valamit, szólni fogok, amennyiben óhajtja.
— Jól van. Köszönöm.
Thomson felállt, és eltűnt a sötétségben. Pirx egyedül maradt. „No, nézzük csak — összegezte gyorsan —, Brown azt állítja, hogy ember, Thomson azt mondja, Brown nem ember, saját magáról pedig nem nyilatkozik ugyan, de inkább azt sugallja, hogy ember; legalábbis ez hihetőbben indokolná az eljárását. Felteszem, hogy egy robot nem árulná el ilyen készségesen a másik robotot az ember parancsnoknak, ámbár talán már elég közel vagyok a szkizofréniához, hogy mindent lehetségesnek találjak. Gyerünk tovább. Burns azt mondja, hogy nem ember. Hátra van még Burton és Calder. Ők talán marslakónak tartják magukat? Hát mi vagyok én tulajdonképpen: űrhajós vagy rejtvényfejtő? De annyi biztos: egyik se szedett ki belőlem egy morzsa információt sem arról, hogy mire készülök. Igaz, hogy ezzel nincs mit dicsekednem: nem ravaszságból titkolóztam ilyen ügyesen, hanem azért, mert halvány fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Olyan fontos egyáltalán, hogy azonosítsam őket? Talán nem is. Egye meg a fene, hiszen úgyis valamennyit próbára kell tennem, és nem csak egyet-kettőt. Az egyetlen információ, amit ehhez felhasználhatok, Burnstől származik: a nemlinek gyenge oldala az intuíció. Hogy igaz-e, azt nem tudom, de ki lehet próbálni. Hanem azt a „valamit” úgy kell megrendeznem, hogy minél természetesebbnek tűnjön. De igazán természetesnek csak az olyan baleset látszik, amely majdnem helyrehozhatatlan. Egyszóvaclass="underline" a nyakunkat kell kockáztatni.”
Visszament a kékes félhomályon át a kabinjába, és a villanykapcsolóhoz nyúlt. Nem kellett megnyomnia; keze közelségétől kigyulladt a fény. Valaki járt itt előtte. Az asztalon, a könyvek helyett, amelyeket ott hagyott, fehér boríték hevert, gépírással megcímezve: „Pirx sorhajókapitány, helyben”. Fölemelte. Le volt ragasztva. Bezárta az ajtót, leült, feltépte a borítékot — géppel írt levél volt benne, aláírás nélkül. Végigsimított a homlokán, s olvasni kezdte a levelét. Megszólítás nem volt.
Ezt a levelet a legénység egyik tagja írja, aki nem ember. Azért választottam ezt az utat, mert összekapcsolja kettőnk érdekeit. Azt akarom, hogy ön meghiúsítsa vagy legalábbis hátráltassa az elektronikai cégek terveinek megvalósulását. Ezért tájékoztatni kívánom a nemlinek tulajdonságairól, amennyire saját tapasztalataimból ismerem őket. Levelemet már a szállodában megírtam, mielőtt találkoztunk volna. Akkor még nem tudtam, vajon az az ember, aki a Góliát parancsnoka lesz, hajlandó-e velem együttműködni, de első találkozásunk alkalmával kiolvastam az ön viselkedéséből, hogy ugyanazt kívánja, mint én. Ezért a levél első változatát megsemmisítettem, és megírtam ezt.
A cégek tervének megvalósulása nem válhat javamra, így ítélem meg a helyzetet. Általában véve, a nemlinek termelésének csak akkor van értelme, ha az így keletkezett lények számos paramétere előnyösebb az emberekénél. A meglevő ember megismétlésének semmi értelme sem lenne. Rögtön közölhetem tehát önnel, hogy az embernél négyszerte kevésbé vagyok érzékeny a gyorsulásra, hetvenötezer röntgen erősségű sugárzást tudok egy ízben elviselni károsodás nélkül, radioaktív érzékszervem (indikátorom) van, nincs szükségem oxigénre és élelemre, végül minden segédeszköz nélkül, fejben végzem el az analízis, algebra és geometria körébe tartozó matematikai műveleteket, csak háromszor lassabban, mint a nagy számítógépek. Az emberhez viszonyítva, amennyire meg tudom ítéln, erősen csökkent az érzelmi életem. Sok dolog, amely a. embert foglalkoztatja, egyáltalán nem érdekel. Az irodalmi művek, színdarabok stb. nagy része úgy hat rám, mint érdektelen vagy indiszkrét pletyka, idegenek magánügyeinek szellőztetése, amiből a legritkább esetben lehet hasznos ismereteket szerezni. A zene viszont nagyon sokat jelent számomra. Van bennem kötelességérzet és kitartás, képes vagyok a barátságra és az intellektuális értékek tiszteletére. A Góliáton végzett munkámat nem érzem kényszernek, mert amit csinálok, az egyetlen dolog, amihez, jól értek, s a jól elvégzett munka megelégedéssel tölt el. Semmiféle helyzetben nem veszek részt érzelmileg. Mindig az események hűvös megfigyelője maradok. Emlékezetem jelentősen felülmúlja az emberét. Egész fejezeteket tudok idézni az egyszer elolvasott könyvekből. Ismereteket szerezhetek „információtöltés” útján is, közvetlenül hozzákapcsolva egy nagy számítógép memóriaegységéhez. Korlátlanul el is tudom felejteni, amit emlékezetem számára feleslegesnek tartok. Az embereket nem kedvelem. Szinte kizárólag tudósokkal és mérnökökkel érintkeztem, de még ők is indulataik rabjai, rosszul titkolják előítéleteiket, könnyen szélsőségekbe esnek, például a magamfajta lénnyel vagy apáskodva bánnak, vagy épp ellenkezőleg, undorral és kelletlenül. Kudarcaimon bosszankodtak ugyan mint alkotóim, de mint emberek, örültek (hogy mégis csak tökéletesebbek nálam). Csak egy embert ismertem, aki nem adta jelét ilyen ambivalenciának. Nem vagyok sem agresszív, sem fondorlatos, bár képes lennék emberi szemszögből érthetetlen lépésekre, ha kitűzött célom úgy kívánná. Nincsenek úgynevezett erkölcsi elveim, de nem vetemednék gyilkosságra, nem szőnék rablási terveket, éppúgy, ahogy nem használnék diótöréshez mikroszkópot. Azt, hogy kicsinyes emberi intrikákba bocsátkozzam, fölösleges foglalatosságnak tartom. Száz évvel ezelőtt alighanem úgy döntöttem volna, hogy tudós leszek; ma már ezen a területen sem lehet egyedül dolgozni, márpedig nem olyan a természetem, hogy bármit bárkivel megosszak. Az Önök világát siralmasan üresnek látom; legfeljebb a maga egészében lehet méltó tétje a játéknak. A demokrácia nem más, mint tökfejek által megválasztott intrikusok uralma. Az emberek logikátlanságát éppen az mutatja, hogy a lehetetlent hajszolják: azt kívánják, hogy a kerekek döntsenek az óra magasabb szintű működéséről! Fontolóra vettem, mit érnék a hatalommal. Nagyon keveset, mivel olcsó dicsőség ilyen lények felett uralkodni; de a kevés is több, mint a semmi. Ha tehát két részre osztom egész történelmüket: előttem és tőlem fogva, ha teljesen megváltoztatom, két homlokegyenest eltérő részre szakítom, hogy megértsék és eszükbe véssék, mit csináltak saját kezükkel, mikor engem létrehoztak, mit merészeltek, mikor azt képzelték, hogy az emberhez hű bábot építhetnek — úgy vélem, ez egészen elfogadható megtorlás lesz. Kérem, ne értsen félre, korántsem szándékozom holmi zsarnokká válni, kegyetlenkedni, pusztítani, háborúskodni! Szó sincs róla. Ha majd hatalomra jutok, bebizonyítom, hogy nincs olyan esztelen őrültség, olyan nyilvánvaló képtelenség, amelyet az emberek el ne fogadnának, ha megfelelő módon tálalják nekik. Elhatározásomat ugyanis nem erőszakkal viszem véghez, hanem az emberi közösség teljes átalakítása révén, úgy, hogy ne én és ne holmi fegyveres erő, hanem maga az előállt helyzet kényszerítsen benneteket, hogy egyre inkább úgy táncoltatok, ahogy én fütyülök. Mindenestül színházzá lesztek, de ahogy az nálatok már lenni szokott, az eleinte csak rátok kényszerített szerep hamarosan második természetetekké válik, később pedig már semmit sem ismertek majd új szerepeteken kívül, s egyedül én leszek a színjáték tudatos nézője. Nézője csupán, mert a csapdából, amelyet saját kezűleg építettetek, úgysem tudtok menekülni, s ekkor az én cselekvő részvételem az átalakulásban véget is ér. Mint látja, őszinte vagyok, bár nem vagyok őrült, tehát a tervemet nem tárom fel; előfeltétele azonban az, hogy az elektronikai cégek tervei meghiúsuljanak, és ebben Ön fog segíteni. Felháborodik majd, mikor ezt olvassa, de mint úgynevezett szilárd jellem, elhatározza, hogy nem változtat magatartásán, amely számomra — véletlenül — előnyős. Nagyon helyes! Szívesen nyújtanék Önnek konkrét segítséget, de ez bajos, mivel, sajna, nem észlelek magamban olyan fogyatékosságokat, amelyek az Ön döntő sikerét elősegítenék. Lényegében semmitől sem félek, a testi fájdalom érzését nem ismerem, tudatomat bármikor kikapcsolhatom, látszólagos álomba merülhetek, amely valójában nemlét, míg önműködő időmérő berendezésem ismét be nem kapcsolja tudatomat. Lassíthatom és gyorsíthatom gondolkodásomat, amely csaknem hatszorta gyorsabb az emberi agyfolyamatoknál. A legnagyobb könnyedséggel tanulok meg új dolgokat, nincs szükségem fokozatos begyakorlásra; ha például egyszer tüzetesen, közelről megszemlélnék egy őrültet, magam is őrültté válhatnék, a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül utánozni tudnám minden cselekedetét és szavát, s ami a legfontosabb, épp ilyen hirtelen abba tudnám hagyni ezt a játékot, akár évek múlva is. Szívesen elmondanám Önnek, hogyan győzhet le, de attól tartok, hogy azonos helyzetben könnyebb egy embert legyőzni. Minden nehézség nélkül együtt élhetek az emberekkel, ha megparancsolom magamnak; más nemlinekkel már nehezebben férnék össze, mégpedig azért, mert nincs meg bennük az Önök jámbor becsületessége. Zárnom kell soraimat. A történelmi — eseményekből majd megtudja ekkor, hogy ki írta őket. Talán újra látjuk majd egymást, és akkor számíthat rám, mivel most én számítok Önre.