Eloltotta a villanyt, ruhástul végigdőlt az ágyán, és a legvadabb terveket kezdte kovácsolni, de sorra el is vetette őket.
„Színvallásra kell őket kényszeríteni. Például ha összevesznének, de látszólag maguktól, az én részvételem nélkül. Olyasformán, hogy az emberek kénytelenek legyenek az egyik oldalra állni, a robotok pedig a másikra. Divide et impera, vagy mi a fene. Rétegező helyzet. Először valami sokkhatásra van szükség, anélkül nem megy. De hogyan csináljam? Mondjuk, valaki egyszer csak eltűnik. Á, ez tisztára olyan, mint egy hülye krimi. Elvégre nem ölhetek meg és nem rabolhatok el senkit. Tehát össze kellene vele beszélnem. De bízhatom-e valakiben? Állítólag négyen is mellettem állnak: Brown, Burns, Thomson, no meg ez a levélíró. De egyik se tiszta ügy, mert nem tudom, őszinték-e, ha pedig hamiskártyással találnék szövetkezni, akkor aztán lőttek! Thomsonnak, persze, igaza volt ebben. Talán még a levélíró a legmegbízhatóbb, mert nagyon fontos neki a dolog, bár alighanem őrült; de először is nem tudom, ki az, ő pedig nem fogja elárulni magát, másodszor: az ilyennel mindenesetre jobb nem kezdeni. Esküszöm, ez maga a kör négyszögesítése. Nekivigyem a hajót a Titánnak, vagy mi az ördög? Biztos nagyobb a fizikai teherbírásuk, tehát én előbb nyiffannék ki. Ostobának sem látszanak, szóval marad az a bizonyos intuíció… nincs bennük alkotóképesség… de hát az emberek többségében sincs! Akkor mi marad hátra? Versenyezzünk ész helyett az érzelmekben? Az úgynevezett humanizmusban? Emberségben? Nagyszerű, de hogyan? Miben áll az az emberség, ami bennük nincs meg? Talán csakugyan nem egyéb, mint a logikátlanság keresztezése azzal a bizonyos jámbor becsületességgel, azzal a baleksággal meg azzal a primitív erkölcsi érzékkel, amely nem terjed ki az oksági láncolat távolabbi tagjaira? Hát igen, a számítógépek nem jámborak és nem logikátlanok… Nos, ha így fogjuk fel, az emberség nem más, mint hibáink, gyarlóságaink, tökéletlenségünk summája, az, amivé lenni akarunk, de nem tudunk, mert meghaladja képességeinket, más szóval a hézag az eszmények és a megvalósítás között — igaz? Tehát akkor — gyengeségben kell velük versenyezni?! Vagyis: olyan helyzetet találni, amelyben az ember gyengesége és gyarlósága jobb az erőnél és tökéletességnél — amely embertelen…
Ezeket a feljegyzéseket egy évvel a Góliát-ügy lezárása után írom. Sikerült, elég váratlan módon, megszereznem a rá vonatkozó anyagokat. Bár igazolják gyanúimat, egyelőre nem akarom közzétenni őket. Továbbra is túlságosan sok a találgatás abban, ahogyan az eseményeket rekonstruálom. Talán egyszer majd felderítik az ügyet az űrhajózás történetírói.
A Kozmikus Kamara előtt lefolyt tárgyalásról egymásnak ellentmondó pletykák keringtek. Úgy hírlett, az érdekelt elektronikai cégekkel kapcsolatban álló bizonyos köröknek nagyon fontos lett volna, hogy lejárassanak engem, az űrhajó parancsnokát. A kísérleti út eredményeiről adott szakvélemény, amelyet az Űrhajózási Évkönyvben közzétettem, kétes értékű lett volna egy olyan ember tollából; akit a Kamara ítélete elmarasztalt; mivel vétkes mulasztásokat követett el az úrhajó irányításában. Másfelől egy szavahihető személytől hallottam, hogy a bíróság összetétele sem volt véletlen; magam is csodálkoztam, milyen sok az elméleti űrjogász, míg gyakorló űrhajós csak egyetlenegy volt. Ezért került előtérbe a formai kérdés: megfelelt-e a géphiba idején tanúsított viselkedésem az űrhajószabályzatnak? Vétkes passzivitással vádoltak ugyanis, mert nem adtam utasítást a pilótának, s ő ezért kezdett önállóan cselekedni. Ugyanez a személy értésemre adta, hogy mihelyt a vádirattal megismerkedtem, rögtön be kellett volna perelnem a cégeket, lévén közvetve ők a hibásak, hiszen biztosították az UNESCO-t is meg engem is, hogy a legénység nemlin tagjaiban korlátlanul meg lehet bízni, holott Calder kis híján mindannyiunkat megölt.
Négyszemközt megmagyaráztam az illetőnek, miért nem tettem így. Amit a bíróságon a vádló szerepében elmondhattam volna, nem volt bizonyító erejű. A cégek nyilván azt állították volna, hogy Calder, ameddig csak tehette, igyekezett megmenteni a hajót és mindannyiunkat; a precessziós örvénylő mozgás, amelytől a Góliát bukfencezni kezdett, őt is éppúgy meglepte, mint engem, s vétke mindössze annyi: ahelyett, hogy a jó szerencsére hagyatkozva tétlenül várta volna, vajon szétzúzódik-e a hajó a gyűrűn, vagy mégis szerencsésen átsiklik a Cassini-résen — e bizonytalan lehetőség helyett, amely azonban valamennyiünk megmenekülését ígérte —, ő azt a bizonyosságot választotta, amely a hajón levő emberek életébe került volna. Ez a vétség természetesen megbocsáthatatlan, s napnál világosabbá teszi; hogy a robotra nem lehet űrhajót bízni — de még akkor is hasonlíthatatlanul kisebb annál, amellyel Caldert már akkor gyanúsítani kezdtem. Nem vádolhattam tehát a kisebbik rosszal, hiszen már sejtettem, hogy minden másképpen történt; mivel pedig bizonyítékok híján ezt a nagyobb és sötétebb ügyet nem tárhattam a nyilvánosság elé, úgy döntöttem, hogy megvárom a Kamara ítéletét.
A bíróság felmentett a vádak alól, de egyszersmind szem elől tévesztette azt a kérdést, amely pedig kulcsfontosságú az egész katasztrófában, nevezetesen, hogy milyen parancsot is kellett volna adnom. Ezt a témát mintegy automatikusan elejtették, mikor a bíróság elismerte, hogy jogosan hagyatkoztam a pilóta jóhiszeműségére és szaktudására. Mivel tehát nem voltam köteles parancsot adni, senki sem firtatta többé, mit kellett volna tulajdonképpen parancsolnom. Nem is bántam, hiszen mindaz, amit felelni tudtam volna, ha megkérdeznek, fantasztikus mesének tűnt volna. Már akkor az volt ugyanis a meggyőződésem, hogy a szonda hibája nem véletlen volt: Calder szándékosan idézte elő. Már jóval a Szaturnuszhoz érkezésünk előtt kigondolta tervét, amely igazamat bizonyította volna — és egyben megölt volna, a Góliát többi ember utasával együtt. Hogy miért cselekedett így, az más kérdés. Erre vonatkozólag csak feltevéseim vannak.
Tehát először is: a második szonda ügye. A technikai szakértők megállapítása szerint hibáját a körülmények szerencsétlen összejátszása okozta. A földi dokkban végzett alapos vizsgálat nem talált szabotázsra utaló nyomot. Véleményem szerint nem jöttek rá az igazságra. Ha a résbe helyezendő első szonda mondott volna csődöt, kénytelenek lettünk volna, dolgunk végezetlenül, máris visszafordulni, mert a másik két szonda nem pótolhatta az elsőt: nem voltak a tudományos feladatokhoz szükséges műszereik. Ha a harmadik szonda mond csütörtököt, visszatérhettünk volna, teljesítve a feladatot, mert az első szondának csak egy „őrholdra” volt szüksége, és a második szonda már a helyén lett volna. De éppen a másodikat nem sikerült kilőni, s így ott álltunk félmunkát végezve.