Mi történt? A gyújtókábel túl korán levált, ezért Calder nem tudta kikapcsolni az indító automatát. A szakértői vélemény úgy szól, hogy a kábel megcsavarodott és összehurkolódott; előfordul ilyesmi. Ámbár négy nappal az eset előtt láttam a dobot, amelyre a kábelt feltekerték — nagyon rendesen és egyenletesen.
A szonda orra ellapult, ezért ékelődött be olyan erősen a kilövőcsatornába. Nem találtak semmit, ami ezt a beszorulást előidézhette volna, s kijelentették, hogy nyilván a segédrakéta okozta: nem tengelyirányban robbant, és a szonda az erős, ferde lökés hatására olyam szerencsétlenül ütődött a csatorna falának, hogy ellapult és dekalibrálódott. Igen ám, de a szonda a segédrakéta begyulladása előtt ékelődött be, nem pedig utána! Ebben tökéletesen biztos voltam, de senki sem kérdezte; ami Quine-t illeti, ő már nem volt benne biztos, másoknak pedig nem engedték meg, hogy tanúvallomást tegyenek ebben a kérdésben, mivel nem ültek közvetlenül a kormánynál és a műszereknél.
Pedig a szonda beékelése olyan módon, amely semmi nyomot nem hagy, gyerekjáték volt. Nem kellett hozzá más, mint a szellőzőaknán keresztül néhány vödör vizet önteni a kilövőcsatornába. A víz lefolyt a zsilipig, megfagyott a szonda körül, s a jéggyűrűvel a csatorna falához forrasztotta; a zsilip hőmérséklete ugyanis egyenlő a külső űr hőmérsékletével. Calder, mint tudjuk, a dugattyúval nagyon erősen a szondára sújtott — akkor a szonda még egyáltalán nem volt beszorulva, de ezt senki sem ellenőrizhette; mert Calder ült a kormánynál. Calder azt csinálta, mint a kovács, amikor ráüt a szegecsre. A jéggyűrűbe szorult szonda orra elformátlanodott, szélesebb lett és ellapult, mint a szegecs feje. Mikor a segédrakéta begyulladt, a kilövőcsatornában rögtön felszökött a hőmérséklet, a jég elolvadt, a víz elpárolgott, és az ügyes fortélynak semmi nyoma sem maradt.
Mindezt akkor, a hiba idején, nem tudtam. De furcsállottam a véletlenek halmozódását: hogy éppen a második szonda mondott csütörtököt, nem az első vagy a harmadik, meg hogy a kábel a segédrakéta begyújtásához még jó volt, de a szonda motorját nem lehet vele kikapcsolni. Sokalltam ezeket a véletleneket.
A hiba váratlanul ért — nemigen lehetett akkor másra is gondolni. Mégis megfordult a fejemben, nem függ-e össze a dolog a névtelen levéllel; a levélíró „segítséget” ígért nekem, azt írta, hogy az én oldalamon áll, be akarja bizonyítani a magafajta lények alkalmatlanságát az űrhajózásra. Erre sincs bizonyítékom, de úgy vélem; a levelet Calder írta. Az én oldalamon állt… no igen, de azt már nem óhajtotta, hogy alkalmatlannak nyilvánítsák, mert „rosszabb” az embernél. Esze ágában sem volt megengedni, hogy visszatérésünk után én, a parancsnoka, leülhessek elmarasztaló véleményt írni róla. Céljaink tehát csak az út bizonyos pontjáig estek egybe — azután már elváltak egymástól.
A levéllel értésemre adta, hogy bizonyos fajta szövetség van köztünk. Abból; amit tőlem és rólam hallott, kikövetkeztette, hogy én is fontolóra veszem a lehetőséget: teszt gyanánt egy megrendezett balesettel mérni le a legénység értékét. Tehát biztosra vette, hogy a hibát, amely éppen kapóra jön, megpróbálom kihasználni. Ha így tettem volna, magam helyezem a nyakamra a hurkot.
Miért döntött így? Mert gyűlölte az embereket? Vagy talán öröme telt ebben a játékban, amelyben én, mint látszólagos parancsnoka és titkos szövetségese, valójában pontról pontra csakis azt teszem, amit ő — az én számomra is — előre eltervezett? Mindenesetre biztos volt benne, hogy megkísérlem „próbaként” felhasználni a hibát még akkor is, ha gyanúsnak találom, ha sejtem, hogy szabotázs van mögötte.
Mit tehettem ekkor? Parancsot adhattam, természetesen, hogy forduljunk vissza, vagy utasíthattam a pilótát, hogy kísérelje meg az utolsó, tartalék szonda pályára helyezését. Ha visszafordulunk, lemondok a kínálkozó alkalomról, hogy embereimet nehéz körülmények között kipróbáljam, és a Góliát kitűzött feladatát sem teljesítem. Calder jól sejtette, hogy ilyen megoldást nem választok.
Utasíthattam arra is, hogy térjen vissza a Szaturnuszhoz, és kezdje meg az utolsó, megmaradt szonda kilövését. Száz százalékos meggyőződése volt, hogy így lesz.
Bevallom, ha előzőleg megkérdeznek, hogyan viselkednék, ha ilyen választás előtt állok, habozás nélkül azt felelem: parancsot adnék az utolsó szonda kilövésére. És ha ezt felelem, teljesen őszinte vagyok. De váratlan dolog történt: hallgattam. Miért? Máig sem értem teljesen. Nem láttam tisztán, mi történik, furcsállottam a hibát, amely ennyire kapóra jön, ennyire megfelel titkos gondolataimnak; túlságosan is megfelel ahhoz, hogy csak úgy magától előálljon! Rögtön megéreztem azt is, hogy Calder szokatlanul mohón várja szavaimat, döntésemet, és talán éppen ezért hallgattam. Ha megszólalok, mintegy megpecsételtem volna titkos szövetségünket, amennyiben csakugyan „belesegített” az eseményekbe. Éreztem, hogy ami kezdődik, nem becsületes játék, fondorlat van benne; persze, ha valóban így gondoltam, parancsot kellett volna adnom, hogy forduljunk vissza, de ez sem látszott jónak: homályos gyanúimat a legcsekélyebb bizonyíték sem támasztotta alá.
Magyarán megmondva: egyszerűen nem tudtam. hogy mit csináljak.
Calder viszont nem akarta elhinni, hogy tökéletes terve összeomlik. Párbajunk nem tartott tovább egy percnél — no de micsoda ellenfél voltam én, aki egy kukkot sem értettem?! Csak később kapcsolódtak össze emlékezetemben a látszólag ártatlan és független események. Eszembe jutott, milyen gyakran üldögélt egyedül a hajó központi számítógépénél, amely a nehéz navigációs problémák megoldására szolgál. Milyen gondosan kiürítette, számítása végeztével, a gép valamennyi adattárolóját. Most úgy vélem, hogy már akkor kiszámította a baleset különféle variánsait, pontról pontra eltervezte, modellezte a katasztrófát. Nem igaz, hogy villámgyors fejszámítások alapján navigált a gyűrűk felett, csak a graviméterek adataira támaszkodva. Semmit sem kellett kiszámítania. Készen volt minden számítása, hiszen a gépen elkészítette a megközelítő megoldások táblázatát, és most csak ellenőrizte, megfelel-e a graviméterek állása az előre kiszámított értékeknek.
Azzal döntöttem romba csalhatatlan tervét, hogy a parancsom késlekedett. Úgy várta, mint a megváltást, hiszen ez a parancs volt egész tervének alapköve. Én nem gondoltam rá azokban a másodpercekben, eszembe sem jutott, de a kormányfülkében, jól lepecsételve, ott volt a Föld füle, amely ha késve is, de biztosan meghallja minden szavunkat. Mindazt, ami a kormánynál elhangzik, megörökíti a regisztráló berendezés.
A visszatérés után, ha a Góliát a halott legénységgel leszáll a repülőtéren, a nyomozás azzal kezdődött volna, hogy lehallgatják ezeket a magnószalagokat. Tökéletes rendben, érintetlenül kellett tehát maradniuk. Az én hangomnak kellett rajtuk megszólalnia: parancsomnak, hogy Calder térjen vissza a Szaturnuszhoz, közelítse meg a gyűrűt, majd később, hogy a veszélyes precesszió leküzdése végett növelje a tolóerőt.
Még nem magyaráztam meg, miért volt tökéletes Calder terve. Vajon nem adhattam volna olyan parancsokat, hogy a művelet ezúttal sikerrel járjon? Nos, csak pár hónappal az ügy lezárása után ültem le a számítógéphez, hogy utánanézzek, mekkora esélye volt tulajdonképpen annak, hogy az utolsó szondát szerencsésen pályára állítsuk, életünk és a hajó veszélyeztetése nélkül. Ekkor derült ki, hogy ilyen lehetőség egyáltalán nem létezett! Calder hajszálpontos konstrukciót, valóságos kivégzőgépet szerkesztett matematikai egyenletekből; sem én, sem más, még a legzseniálisabb navigátor sem találhatott megoldást; semmiféle lehetőség nem volt arra; hogy megmeneküljünk. Sem a szonda oldalirányú tolóereje, sem a heves precesszió, sem az a halálos repülés nem lepte meg Caldert, hiszen éppen ezeket a körülményeket tervezte ki előre, ezeket dolgozta ki hosszas számításokkal. Csak annyi kellett volna, hogy elrendeljem a visszatérést a Szaturnuszhoz, és máris belezuhanunk a pusztulás örvényébe. Calder akkor talán még „engedetlenségre” is vetemedett volna, talán bátortalanul vitába is száll valamelyik parancsommal, mikor kétségbeesetten igyekszem leküzdeni a hajó eszeveszett táncát. A szalagok megörökítették volna Calder lojalitásának ezt az utolsó tanújelét, bebizonyították volna, hogy mindvégig igyekezett megmenteni bennünket.