Óh, istenem! Vajon képes lesz elmenekülni? A többiek közül ez senkinek se sikerült.
De az is lehet, hogy más meg se próbálta. Bobbie nem próbálta és Charmaine se próbálkozott ilyesmivel. Talán ő az egyetlen, aki még idejében rájött. Ha egyáltalán idejében történt…
Maga mögött hagyta a Winter Hillt s végigsietett a Talcott Lane-en. Az utca másik oldalán lámpák villantak fel s egy kocsi kanyarodott ki az útra. Joanna leguggolt egy közelben parkoló autó árnyékába és dermedten várt. A fénykéve a kocsi mellett haladt el, s a kikanyarodó autó továbbhajtott. Joanna állt és figyelt: az autó lassan haladt s a nő biztos volt benne, hogy fényszórójával a házak elejét s a behavazott utcákat pásztázza.
Az asszony végigsietett a Talcott Lane-en; a csendes utcában az ablakokat karácsonyi fények világították meg, a bejárati ajtókat lámpafüzérek keretezték. Fázott a keze és a lába, de különben jól érezte magát. A Talcott Lane végén az Old Norwood Road kezdődött, onnan pedig vagy a Chimney Roadon, vagy a Hunnicutton kell majd folytatni az utat.
A közelben dühösen ugatott egy kutya, de ahogy Joanna tovasietett, az ugatás is elcsendesedett.
A letaposott havon egy letört ág feketéllett. Csizmás lábával a közepére taposott, kettétörte, egyik darabját felemelte, s vékonyka kesztyűbe bújtatott kezében tartva a nedves gallyat, már tovább is sietett.
A Pine Tree Lane-en egy zseblámpa fénye villant. Berohant két ház közé, s futott tovább a behavazott bokrok felé; lihegve lekucorodott mögéjük s elgémberedett kezében görcsösen szorította a faágat.
Kikukucskált… a házak mögé keveredett; az ablakok ki voltak világítva. Az egyik tetején mintha vörös szikrák táncoltak s hunytak volna ki, a csillagok között.
A zseblámpa fénykévéje a két ház közötti térséget kezdte pásztázni, ő pedig visszahúzódott a bokrok mögé. Megdörzsölte egyik, harisnyába bújtatott térdét, a másikat pedig könyöke hajlatában melengette.
Sápadt fénysugár tartott feléje a havon, s szoknyáján, kesztyűjén fényfoltok futottak keresztül.
Várt, még tovább várt, majd kinézett a bokrok mögül. A havon haladó fényfoltot követve, egy férfi sötét alakja tartott a ház felé.
Megvárta, míg a férfi eltűnik, majd felemelkedett és sietős léptekkel elindult a következő utca irányába. A Hickory Lane? A Switzer? Nem volt benne biztos, de tudta, hogy mindkettő a Short Ridge Road felé vezet.
Csizmájának vastag filcbélése ellenére a lábai teljesen elgémberedtek.
Vakító fény villant fel előtte, ő pedig megfordult s futásnak eredt. A fény feléje fordult, ő pedig futás közben oldalra húzódott, felrohant egy — a hótól letakarított — kocsifelhajtón, elhaladt a garázs oldala mellett, majd egy hóval borított lejtőn rohant tovább. Megcsúszott és elesett; amikor feltápászkodott és újra futásnak eredt, kezében még mindig a faágat szorongatta. A fények egyre közeledtek, majd az egyik fénykéve egyenesen rávetődött. Joanna megfordult, a hóval borított sík terület sehol nem kínált rejtekhelyet, ezért csak állt s erősen lihegett.
— El innen! — kiáltotta az egyik oldalról feléje tartó két zseblámpa, s a másik oldalról közeledő magányos lámpafény felé. — El innen! — emelte magasba a gallyat.
A zseblámpák fényei tovább bukdácsoltak feléje, aztán lelassultak, végül megtorpantak s teljesen elvakították.
— El innen! — kiáltotta s tenyerével beárnyékolta a szemét.
A fények eltompultak.
— Kapcsoljátok le! Nem akarjuk bántani, Mrs. Eberhart!
— Ne féljen! Walter barátai vagyunk!
A fények kihunytak, Joanna leengedte a kezét.
— És a te barátaid is. Frank Roddenberry vagyok. Jól ismerjük egymást!
— Nyugodjon meg, senki se akarja bántani!
A sötétnél is sötétebb árnyak megálltak előtte.
— Ne jöjjenek közelebb! — emelte még magasabbra a gallyat.
— Arra semmi szükség!
— Nem akarunk bántani…
— Akkor el innen! — hajtogatta Joanna.
— Mindenki téged keres — hallatszott Frank Roddenberry hangja. — Walter nagyon nyugtalankodik miattad.
— Azt elhiszem! — mondta Joanna.
Négy-öt méterre állhattak tőle; három férfi.
— Nem kellene így kabát nélkül szaladgálnia — szólalt meg az egyik.
— El innen! — ismételte Joanna.
— Tedd le azt a vackot! — szólt rá Frank. — Senki se akar bántani!
— Mrs. Eberhart — szólalt meg a középen álló férfi —, öt perccel ezelőtt beszéltem Walterrel. Tudjuk, hogy milyen gondolatai támadtak. Téved, Mrs Eberhart! Higgye el, ez egyszerűen képtelenség!
— Senki se készít robotokat — bizonygatta Frank. — Maga túlságosan is okosnak képzel bennünket mondta a középső. — Tudnak a robotok kocsit vezetni? Ebédet főzni? Le tudják vágni a gyerekek haját?
— És annyira valósnak látszanak, hogy még a gyerekeik se veszik észre? — kérdezte a harmadik férfi. Alacsony volt és köpcös.
— Biztosan az gondolja, hogy egy városra való zseni van köztünk — mondta a középső. — Higgye el, nem így van.
— Maguk röpítettek fel bennünket a Holdra is felelte Joanna.
— Ki volt az? — kérdezte a férfi. — Én biztosan nem! Frank! Felröpítettél te valakit is a Holdra? És te, Bernie?
— Én nem — felelte Frank.
— Én sem, Wynn — nevetett a kis tömzsi.
— Azt hiszem, hogy összekever bennünket másokkal — jegyezte meg a középső. — Leonardo da Vincivel, talán Albert Einsteinnel…
— Istenemre — szólalt meg a tömzsi —, valóban nem akarunk a feleségeinkből robotokat csinálni. Igazi nőket szeretnénk.
— El innen és hagyjanak elmenni! — szólt rájuk Joanna.
Azok továbbra is ott álltak mozdulatlanul és sötétebben a sötétségnél.
— Joanna! — szólalt meg Frank. — Ha igazad lenne és valóban olyan fantasztikusan élethű robotokat tudnánk készíteni, akkor — mit gondolsz — nem váltanánk azt valahogy készpénzre?
— Így igaz — tódította a középen álló. — Ilyen tudás birtokában mindnyájan dúsgazdagok lennénk!
— Lehet, hogy igazuk van — mondta az asszony —, de az is lehet, hogy ez csak a kezdet.
— Óh, istenem — mondta a férfi —, magának mindenre van valami válasza. Magának és nem Walternek kellene jogásznak lenni!
Frank és a tömzsi kis ember hangosan felnevetett. — Ugyan már, Joanna — szólalt meg ismét Frank. Te-tedd már le azt a bo-botot, vagy micsodát és…
— El innen és hagyjatok elmenni! — szólt rájuk ismét Joanna.
— Nem tehetjük — mondta a középső. — Tüdőgyulladást fog kapni. Vagy elüti egy autó.
— Egyik barátomhoz megyek — jelentette ki Joanna. — Néhány percen belül már bent leszek a házban. Már ott lennék, ha maguk… óh, jézusom…
Gallyat tartó kezét leengedte s dörzsölgetni kezdte a karját; aztán reszketve a szemét és a homlokát is megdörzsölte.
— Engedje meg, hadd bizonyítsuk be, hogy mennyire nincs igaza — mondta a középső férfi. — Utána hazavisszük és ha szüksége van rá, akkor segítséget is kaphat.